Vas Népe, 2000. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-15 / 89. szám
G VAS NÉPE HÉTVÉGE - KULTÚRA Kettős avantgárd Szombathelyen Teljessé vált az „avantgárd részleg” a Szombathelyi Képtárban. Csütörtökön délután Bajkay Éva, a Magyar Nemzeti Galéria főtanácsosa nyitotta meg azt a kiállítást, amelynek bővített változata a nemrég véget ért brüsszeli Europábán (amelynek a Szombathelyi Képtár is kölcsönzője volt) reprezentálta az Európába kopogtató Magyarország század eleji művészetének egy szeletét, bizonyítva, hogy ez az a szellemiművészeti áramlat, amelyet egyáltalán nem kellett követniük a magyar alkotóknak, ellenkezőleg: teljesen szinkronban haladtak Európával. Európaiak voltak. A mester, Kassák Lajos hiányát erről a kiállításról az magyarázza, hogy a szomszéd teremben nemrég megnyílt állandó tárlaton ezek a „hiányzó” képek - a jelen avantgárdjának impozáns társaságában - megtekinthetők. Bajkay Éva nyitotta meg a tárlatot. A háttérben Fabényi Júlia Fotó: Benkő L. Az állandó kiállításon: Nyári István Csirkeraguja 1981-ből - előtte: Lovasi Ilona: Stációk Felső-Magyarország monarchiabeli legjobb ismerősét nevezték barátai-ismerősei így: a művészettörténész Divald Kornért, aki 1872 és 1931 között élt, és több jelentős műve közül a Felvidéki séták című darabját most adta ki újra (az 1928-as harmadik kiadás után) a miskolci Felső-Magyarország Kiadó. A mű üdítően kellemes olvasmány feltétlenül beszerzendő, mert hézagpótló memoár, útinapló, útleírás és sok minden más egyéb; a régi magyar élet, a régi magyar képzőművészet-műtörténet, a régi magyar-német-tót együttélés elevenedik meg, amely, persze korunk gyermekei volnánk, egy jobb világ utáni melankolikus vágyakozás ezredévi mélabújával tölti el olvasóját. Az olyat is, akár engem, a Lugas íróját, akinek még familiáris kapcsolatai fűződnek ehhez a históriai tájhoz: Felső-Magyaországhoz, a Felföldhöz, a Felvidékhez, Szlovákiához, „észak géniuszához” - atyai családja a Monarchia szétesésével került a trianoni Magyarországra. A szerző Divald Kornél tudós és polgári (vagy polgári és tudós) felmenőkkel büszkélkedhet: a francia eredetű család már a 19. századra közmegbecsülést szerez (életélményeik-életvezetésük nyugodtan összevethető a jóval ismertebb Márai-féle „felvidéki polgár” képével) — a Selmecbányai Divaldok közül erdőmesterek, pénzügyi és miniszteri tanácsosok kerülnek ki; egyikük akadémiai levelező tag, másikuk megírja a zólyomi kir. erdészetek rövid vázlatát, harmadikuk a szepesi bányászattal, a körmöci pénzveréssel vagy Rozsnyó 17. századi történetével foglalkozik. Divald atyja Károly (1830-1897) már szó szerinti magyar felfedező, a legelső hazai tájfényképész, aki mindenkit megelőzve készít felvételeket a Magas-Tátra és a Keleti-Kárpátok zordon hegycsúcsairól, poétikus vízeséseiről, párás, ködben úszó tengerszemeiről - aztán majd irodája adja ki a teljes felföldi képanyagot. (A Divald-féle képeslapok kisebb példányszámú darabjai ma jelentős értéket képviselnek a gyűjtők körében.) Az ő munkáját annyiban folytatja szerzőnk, Kornél, hogy mindazokat a muzeális emlékeket, amelyeket a századelőn felgyűjt-felleltároz-elhelyez és tudományosan rendszerez, egytől-egyig, néha kalandos körülmények közt lefotózza - ennek a képanyagnak egyes darabjai láthatók a kötetben is. A Felvidéki séták valójában Divald Kornél különböző gyűjtőútjainak olvasmányos leírása: többször, több tempóban bejárta a különböző vármegyéket, főként kedvenceit: Szepest és Sárost (ez utóbbi székhelyén, Eperjesen született), de Árvát, Lipótot, Zólyomot, Barsot, Hontot, Trencsént és Gömört is - elsősorban a „peremet”, a „széleket”, a történelmi Magyarország eldugottabb helyeit, ahol majd' minden „rongyos