Vas Népe, 1981. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
Azöregember csak a kutyájával társalgott már évek óta. Akár a hüvelykujjam, hiába fakadt egy tőről a többivel, s közös velük a kapaszkodóban is, azért csak magányos maradt mindvégig. Régi katonacimboráival néha el-elborozgatott még a kocsmában annak idején, dehát azok sorra berukkoltak a másvilági behívók nyomán, a kocsmát meg bisztrónak keresztelték át, így aztán oda sem járt többé. Telenként vágott egyegy hízót, s annak a húsa, zsírja kitartott újig a köménymagos rántott levesek, szárazbab főzelékek mellett. Takarított, mosott is magára agglegényes szorgalommal, s ingnyaka mindig patyolatfehér volt a vasárnapi nagymiséken, de már a heti templomba járás is kezdett lassacskán a nehezére esni. Naphosszat az udvar végében szöszmötölt, sarkában az elmaradhatatlan kutyával. Vén volt már az eb is, akár a gazdája, a négylábúak kronológiája szerint meg is előzte talán az örök vándorúton, bár idelent mindig csak mögötte somfordált. A borjúnagy, zsemlyetarka házőrző — ki tudja, miféle rejtélyes okból — a Szutyok névre hallgatott lelkesen, odaadóan. Igaz, leginkább csak gazdája szájából hallotta, de olyankor szelet kavart lompos farkával. Tavaly november végén, december elején folyvást csak a csenevész ártéri erdőket járták kettesben. Az ember a fákat mustrálgatta, leginkább a fiatalját, a kártevést még nem szenvedett suhányokat, a kutya pedig a bokrok tövét bűzölte végig, minden különösebb izgalom nélkül, inkább kötelességszerűen. Néha felburrogott előle egy-egy fogolycsapat, vagy nyúl szökkent farát villogtatva; olyankor Szutyok csalintott néhányat, meg is bamlott úgy tesséklássék módon, de csakhamar vissza-féloldalazott a gazda csizmája mellé, deres pofáján a bevallott kudarc fintorával.— Nyughass, Szutyok! — enyhítette az eb szégyenét tiltással az öregember. — Keresgéljünk. Tizenháromféle fa kell, a ház körül meg csak ötféle van. De megtaláljuk, biztosan megtaláljuk, ami még hibádzik . .. Meg is lelt mindent hiánytalanul, hiszen másképp nem eshetett volna meg, hogy Luca napjának estéjén begörgesse a konyhába a favágó tőkét, s egy felfordított zsomporon ülve nevelésre fogja mindenféle ügyes szerszámmal a gondosan előkészített fadarabokat. Szutyok az ajtónál szunyókált, fél füllel az udvarra, a másikkal a gazdára ügyelve. — Eligazítom magamban a Nanica nénéd dolgát — dünnyögte az öreg. — Most aztán a vígbe járok, hogy boszorkány vót-e világ életiben? Szutyoknak nem akadt ellenvetése, hiszen egy szót sem értett az egészből. Pedig Nanica nénit ismerte az utcáról; előttük suhogott el naponta a boltba talpig feketében, s olyan finom, disznótoros illata szokott lenni a szatyrának. Szutyok szívesen körülszaglászta volna mindig, de gazdája egyszer már belerúgott emiatt. Először, kettejük közös életében. — Másnak csak tehenit, disznaját rontják meg — füstölgött magában most is az öreg. — Nekem meg az égisz Hetemet elfuserálta ez a tűzrevaló... Bogárfekete szeme volt a a Nanicának, beszédes, legénybolondító. Igazi boszorkányszem. Kellette is magát mindenképpen az a leány. Először csak őneki, aztán másoknak is, mert mire ő hazavergődött a sok viszontagság után, Nanica már meg is özvegyült, két gyerekkel. A szóbeszéd