Vas Népe, 1981. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
Kiem hiszem, hogy bár*milyen papír többet mondhatna számomra a vasi betyárról, Savanyú Jóskáról, mint szülőfalum egyik legöregebb emberének el-elkalandozó beszéde, visszafiatalodó tekintete. Nem tudom meggyőznének-e a gondos feljegyzések arról, hogy mekkora tisztességnek számított valamikor barátságba keveredni a jóhírű betyárral. Leginkább pedig abban nem vagyok biztos, hogy túl a nyolcvanadik évünkön nekünk, mai fiataloknak is lesznek majd ilyen — egy életre szívünkbe, emlékezetünkbe zárt — történeteink. — Tudod öcsém, már a nyolcvannegyediket taposom, 1896-ban születtem. Sok mindent megértem ennyi idő alatt, két háborút, fogságot, földosztást, voltam még vörösikatona is. De persze, nem erre vagy most kíváncsi. — Hát Savanyó Józsiról én is csak az édesanyámtól hallottam. Az én gyermekkoromban nem volt rádió, meg mozi, szegény anyám ha nagyritkánkifogyott a munkából, maga köré gyűjtött minket, gyerekeket — az ugye tudod, hogy heten voltunk — és mesélt. Tudott sokféle csuda történeteket, volt köztük mese is. Olyan kitalálás. De a Savanyó Józsié igaz történet. — A nagyapám erdész volt, itt a Farkas erdőben. Kint is lakott az erdészházban családostul. Ezért hívták anyámat Erdős Rozinak, ahogy öregárpád is Gulás Jó zsi volt — a foglalkozása szerint — megkülönböztetésül a sok Horváth között. Szóval a betyár, — vagy ahogyan mifelénk mondták „járkáló” — tavasszal meg nyáron a Farkas erdőtbújta. De nem volt ám egyedül! Volt vele egy fehér cseléd, meg egy másik férfiember is. Az asszony rendesen főzött, mosott is rájuk. Aztán akkoriban még nem úgy volt mint manapság, az erdő tele volt birkákkal, az uraság állataival. De az uraság meghagyta a pásztorainak, hogy ha jön a Savanyú, és elragadna egyet-egyet a jószágból, ne szóljanak érte: jobb a békesség. Jól jött néha ez az engedelem a juhászoknak is. Szóval, mikor a betyár itthon volt minálunk — mert vasi gyerek volt az, úgy tartották, hogy fiatal korában itt bojtároskodott Szita-majorban — azt arról lehetett tudni, hogy jeleket hagyott az erdőben. Kis cédulákat, elrejtve az álékon. Ebből olvasták ki az erdősök, ha éppen itthon volt. — öregapám házához gyakran bekopogtak tejért, kenyérért, és kaptak is mindig. De a csuprot, azt mindig visszahozták, ezt igen fontosnak tartotta édesanyám. Hanem egyszer megdöglött a tehén, aztán mikor jött a Savanyú, az öregapáim mondja neki, hogy baj van Józsi! — Mi a baj, duruszám? — mert öregapámat is Józsinak hívták, aztán tegeződtek is. — Megdöglött a tehén, mert szöget nyelt. — Akkor azt mondja a Savanyú öregapámnak: — Ez nembaj. Ha azt mondod, hogy a feleséged hatt meg, vagy te vagy beteg, az baj. De a tehén helyett majd lesz másik. Jövő héten a rumi vásáron, veszel egyet. — De nincs nekem annyi pénzem! — szabódott az öreg. — Azzá te ne törődj! Ügy is lett. — Avásárban Savanyó kiválasztotta a legszebb tehenet. (Úgy járt a gazdák és kupecek között, mint akárki más, senki nem tudta róla, hogy ő betyár, csak az öregapám.) Amikor a fizetésre került a sor, akkor intette oda öregapámat. Csakhát — ahogy mondta is előre — neki nem volt elég a pénze. Savanyó pótolta ki saját erszényéből a hiányzó részt. Hát így vett öregapámnak Savanyó Jóska tehenet, így mesélte ezt nekem édesanyám, hogy aztán ő jól emlékezett-e, azt nem tudom. De én tisztán minden szavára, mintha csak tegnap mondta volna. — Tudok a betyárról még egy történetet is, de azt már nem tudom, kitől is hallot- ttam. Az történt egyszer, hogy a baltavári jegyző nagyon meg akarta fogatni Savanyú Jóskát, ezért aztán díjat tű zött ki a