Vas Népe, 2007. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
2007-02-10 / 35. szám
Geológus és kóborló farkas Dr. Juhász Árpád geológust, a tv2 közszolgálatokért felelős tanácsadóját szombathelyi látogatásakor a globális felmelegedés hatásairól, munkájáról, filmjeiről és utazásairól is kérdeztük. 14. oldal Mártírok és hitvallók voltak A XX. században a magyarság által átélt fasiszta és kommunista diktatúra neves katolikus, evangélikus és református áldozatainak életével ismerteti meg az érdeklődőket sorozatában a KÉSZ. 15. oldal Jordán Tamással, a Nemzeti Színház főigazgatójával a szombathelyi színházi esélyeket latolgattuk. A Nemzeti új Learjében ő Gloucester - a képen Edmund fiával, Stohl Andrással. (17. o.) Élet a fakalyibában Nagy Ildikó gazdasag@vn.pk.hu Ötször három méter, saccra kábé ekkora lehet az a vépi kalyiba, amiben Kolompárék élnek. Öten. Gábor, a családfő, Ilona, a feleség, a tizenhét éves Brigitta, a tizenhárom esztendős Gábor és a hétéves Adrián. Az asszony mentegetőzik a rendetlenség miatt, öt napig kórházban volt a legkisebb gyerekkel. Mi bajod volt? - kérdem a fekete szemű kölyöktől, mire ő nevetve mutatja a középső ujját. Keresem a sebet vagy a tűszúrás nyomát, mígnem rájövök, hogy felesleges: a mozdulat a hívatlan betolakodónak szól. — Adrián különösen érzékeny, epilepsziás, ráadásul a gyógyszerekre is allergiás, és pszichésen is kivan, magyarázza Ilona. A vépi Hunyadi utcában álló bódénak egy fala van betonból, a többi fából. Négy öszetolt heverő, néhány szekrény, egy rozoga vitrin az edényeknek és a tévének, egy vaskályha a sarokban, egy asztal, alatta a centrifuga, az ajtó mellett palackos gáztűzhely. A sarokban régi, keverőtárcsás mosógép és egy öreg hűtő. Nagyjából ennyiből áll Kolompárék birodalma. Szükségüket az udvari vécén intézik, vizet a kerti csapról hordanak. Kolompárék húsz éve élnek a bódéban. Amikor Gábor és Ilona egymásba szerettek, egy ideig titkolták a kapcsolatukat. Aztán amikor a 15 éves lány hasa gömbölyödni kezdett, előálltak az igazsággal. Se Gábor, se Ilona családjában nem örültek a hímek, de ha már megesett a dolog, a lány szülei ragaszkodtak a házassághoz. Ám arról hallani se akartak, hogy a még félig gyerek Ilona hazavigye a kislányát, így az első gyermekük állami gondozásba került. Gábor akkoriban a DAVIÉP-nél dolgozott, és a hetvenezer forintért megvásárolt telken - a munkahelyén kapott anyagokból - felépítette a fabódét. Brigi már oda született. Mivel a szüleikkel mindkettőjüknek megromlott a viszonya, valósággal fellélegeztek, amikor végre beköltözhettek saját otthonukba. És bár a szél már akkoriban is átfújt a falon, és az asztal alatti kannában is megfagyott a víz éjszakánként, amíg tartott a szerelem, ez nemigen számított. És a szerelem gyümölcsei is érkeztek sorban. Volt, hogy öt gyerekkel éltek a bódéban. Aztán Claudia és Anett néhány évvel ezelőtt állami gondozásba kerültek. Míg kicsik voltak, nem volt velük gond. Aztán ahogy kamaszodtak, nem bírtam velük. Csavarogtak, ellenem fordultak, mondja Ilona, így maradtak öten. Brigi a vépi szakiskolában vendéglátást tanul, Gábor magántanuló a helyi általános iskolában. Nem tudott beilleszkedni, így most csak hetente kétszer jár be az iskolába. Gábor azt mondja, a DAVIÉP volt az utolsó munkahelye. Kérdem, miért nem próbál munkát találni. - Higgye el, már kikészültem idegileg. Gyomorfekélyem van, epés