szerint a kisebbiket egy idegen katonával csintalankodta öszsze. Némelyek még azt is tudni vélték, hogy az a katona sohasem jutott haza, mert meghalt a falu határában. Hát ilyen ártó boszorkány volt a Nanica, aki még akkor sem hagyott fel praktikáival, amikor már az unokái is felcseperedtek a városban, s mind ritkábban tették hangossá csivitelésükkel nyaranként az özvegy kertjét. Ahányszor csak elbilegett a ház előtti, keskeny betonjárdán, mint valami nyesett szárnyú, vén holló, az öregembernek mindig szívszorulása támadt, s az éjszaka nyugodalma sem ért egy hajítófát sem. Egyéb magyarázatot nem találván, az özvegy mesterkedéseinek tulajdonította ezt is, csak még bizonyítéka nem volt rá. Most ült a felfordított zsomporon, és faragta nagy műgonddal, ráérősen a bizonyítás eszközét. — Így készül a lucaszéke, ládd-e, Szutyok? — társalgott közben a kutyával. — Kilenc estén kell a darabjait külön-külön megfaragni. Vasszeg egy szál sem lehet ám benne! Fa fogja a fát, úgy bizony! Tudomány kell hozzá, Szutyok, akármilyen átadota ember bele se vágjon! Kedvtelve forgatta bütykös ujjai közt az egyik, félig kész széklábat. —Karácsonykor az éjféli misén föláll az ember a lucaszékére, és rögvest megtudja, hogy ki a boszorkány a templomiban, mert annak a fején szarvakat lát. De aztán pucolni is kell ám, a széket pedig rögvest elégetni otthon, mert a felismert boszorkány űzőibe veszi az embert, s meg is nyomja Iccaka, ha még nála tanálja a lucaszékét. Szutyok egyetértően pislogott, gazdája meg úgy emelte gyöngülő szeméhez a széklábat, mintha messzelátón nézne keresztül. — Figurás dolog lenne, ha Nanica nénéd talpalna utánam a hóban, két nagy szarvval a solyemkedője mellett — mondta vidoran. — De azért mentsen meg az isten a boszorkányoktól minden jótét lelket.. . Gyönyörűséggel végzett, szorgos munkában teltek az esték karácsonyig, s el is készült a műremek időre. De lám, ahogy a szentestén egyre sűrűbbé vattázódott a sötétség, úgy fogyott az öregembernek a templomiba menő kedve. Kerülgette a fáskamrába rejtett lucaszékét — a lakásba vissza nem vitte volna a világ minden kincséért sem — s közben hol a forróság gyötörte, hol meg a hideg rázta. Nem tudhatni, hogy boszorkányos praktika volt-e a dologban, vagy csak felrázott mesterkedés közben a hideg konyhában; annyi bizonyos, hogy igen elesettnek érezte magát. Begyújtott a csíkos parkeidbe, de ahhoz már semmi kedvet sem érzett, hogy kotyvasszon is magának valamit. Elővette inkább a patikaszerként tartogatott üveg pálinkát az almáriumból, a kutyának meg odavetett egy tenyérnyi darab füstölt szalonnát. — Egyél — mondta, elérzékenyülve saját szokatlan gesztusától. — Legyen egyszer neked is karácsonyod! Szutyok felkapta a fejedelmi ajándékot, és illemtudóan megindult vele kifelé, de a gazda nem nyitott neki ajtót; szeretettel megpaskolta a nyakát, s lefektette a tétovázó állatot a tűzhely mellé. — Maradj csak itt benn. Ha én elmúlok, úgysem gondoskodik rólad senki, te szegény pára. Nem sokkal később maga is ledőlt. Sokáig nem jött álom a szemére, így hát elelnézte a homályban a kutyát, mely felbolygatott kis állat lelkével feszülten figyelte órákon át az éjszaka neszeit, így találta őket a reggel, de még a déli harangszó is, amikor aztán rájuk