Vas Népe, 1994. április (39. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-07 / 80. szám

TÜKÖR1994. ÁPRILIS 7. CSÜTÖRTÖK .............................­............... .................. „BOSZORKÁNYTANYÁN” Péntek van. És Boszorkánynap. (Siófokon, a Juventus Rádió szervezi). A program a Négy Évszak Hotelben kezdődik. Jósnő-asztrológus, ra­­diesztéta-ufológus, bioenergetikus , természetgyógyász, bajmegállapí­­tó (már ez is külön foglalkozás?), grafológus és szexológus várja a szál­loda extra éttermébe a kíváncsiskodókat, a gyógyulni vágyókat. Az egyik asztalnál a szombathelyi bioenergetikus ténykedik. A többiek — még Gyurcsok Józsefen kívül — Budapestről jöttek. Nagy Ildikó Az ajtó mellett jósnő ül. Ven­dége éppen távozik. Nyomban elfoglalom az üres széket. — Éva vagyok. Üdvözlöm — kezdi a fürkésző tekintetű, ám barátságos asszony. Úgy „látom”, ön inkább a jóslásra, mint inkább az asztrológiára kí­váncsi. Akkor mondom.... És sorolja életem eseményeit, hoz­zátartozóimat és a rájuk vonat­kozó dolgokat. A végén meg­kérdi, van-e kérdésem. Azonnal belémbújik a „kis­ördög”! — A gyerekeim adottságai­ról szeretnék hallani részlete­sen. Mert amit mondott, az igaz, de nem tudom, melyik, melyik­re áll... — Pontosan én sem. Az aura nagysága alapján dolgozom. Az pedig nem „jelzi”, hogy korban melyik a kisebb, melyik a na­gyobb. Nem tudott a szavamon fogni. Én viszont magát igen! Vegye elő nyugodtan a magnót, s míg nem jön újabb érdeklődő, nyilatkozom. Döbbenten nézek — dr. Lu­­gossi Éva viszont mosolyog. — Korábban jogtanácsos voltam — mondja. De félbe­hagytam a pályát, egy rosszin­dulatú rágalmazás miatt. Akkor kezdtem el asztrológiával fog­lalkozni. Aztán a horoszkópok készítése készítése közben vet­tem észre, hogy én mindig látok valamit az emberek teste körül is. Szakmabeli mester akkori­ban még nem volt (pontosabban aki ismerője volt az ilyen dol­goknak, annak véka alá kellett rejtenie tudományát), így a há­ború előtt kiadott könyvek, le­írások adták az útmutatást. Az eredmény nem maradt el: elő­ször csak foltokat láttam az em­berek auráján, aztán egyre tisz­tább lett minden. A végső lökést azonban az adta, amikor a gömbvillám bejött a szobámba. 1993. február 13-án, reggel fél kilenckor történt. Tehát nem aludtam, nem hallucináltam... Megtörtént. A legnagyobb érde­kessége az volt az egésznek, hogy csukott ablakon jött be, hatalmas detonációval (robba­nással), és mégsem rongált meg semmit! Körbement a szobán, néhány másodpercig lebegett fölöttem, aztán a sarokban szét­pattant. Csak egy érdekes üveg­cseréphegy maradt utána. Azonnal felhívtam Egely Györ­gyöt és Hargitai Károlyt. Egy óra múlva már ott is voltak. Be­mérték a maradványokat és arra a következtetésre jutottak, hogy ami a gömbvillámból maradt, az egy energiahíd. És ez órákon át olyan energiát sugárzott felém, mint amilyent ők a búzakörök­ben szoktak mérni! (Egyébként az 1993. május 20-i Pesti Riport­ban, legutóbb pedig a Nulladik Típusú Találkozásokban is írtak erről az eseményről.) — Változtatott valamit a jós­­lási képességén — vagy ahogy önök nevezik tisztánlátásán — mindez? — Igen. Teljessé tette azt. Most már a múlton, a jelenen és a jövőn kívül, az asztrálvilág „egyéb elemeit ” is látom. Ráa­dásul megnövekedett az ener­giám is. Két hölgy érkezik. A helyet természetesen azonnal át kell adni... Nézelődök az asztalok között, de mindenki „foglalt”. A bioenergetikus és a bajmegálla­pító mellett már kész sorok áll­nak. Közöttük azonban egy asz­tal üres. Letelepedek és várok. Egyszer csak egy