faluban”, miként ezt Krúdy- Szindbád írja, van valami különlegesség, emítésre méltó dolog. Ha más nem, akkor legalább valami román kori templomrom vagy különc papi ember, tudós költő vagy festőművész, gyűjtő uraság vagy kanonokkert; ha az se, akkor valami ócska fogadó vagy levendulaillatú szoba, de ha véletlenül még az sem, akkor én valami poros raktár asztalkendője alatt szunnyadó műremek vagy egy faluban felejtett kőpellengér, mind a liptói Tarnócon. Mert a Felföld hihetetlenül gazdag (volt) műemlékben nem véletlenül írja a szükséges büszkeséggel Divald, hogy „Lőcsén kívül még annyi jelentős kulturális múltú város van a Szepességben, amennyi tíz alföldi vármegyében sem maradt ránk”. És ez a lényeg: Felvidék a műemlékek országrésze. Különben középponttalan tájegység, nincs centruma, sok apró városa viszont igen (geográfiai viszonyai szerint települései kicsinyek és ritkásak) a művelődés és polgárurság eszközeit és eszményeit átveszi elsősorban német, de magyar mintákra is, az egészre, a történelmi tájegységre, miként ezt Hamvas állítja Az öt géniuszban, a provincialitás, a természetközeliség, a melankólia és az irrealitás a jellemzőek. Divald szívéhez talán a Szepesség esik a legközelebb, kiemelten gazdag művészeti emlékanyaga miatt - ahol, miként líraian írja, legszebb évszak az ősz, a természet színpompás haldoklásával, az elmúlás szomorúságával; akár magát Krúdy-Szindbádot, a nagy Utazót olvasnánk, ahogy Podolint és Késmárkot, a Poprád vidéki német bányavárosokat vagy Nagyőrt és reneszánsz kastélyokat, az álmokat, s felhőket és a fűtetlen szobákat leírja. És persze Lőcsét, ahol Divald a régiségek gyűjtését kezdi, miként azt a Lőcsének régiségei című fejezetben írja. Nincs itt hely az egész kötet módszeres áttekintésére, azt azonban nyomatékkal kell említeni, hogy Lőcsén dolgozott és műhelyt tartott 1502 és 1534 között az egész magyarországi késő gótikus faszobrászat legkiemelkedőbb figurája, Lőcsei Pál, aki főművén, a lőcsei Szent Jakab-templom 18 méter főoltárán kívül a Felvidék legalább 4-5 vármegyéjét elárasztotta a műhelyéből kikerült csodálatos szárnyas oltárokkal. A mohácsi vész körüli időkben élt művész saját figurái - így a főoltár Madonnája és részben Szent Jakab apostola vagy a betlehemi jelenet figurái, mindenekelőtt az áhítatos imádkozó pásztor szobra - teljes világképi és esztétikai harmóniában élnek korának európai színvonalával, elsőrendű kvalitásokkal előadva. A templom külső képe is lenyűgöző arányú - maga Lőcse városa Divad idejében még nem szenvedett súlyosabb esztétikai rombolásokat, noha a templomtornyot már nem oda illő tetővel újították fel, vagy átépítették a város históriai piacát, és brutálisan elcsákányoztak egy egész sor „lábasház”-at. Lőcse festői hatású erődítményei azonban megmaradtak, s mint egész, élvezhető volt. Élt a reneszánsz a városi lakóházak struktúrájában, a csipkés oromzatokban - legszebb felvidéki műemlékekként a századelőre már csak a Spielenberger- és Thurzó-ház maradt -, másutt viszont remekbe faragott kapuk, kovácsolt záradékvasak, fejedelmi részletek, nagyszerűen faragott ajtókeretek, oszlopfejezetek, loggiák, belső udvarok, árkádos folyosók emlékeztettek a reneszánszig visszahátráló időkbe. Lőcse sok mindenről nevezetes, azt azonban kevesen tudják, és ezt Divald sem említi, hogy főgimnáziumában tanított rövid ideig a magyar irodalom nyughatatlan fenegyereke, Szabó Dezső, akinek ugyan műveiben nyoma sincs ennek az egyszerre városias, egyszerre provinciális településnek. Egyetemista koromban egy szlovák háznál lakva kerestem a fantaszta pályakezdő nyomait, húsz éve is reménytelenül persze, hisz mint Babits Fogarason, Juhász Gyula Szakolcán, Szabó Dezső is Tomiban érezhette magát