kopogtatott valaki. Szutyok korát meghazudtolva, hörgő dühvel robbant a hang felé, hogy aztán vissza is torpanjon; az ajtónyílásban Nanica néni állt, jóillatú kosárral a kezében. — Adjon isten jó napot, Mihály — köszönt olyan nyugodalmas mosollyal, mintha csak tegnap váltak volna el egymástól. — Nem láttam az éjféli másén. Délelőtt sem volt a templomban, a kéménye sem füstöl. Gondoltam, talán beteg, hátha szüksége van valamire... — Énnekem aztán semmire, senkire sincs szükségem — mordult az öregember. — Jól megvagyok én evvel a kutyával. Több emberség szorult ebbe, mint némelyekbe, elhiheted! — Elhiszem, Mihály — rebegte Nanica néni, de közben már a tűzhelyet kormozta, aprófát hozott a kamrából, gyufát sercegtetett, s már lobogtak is a játékos, pirossipkás lángocskák a tegnapi hamu felett. Lerámolta az asztalt, tiszta konyharuhát vett elő kosarából, s kezdte kincseit kirakni rá. Szutyok néma áhítattal figyelte, az öregember ellenséges gyanakvással. — Egy kis tyúklevest hoztam, Mihály, az erősíti az embert. Meg hát, amit karácsonykor szokás rántotthúst, töltött káposztát, kalácsot ... — Nekem ugyan nem kell, pakolhatod is vissza! — Megmondhatom én őszintén azt is, hogy nem magának sütöttem-főztem, Mihály. Azt vártam, hogy majd csak eljön valamelyik gyerek az unokákkal, hiszen tavaly is csak ígérgették. Hát nem jöttek, még nem is írtak. Magamra maradtam, mint ősszel a szedett fa, Mihály, és ez most már így is marad. De hát mondja meg, magának volna szíve elpocsékolni, kidobni ennyi mindent, ha már megadta a jóisten? Nem tartaná véteknek? Annak tartotta volna, mert végül is asztalhoz telepedett, s mind jobb étvágygyal kanalazta a rég nem ízlelt, aranyló tyúklevest. Később már azt sem átallotta, hogy egyenként szopogassa le bajuszáról a finom metélt tészta odatapadt szálait. Napszámáig beszélgettek, és Szutyok, szegény, egy árva szót sem értett az egészből. Pár nap múlva ismét a fáskamrában látta a vacsoracsillag a gazdát meg a kutyáját. Az öregember egy felfordított zsomporon ült, s a lucaszékét tanítgatta, de most nem a gonosz elleni praktikákra, hanem a szépmesterségekre. Kacskaringós indákat faragott rá, cifra levelekkel, tulipánokkal,gránátalmákkal, de még szerelmetes galambokkal is. — Nekiadjuk a vén boszorkánynak — magyarázta, látván a kutya csodálkozását. — Ne gondolja, hogy olyan nagy jótéteményt cselekedett velünk. Szutyoknak nem volt ellenvetése. Szilveszter estéjén együtt indultak el az átlényegült lucaszékével, mint két koros gavallér, akik megtanulták az illemet, és akik holmi tyúklevesért senkinek sem szoktak adósai maradni. Lm LJ O 3 S 210 k 6 Gácsi Mihály rajza 8 VAS NÉPE PÉCSI GABRIELLA Díszít ángyom koszorúja Háromélű fekete sas vágya gyönge semmi-arcom, semmi-asszony semmi-arcát fájdalmában sírva vágja. Kérdezetten fölfeleltem, keresetlen megjelentem, megáldottan nem teremtem, éveimmel megtörettem. Díszít ángyom koszorúja, lehúz könnyű napok súlya, értük árikát könnyem sója halott kabátomra rója. Avar-rugdaló ... ezt a nehézkes őszt, ködőt, aludni készülő bölényt, a megtévedt vadludakat, a mindig visszaülni kész reményt, a kályhafényű gesztenyéket, magába forduló sövényt dédelgetem, és árulom már magamban a télnek szegényt... 