idősebb néni ül mellém. — Először a jósnőnél voltam — mondja. — Aztán a radiesz­­tétánál. A lányom meg a vém most a grafológushoz ment, oda... Balatongyörökről jöt­tünk, mert kíváncsiak voltunk, ki mit mond a mi nagy bajunkra. — És mit mondtak? — Lényegében ugyanazt. Csak más-más formában. Az egyik kártyát használt, a másik fémpálcikát és ingát. Hogy hogy csinálják, honnan tudják? Lehet, hogy tényleg boszor­kányok? Vagy talán maga is az? Erzsi néni nem elégszik meg a tagadó válasszal. Gyanakszik tovább. Elém tesz egy képet. Három kisgyer­mek van rajta. — Ezen most mit lát? — kér­di. — Bár sejtem, hogy az egyikkel gond lehet, netán tör­tént is vele valami, mégis kö­zömbös hangon mondom. — Három aranyos kisgyere­ket. Helyesek, vidámak... Gyurcsok József (az ismert bajmegállapító, bioenergetikus és gyógyító) asszisztense — mintha csak érzékelné, mi törté­nik mellettük — hozzám lép. — Elnézést, úgy „látom”, tő­lünk is kérdezni akar valamit! — Mi ez? — kapom fel a fe­jem kérdőn. Nyilatkozási trükk, vagy egy jól időzített segítés? Hatodik érzékem azt sugallja, inkább az utóbbi. „Boszorká­nyok” között vagyok elvégre... — Igen — veszem is a lapot ártatlanul. De most annyira el van foglalva a mester! Éjfélig még marad időnk bőven! No, erre már Erzsi néni is ha­landónak érez. Elmeséli, ho­gyan ütötte el az autó a középső kisunokát, hogyan mondták meg a képről a szakemberek — első látásra —, hogy a kislány már nem él, milyen tanácsokkal látták el a szülőket lelki gyó­gyulásukért, s milyen jólesett a családnak ez a sok szeretetteljes vigasz. Hirtelen Sebestyén János ra­­diesztéta-ufológus asztalánál üresedik a szék. Mire a tanács­kérő elköszön, már le is szottya­nok a helyére. — Ugye, maga az az írogató, aki Szombathelyről érkezett? — kérdi kedvesen. — Miről akar hallani? — Természetesen arról, ho­gyan lesz valaki 75 éves korá­ban ufológus és miért kezd el egyik napról a másikra radiesz­­téziával foglalkozn­i. — Ez hosszú történet. Terve­zőmérnök voltam egész életem­ben. Még a nyugdíjas éveim is simán teltek először. Aztán ami­kor „divatba jött” a parapszi­chológia, én is elkezdtem min­denfélét olvasni, tanulmányoz­ni. Felkerestem több, radieszté­­ziával foglalkozó embert. Aztán megtörtént a csoda: az egyik he­lyen a kezembe vettem a pálcá­kat, s azok úgy ugrottak egy­másnak, mintha csak ki akarná­nak röppenni a kezemből! Ott fedeztem fel ezt a képessége­met. Utána már tudatosan fog­lalkoztam a témával. Mára már annyira „felfejlődtem”, hogy fekvőhelyek és az egyéb sugár­zások bemérésén túl kézírás, sőt fénykép alapján is meg tudom állapítani, milyen az egészségi állapota a szóban forgó ember­nek, milyen sugárzások érik. Mivel „javíthatatlanságo­­mat” képtelen vagyok féken tar­tani, előveszem a családi albu­mot. A sors véletlen játéka folytán, éppen édesanyám fény­képe akad a kezembe. Sebes­tyén úr ránéz, majd együttérző hangon mondja: — Hét éve halt meg szegény. De már... Egy pillanatra csend telep­szik közénk. Én sejtem a folyta­tást, ő meg tudja. Ráadásul még mentegezik is: — A szellemi radiesztéziával — mert ezzel is foglalkozom — sokszor olyan dolgokat tud meg az ember, amit nem szabad min­den esetben a páciensnek el­mondani. Hiszen a fájó sebek felkavarása nem célunk! Erre visszazökkenek én is. — Szellemi radiesztéziát em­lített az imént. Mesélne erről bővebben? —A szellemi radiesztézia azt jelenti, hogy az ember szellem­ből, testből és lélekből áll. Ezek állandóan „harcban állnak” egymással. A mi feladatunk az egyensúlyt megteremteni. Négy fokozatuk