fejére: 500 forintot, ami nagy pénz volt akkortájt. Hamar megtudták ezt a jó emberei, siettek a hírrel az erdőbe. Hogy vigyázzon, a s pandúrok nehogy a nyoméra akadjanak! Hanem mást gon ,dott a betyár, két emberét beöltöztette fogdmegnek, a saját kézjét meg összeköttette, így állítottak, be egyik éjjel a baltavári jegyzőhöz. Az meg jól megnézte magának — talán ismerte valahonnan — aztán leszurkolta az ötszáz forintot a pandúroknak. Utána meghagyta, hogy zárják be reggelig a tűzoltószertárba, és reggel vezessék a bíró elé. Hanem mikor reggel sebbel-lábbalbeállította ■községbíróhoz, hogy hol van a Savanyú, az csak nézett. A betyár meg már ki tudja hol járt akkorra a cimboráival, meg az ötszáz forinttal. — Azt mesélték, úri betyár volt, szegényembert soha meg nem károsított volna. Sokfelé tanyázott, lent Zalaiban is, a telet meg általában a Bakonyiban töltötte. Hanem aztán mégis beárulta egyszer valami Molnár nevezetű, és el is pusztították. Magam is , láttam a sírját, ott van fele úton Keszthely felé. Akkor néztük meg, mikor a tsz-szel Hévízre mentünk. Simon József — ... ifjabb Tóth Györgynek hívnak. — És mondja tényleg maneken? — Tényleg. Azaz hogy ... A személyi igazolványomba az van írva „önálló szellemi szabadfoglalkozású”. Szabadúszók vagyunk a szakmában. — Szakma? — Az, bárcsak három év óta. Az artistaképző iskolában indult egy tanfolyam, ahol sok mindent megtanítanak a divattörténettől kezdve a színpadi mozgásig, akrobatikus gimnasztikától a divat bemutatásáig. Ezt kell elvégezni azoknak, akik hivatásként akarják ezt csinálni. ■ — Honnét jön az ötlet, hogy egy férfi divatmaneken lesz?. — Ilyet tőlem hiába kérdez. Nekem se jutott volna soha az eszembe. Huszonhat éves koromig kitanult pincér voltam, felszolgáló. Már készültem is a Vendéglátóipari Főiskolára, amikor... megismerkedtem egy csinos lánnyal. Hazakísértem, illetve nem is haza, hanem be az egyik műterembe, ahol dolgozott. Fotómodell volt és maneken. Vesztemre meglátott ott a divatáru nagyker propagandistája. Nyomban rámszállt, agitált, ilyen adottságokkal, ilyen alakkal és a többi és a többi. Addig rágta a fülem, amíg ráálltam. Nagy halom képes hetilap, folyóirat kerül elő. Ádám, Ez a divat, Nők Lapja és társai. Szinte nincs képesújság, amiben eddig ne szerepelt volna. Meg aztán a különféle fekete-fehér és színes prospektusok. Itt ingben, öltönyben, szmokingban, felöltőben, ott meg esőkabátban, nagykabátban, egyedül, kettesben, hármasban, csinos nők sokaságában. Ez igen! Meghiszem... — Felesleges ugye megkérdeznem: divatosan öltözik a magánéletben is? — Kerülöm a feltűnőséget, de ezért igyekszem a modellek jórészét beszerezni. Az ápoltság és jólöltözöttség nálunk egyébként is alapkövetelmény. — Szíve szerint maneken, vagy fotómodell? — Az utóbbi nehezebb, de talán több emléket hagy. Ilyeneket: Fabulont kellett egyszer reklámozni. Vízisín, szmokingban. Jónéhányszor bizony alaposan megfürödtem a szeptemberi Balatonban, amíg sikerült a felvétel. Egy másikat az Expressnek készítettük a tél kellős közepén. Vonatablakból kellett kinéznünk kolléganőmmel Bálint Ágival. A fotósok bundában, prémkabátban is dideregtek. Mi meg egy szál könnyű pulóverben mosolyogtunk vagy félórán át. A végén tényleg arcunkra fagyott a mosoly ... A papa sztorija. — Jó egy évvel ezelőtt történt. Megyek az utcán Szombathelyen, egyszercsak meglátom azt a CSÉB plakátot. Nézem, nézem, ejnye, de ismerős. Megszólal egy nő mellettem: Tetszik? — Mi az hogy — feleltem, — hiszen most már látom, ez a fiam. Rámnézett, végigmért, aztán mintha kilőtték volna. Képzelheti, mit gondolt rólam. Én meg siettem a