1981. december 20. Vasárnap A vén kerekes hajóról egy vékonyka fiatalember szállt le. Poggyásza nem volt. Könnyen megtalálta, amit keresett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte tőle a fogadós. — Ebédelni szeretnék, de először hozzon egy meszelylyelt A fogadós elé tett egy kancsót, s egy csuprot. Néhány gubás paraszt üldögélt csak a sarokban — ráér, álldogáltmég egykicsit. A fiatalember belekóstolt a borba. — Neszmélyi? — kérdezte. — Az. De lehet, hogy almási. De inkább neszmélyi. Azaz, persze hogy neszmélyi. — Szóval feleúton termett. — Valahogy úgy — dünynyögte a korcsmáros. — Nincs azok között különbség! Egyik hegy olyan, mint a másik, higgye az úr! A fiatalember megebédelt, s odaintette a vén fogadóst: — Hol lakik Lévainé? Hozzá tartanék. — Nem Lévainé már az, özvegy Lévainé, de már az se, hanem Végh Mihályné, a Juliska nagyságos asszony, a papunk felesége. Itt lakik, három házzal alább, a templom mellett. Rokona az úr? — Afféle — morogta a vendég. — Vagy inkább a Csokonai Vitéz. — A Veres Vitézről már hallottam, de Csokonai?.. Hm. Nem vélekszem Csokonaijára, igaz, nemigen jár Juliska asszonyomhoz se vendég, se rokon. — Csak pajkoskodtam. Az én nevem: Petőfi Sándor. — Olyan atyafiról se hallottam — ingatta fejét a korcsmáros. A fiatalember a kora őszi napsütésben lenézett a Dunára, ott folyt nem messzire, a kertek alatt, s elindult az Úr háza felé. A plébánia alacsony, de tisztességes lak volt, négy ablakkal nyúlt ki az útra. Hátul az udvarban szilvalekvár Totyogott rézüstben, s az újdondász egy derék termetű, őszes, kövéredő némberrel ült szemközt az első szobában. Ó, csak Lillát hagytad volna, - Gyászos énekem. Nézte a némber, nem ... mégse mémtver..., a nő homlokát, gondosan fésült, fehéredő haját, s szótlanul tartotta kezében az a könyveket, amelyek nem is voltak olyanok, olyan régiek, csak mintha évszázadok homályából bukkantak volna föl, egy másik, tévedő világból. S az a kézírás! Végigtapogatott — érezte — a betűkön, ama léleknek a domborodása is: Ó, csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem, , Most panaszra nem Gyászol énekem. Nem tudta továbbolvasni, ujja alatt összefutott Lilla, Csokonai, Debrecen, Komárom, Domby Márton, a jó öreg, akinek most olyan oktalanul a nyomába szegődött. Vagy csak álmodik? A nő a szilvalekvárra gondolt: fortyogott, bugyogott, bugyborékolt. „Én élek és vígan — azt hallom az úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindazáltal mikor legjobbnak véli és ítéli az úr, akkor jöjjön. Ha soká késik, akkor a Lidi is férjhez megy.” A Lidi! Fogta ölében a cifra kis ébenfaládikát. „Oh, kedves édes barátom, áldom azon időket, melyeket veled töltöttem; áldom azon eszközöket, melyek óhajtott barátságodat megismertették velem; áldom nemes lelkedet, tisztelem hűségedet, míg élek. Jó emlékezeted elviszem gyászos koporsómba.” Gyászos koporsóm... S még most is élek!... Szeme világát lassan, nehézkesen a jövevényre vonta. Milyen fiatal! A gyermekem lehetne, ha lehetett volna gyermekem ! Ó, csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem, Most panaszra nem . Gyászos énekem. A gyerekem bér, a szerkesztő úr, sápadt, sárga, rángatózó arccal ült az asztal túloldalán. Csak magát nekem. Most panaszra nem hajolna hajolna hajolna