van. Az első csak a testtel és az anyagi dolgokkal foglalkozik, a második már át­lép a lelki világba. A harmadik a lelkivilágon túli szellemi lét. Aztán, ha már valaki a harma­dikon is átlépett, az már a tiszta szellemi vonalra ér. Az ilyen emberek a jósok, vagyis ahogy mi nevezzük, a tisztánlátók. Este 6 óra. Kezdődik a rádió­adás. Az első nyilatkozó Gyur­csok József. Elmondja, hogy sa­ját édesanyján kívül eddig még mindenkit meg tudott gyógyíta­ni. Sebestyén János az idegen lényekről és az általa bemért ufónyomokról beszél. Szilvási Péter az íráselemzés „rejtett di­menzióira”, dr Lugossi Éva pe­dig a horoszkóp tudományos alapjaira hívja fel a figyelmet. Dr. Erőss László szexológus a négyszemközti problémákra a­­jánl orvoslást. Tóth László (Szombathely) ezalatt azt pró­bálja tudatosítani a hallgatókkal — logikus, frappáns, meggyőző érvekkel —, hogy a természet­­gyógyász nem „hókuszpóku­­szos csodát művel, hanem utat mutat a testi-lelki harmónia megteremtéséhez, az egészsé­ges élethez. ☆ Már jócskán éjfél után va­gyunk, ám a siófoki Juventus Rádióállomás központi irodá­ja még mindig a telefoncsön­gésektől hangos. Az ország minden részéből érkeznek hívások, tanácsot kérve, gyógyulást, megoldást remél­ve. „Szegény embernek szegény a sorsa” Szabó Sándorné, Juliska néni szép kort ért meg: 88 éves. Férje nemrég halt meg, gyermeke, hozzátartozója nincs. Jelenleg Szombathelyi Sza­kosított Szociális Otthon lakója. Meleg szoba, meleg étel... meg van (most már) számára minden. Talán azért is tudja értékelni annyira! Nagy Ildikó — Nem mindig voltam ám ilyen „úriasszony” — meséli. — Tudja, én törvénytelen gye­rek vagyok. Ezért már a meg­születésemkor nehéz körülmé­nyek között kezdtem! Nem volt rám szükség akkor sehol sem... Mégis megtűrtek Szombathe­lyen, de csak 9 éves koromig. Két osztályt jártam ki közben. Aztán kiadtak Náraiba nevel­kedni. Ott végeztem el az iskola harmadik évét. Akkor azt mondta a gazdám: nem azért tart, hogy tanuljak! Különben is kitört a 14-es háború , dolgoz­ni kellett. Teheneket őriztem, kapáltam, mostam, mosogat­tam. 19 évesen jöttem vissza Szombathelyre, beálltam szol­gálni. Nagyon rendes asszony­hoz kerültem, a régi Kálvária ut­cában. Huszonegy évig dolgoz­tam nála. De egész nap ám, szál­lást, ételt, mindent ő adott! Amikor meghalt, magamra maradtam. A szomszédok adtak be időnként egy kis ennivalót. Én elmentem a boltba, a piacra nekik érte. Akkoriban ismer­kedtem meg a férjemmel. Árva­­gyerek volt ő is. Egy szabónál dolgozott, ezért neki volt valami kis pénze. Amikor összeháza­sodtunk — én már 40 éves vol­tam — hozzám költözött. De nem maradthattunk sokáig ott, mert a házat államosították. — Hová költöztek akkor? — Az egyik közeli utcába. Ott falaztak le nekünk a padlás­térből egy „szoba-konyhát”! Akkor államosították azt a házat is. Egy nagyon rendes házaspár­nak adták. M-nével majdnem egyidősek voltunk és összetar­tottunk, de nagyon. Most is meglátogat minden héten! — Miből éltek akkortájt? — Szegény uram dolgozott. Először egy állami szabóságban kapott munkát. Jól dolgozott, ezért felajánlották neki, hogy kitanulhatja a szakmát, ráadásul még lakást is adnak, csak lépjen be a pártba. Vallásosan nevelke­dett, templomba is szoktunk jár­ni,— jaj, nem baj, ha elmon­dom? — néz a nővérre Juliska néni riadtan. Márta nővérrel sokáig nyug­tatgatjuk, biztatgatjuk: mesélhet bátran! — Biztos? — kérdi tétován, majd megtörli szemét és foly­tatja: — Erre aztán felmondtak az uramnak. Akkor elment iskolát takarítani. Ott is maradt nyugdí­jas