száműzve, Ovidiusként - de hát a századelő cipszer Szepességének külső képe egészében mégis csak ilyen volt. „Egy-egy szepességi város terjedelmét, lakosai számát nézve valóságos fészek alföldi nagy falvainkhoz képest. De alig van itt olyan eldugott kis hely, amely régi templomát, városias külsejét meg nem őrizte volna. A piacon a házak mind emeletesek...” - fejezi be szepességi tudósítását a szerző. És hogy mi van belül, a lelkekben? Melankólia, fátyolosság? Párás „égbolt”? A szellemet az álmodozás jelenti? Befejezetlen, álmodó, utópista ködlovagok vidéke a Felföld, mint Justh Zsigmond műveiben? Vagy sajátosan boldogtalan, mind Krúdynál? Divald szakférfiú, műtörténész, de azért szépíró is (Tarczai György néven belletrisztikai dolgozatokat is kiadott), bár a lélekábrázolás mélységéig ebben a műben nem jut le. Nem is dolga - ezt azonban A magyar Gascogne című, Sárosról szóló fejezetben jelzi, hogy Mikszáth földjén, A gavallérok földjén vagyunk volnánk, a magyar Don Quijoték földjén. „Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy közt ülök” - írja Mikszáth 1897-ben, „pedig voltaképpen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandozzával tudnak megválni utolsó ötforintosuktól.” Eperjes, Bártfa és Kisszeben fallal kerített szabad királyi városok voltak valaha, számtalan, itt most nem felsorolható műemlékkel - azt mondja Divald, hogy a 380 sárosi község közül 285-öt felkutatva talált: 39 gótikus, 20 átalakított középkori, egy 16. századi kőtemplomot, 45 17-18. századi faépületet, 11 várromot, 9 várhelyet, 12 nagyobb szabású, művészi díszítésű kiváló kastélyt, 29 ép és használt, 11 szétszedett, de még összeállítható szárnyas oltárt, 24 faszobrot és szárnyképet, 30 gótikus ötvösmunkát (úrmutató, kehely, cibórium), középkori bakacsinszőttest, későbbi hímzett és csipkézett térítőt, kendőt és lepedőt akkora tömegben, hogy a múzeummá átalakított bártfai városházában nem tudták helyhiány miatt kiállítani. És így tovább. Szinte az egész könyvön keresztül. De nemcsak városok, templomok gótikus, reneszánsz és barokk harmóniái érzékelhetők, műtörténeti bemutatók és leírások, hanem a fátyolos egy felvidéki táj is, hegy völgyeivel, kastélyaival (eljutunk Jernyére Sárosban, a nagy festő Szinyei Merséhez, Malonyára a nagy botanikus Ambrózy Migazzihoz vagy Nagy őrre Czóbel Istvánhoz, Mednyánszky sógorához), aztán megismerkedünk a vörösvágási opálbányászok(!) életével, tutajosokkal, fuvarosokkal, magyarokkal, németekkel, szlovákokkal, ruténokkal, festői várromokkal a Vég mentén (ne feledkezzünk meg Mednyánszky Alajos báró festői leírásairól sem), a zborói száz hárssal, az első háborúban hadszíntérré vált Makovicával, Sáros legészakibb járásával, a Rákócziak ősi fészkével, Gömörrel, Trencsénnel és még kisebb terjedelemben Kassával is - egy teljes, mára már csak nyomaiban itt-ott fellelhető Trianon előtti világgal. Divald könyve persze nem teljes tabló (amint e bemutatás is csupán elnagyolt képet festhet a műről), annyi azért bizonyos, hogy telitalálat volt újbóli kiadása. (A kiadás apróbb hibáival együtt, így pl. a szedési elírásokkal, tévedések átvételével /54. o. Czóbel nem Béla, hanem István/, utcakép megfordításával /15. o./, képek kicserélésével /195. o./ stb.) Divald mégis, az utolsó lehetséges pillanatban hatalmas munkát végzett el, műve a magyar kultúrtörténet felbecsülhetetlen darabja. S hogy azóta sok minden megváltozott, leromlott, eltűnt? Hogy e brutális század címkézte vagy megsemmisítette? Lehetséges. De a becsületes és erős mű ellenáll az időnek - Divald Kornéit pedig úgy kell emlegetnünk, mint a szívós, szakadatlanul végzett igényes munka diadalmas megtestesülését. Ambrus Lajos LUGAS Szentek fuvarosa 2000. április 15. SZOMBAT