biztosítóhoz, kérni egyet, ha lehet. Gyűjtöm, ez a hobbim — mondta. Ott is furcsán néztek, de kaptam egy plakátot. Azóta itt van az előszobáiban. — Apropó, van biztosítása? — Nincs. — Népszerűség? — Az igen. Olykor szerencsém van, megjelenek valahol és nem ismernek fel — Most nem volt szerencséje. — Viszont boldog új évet kívánhatok a Vas Népe minden olvasójának. Egyszer, nem is sokára, ebben a megyében szeretnék letelepedni. Nosztalgiám van a régi szakma iránt is. Itt valahol szívesen lennék újra pincér. Nem tud egy jó helyet? Lakatos Ferenc Fotó: Horváth Pál 1981. január 1. Csütörtök t::i ■■■■ ■■■■ ■■■■■■■•. Hogy tényleg el ne higgye... — Hogy miket nem tud ez a gyerek — mondja kicsit büszkén, de kicsit értetlenkedve is a papa, mama: alsótagozatos kisfiúk már az új tanterv szerint tanulja a matematikát. — Halmazok? Leéltem harmincöt évet, mégsincs fogalmam róla, mik azok a halmazok. Ők meg már az elsőben is ezt tanulják... — Hogy miket meg nem tanítanak ezekkel a gyerekekkel, — mondja másodszor is a papa, mama — csak kínozzák őket, én mondom magának, csak kínozzák abban az iskolában. Még én sem tudok neki segíteni, pedig én aztán igazán jó tanuló voltam, világéletemben ... " — Hogy mit nem várnak ettől a szegény gyerektől — papa, mama már rendszeresen sajnálkozik, barát, rokon, szomszédasszony előtt, és a „szegénygyerek” előtt is, természetesen. A szegény gyerek pedig, aki persze jó nevelést kapott, aki tiszteli és becsüli szüleit és nevelőit, mert papa, mama mindig igazat mond — a szegény gyerek végül elhiszi nekik, hogy őt sajnálni kell. Elhiszi, ha nem is úgy van, érthetetlen ez a halmazelmélet, érthetetlen ez a matematika. Pedig érthetőbb, mint az „egyszeregy, amit mi még kívülről fújtunk”; érthetőbb és logikusabb is így tanulni a matematikát. Csak nekünk szokatlan, akik még nem így tanultak. A gyerek azonban elhiszi, hogy érthetetlen, tehát, hogy ő sem tudja megérteni. Mert a félelmet tanulja a gyermek (csak nem mindig az iskolában, mint a matematikát). A félelmet tanulja a gyermek: nem félne egértől, békától, ha nem látná, hogy a mamája sikoltozik. Nem félne a tűztől sem persze, — ezt tehát jó, hogy megtanulja, mert szüksége lesz rá — de a matematikára legalább ekkora szüksége lesz! Ne hitessük el vele, hogy érthetetlen — tudom, nem nagy poén — mert tényleg el fogja hinni nekünk ... Mt tüi nílilfc... ü mi jó kívönségünk ■■■MM * Gazáradat Elmúlt megint az óév és eljött az új. Az idő megy, a kép marad. Évtizedek óta szúr szemet ez a látvány Kőszegen, a Rohonci út elején. Szúr maga a tüske is, a bozót, ami ott csúfoskodik ember — sőt lassan már tetőnyi magasságban, két ház közé szorítva, temérdek gyom, dudva társaságában. Az idővel együtt megy a gaz is. Nem él, hanem csak ki az utcára, meg át a szomszédba. Jobbra, balra mindenütt házak. Nem is akármilyenek. Csinos, előkertes, virágos egytől egyig valamennyi, mindkét oldalon. Túlzás nélkül, ez a város egyik legszebb utcája. Még így is, ezzel a bozóthalmazzal. Erre vezet az út is — az állomástól jövet ■— be az új lakótelepre. Amit a sűrű eltakar,az egy üres házhely. El lehet képzelni hányan ide építkeztek volna már az elmúlt évek, évtizedek során. Erre a központi helyre, erre a szép részre, De nem lehet. Mert ez a bozótos, — úgy hírlik — valakié, akiről senki nem tud semmit, aki valamikor valahova eltűnt, felszívódott, nyoma veszett. Csak a gyoma maradt, így aztán patt a helyzet. A szomszédok idegei meg pattanásig feszülnek. Volt már tanácsülési felszólalás, beadvány, interpelláció arról, hogy tenni kéne valamit. Például az új évben. Ebben a mostaniban ... (lakatos) Fotó: Czika 5