koráig! — Lakáskéréssel nem pró­bálkoztak később sem? — Lakáskéréssel? Ezek­­után! Jó volt nekünk ott is, nem bántott bennünk senki sem! Meg is segített bennünk az Isten érte! A papához annyi kuncsaft jött, annyi javítgatnivaló akadt, hogy megéltünk tisztességgel, becsülettel. — Igen, de a körülmények... — Nehezek voltak, nem mondom. Télen nagyon hideg a padlástér. Fagyoskodtunk ele­get éppen! De ha igen hideg volt, befűtöttünk éjjel is. Akko­riban jártam ki az Erdei Iskolá­hoz fát szedni! Szerencsére M-néék olyan rendesek voltak, hogy bevezettették a villanyt, meg a vizet nekünk is. Igaz, le­folyó nem volt, vödörben kellett a szennyes vizet lehordani... Aztán ahogy öregedtünk, egyre nehezebb lett minden. Közben a „fal” is átázott, kezdett szaka­dozni a lépcső is. — Miért nem kértek segítsé­get? A gondozási központtól, az önkormányzattól... — Még csak az hiányzott volna! Hogy kommunisták legyünk, és azért kapjunk ezt­­azt? Soha! Ennyire „megnevelték” az ötvenes évek a Szabó családot? Vagy csak a néni őrzi felfoko­­zottan (elvégre 88 éves) az em­lékeket? Az utóbbit el kell vetni. Mert keresztkérdés ide, kereszt­kérdés oda, Juliska néni emlé­kezete friss, tudata tiszta. — Hogyan kerültek be mégis az otthonba? — A férjem beteg lett. Ami­kor hazaengedték a kórházból, a doktornő meg az asszisztense kezdett el intézkedni. Márta nővér elmondja, ho­gyan érkeztek. Juliska néni haja teljesen össze volt tapadva, a behozott ruhákat is napokig áz­tatni kellett... Ki voltak éhezve szegénykék, dupla adagot kér­tek az első napokban minden ételből! Az első reggel sírtak az örömtől, hogy végre nem dide­regtek egész éjjel! Sándor bácsi meghalt. Julis­ka néni maga maradt — de már nem magára! Nem világtól el­zárva, elhagyatottan...- 1 Fiatalokért Az Országos Gyermekvédő Liga rendezvényei Merklin Tímea Ma kezdődik az Orszá­gos Gyermekvédő Liga hat­vanórás önismereti tréner­képző tanfolyamának első szakasza a szombathelyi 405. Berzsenyi Dániel Szak­munkásképző Intézetben. A gondozónők, óvónők, vé­dőnők, pedagógusok vala­mint a szociális és művelő­dési intézmények munka­társai számára indított díj­talan tanfolyam húsz fővel indul. Vagyis, akiknek je­lentkezését most elutasítot­ták, ősszel próbálkozhat­nak újra. A tanfolyam el­végzéséről akkor is, most is bizonyítványt kapnak a résztvevők. Az Országos Gyermek­védő Liga régióvezetőinek kétnapos tanácskozása holnap délután négy óra­kor kezdődik , szintén a 405. Szakmunkásképző­ben, Szombathelyen. A vidéki centrumokért felelős, országos társelnök, Bodor Tamás elmondta, az általa szervezett, a Liga vi­déki munkájáról szóló szakmai konferenciához hasonló még nem volt az or­szágban. A területi közpon­tok ugyan ősszel megala­kultak, de éppen Szombat­hely az a város, amely jó példákkal szolgálhat a többi centrum szakmai programjának kialakításá­hoz. A tapasztalatcsere fő té­mái: hogyan lehet megnyit­ni egy irodát, annak anyagi, technikai, személyi feltéte­leit megteremteni; hogyan lehet kialakítani a szakmai együttműködés csatornáit a szociális, a művelődési és az egészségügyi intézmé­nyekkel, az egyesületekkel, valamint az önkormányza­tokkal. Az Országos Gyermek­védő Liga országos és terü­leti szakmai-karitatív prog­ram-ajánlóját is össze lehet állítani a szombathelyi alapján, kezdve a jótékony­­sági estek, a kortárssegítő­önismereti táborok szerve­zésétől, a cigányfiatalokat segítő mentor­program ki­alakításán át, a tehetséges, de szociálisan hátrányos helyzetű 6—18 éves gyere­kek tanulmányi ösztöndíj­hoz juttatásáig. Q

Next