vagyok, a lábam is fáj, legfeljebb valami könnyű ülőmunkát tudnék elvállalni. Meg aztán 49 évesen már nemigen állnak szóba velem. Főleg, ha meghallják, hogy Kolompárnak hívnak - summázza munkanélküliségének okait a családfő. Az öttagú család körülbelül havi nyolcvanezer forintból él. Egy ideje már külön kaszszán vannak: Ilona a családi pótlékból fizeti a villanyt és a vizet, eteti és ruházza a gyerekeket, Gábor pedig maga rendelkezik a 22 ezer forintos rendszeres szociális segélye felett. Firtatnám, hogy miért van ez így, de nem is igen értik a kérdést, így egyeztek meg, és kész. Gábor azt mondja, nem is maguk miatt aggódik, hanem a gyerekeket félti. Szeretné, ha legalább nekik jobb soruk lenne. - Nekem az is elég lenne, ha az asszony elkerülne innen a gyerekekkel, biz' isten én akár itt is maradnék ebben a sufniban, mondja. Kérdem, miért nem költöznek be Gábor szüleihez, hisz hely lenne számukra a házban, ám a családfő hallani sem akar róla, hisz sok-sok éve már, hogy nem beszélnek egymással, így aztán bízni sem igen bízik semmiben és senkiben, már azt is megbánta, hogy elment szavazni, hisz a roma kisebbségi önkormányzat se tesz értük semmit, mondja. Nem segít mirajtunk senki, legyint. Hogy ez nem egészen így van, azt az is jelzi, hogy a vépi polgármesterrel megbeszélt találkozón heten ülnek velem szemben. Varga Gyula polgármesteren, Kiss Károlyné jegyzőn, Kajcsos István GAMÉSZ-vezetőn, Karcsos Istvánná gyámügyi előadón, Búzás Zoltánná szociális ügyintézőn és Varga Bélánén, a gyermekjóléti szolgálatot vezető védőnőn kívül Nyári Ferenc, a kisebbségi önkormányzat elnöke is sorolja, mi mindennel segítették a családot. Dosszié és jegyzetek nélkül mondják érveiket, ebből is sejthetem, hogy Kolompár Gáborék ügye számukra nem egy aktát jelent a sok közül, hanem szinte mindennapos teendőt. Tőlük tudom, hogy a bódé mellé egykor házat képzeltek Kolompárék, az alap el is készült, az építési engedély is megvolt, talán még építőanyagot is kaptak a férj munkahelyéről, de valamiért megbicsaklott a mutatvány. De tüzelőt is rendszeresen adnak a családnak, a gyerekeknek pedig ingyen jár a tankönyv és az iskolai étkezés. Amikor önkormányzati épületet bontottak el, felajánlották a családnak a téglákat, ám a faluban azt beszélik, hogy mire Kolompár Gábor hazaért volna vele, addigra majd az összeset eladta. A polgármester egy bejárati ajtót is vitt nekik, ám a férfi felaprította, és eltüzelte. A Máltai Szeretetszolgálattól és a Vöröskereszttől is kaptak bútorokat, mosógépet, és egyáltalán: bármilyen felajánlás érkezik az önkormányzathoz, soha nem feledkeznek meg Kolompárékról. Elismerik azt is, hogy Ilona minden tőle telhetőt megtesz a gyerekekért, a kis Adriánt például hetente készer hordja a szombathelyi Korai Fejlesztő Központba. Ám az önkormányzat lakást nem tud adni a családnak. És igen, kimondják azt is, hogy ha Kolompár Gáboréknak adnának, akkor más is joggal követelőzhetne. A csaknem négyezer lakosú településen négyszáz roma él, és több olyan család van, ahol ugyanúgy elkelne a segítség. Nyári Ferenc is tehetetlenül tárja szét a karjait: ők sem tudnak miből adni. Legfeljeb tanácsot, az ugyanis nem kerül pénzbe. Évente 640 ezer forintot kap a cigány kisebbségi önkormányzat, azt csak működésre fordíthatják. Kolompár Gáborék húsz éve élnek a tizenöt négyzetméteres fabódéban. Hat gyerekük közül három velük lakik. A vépi önkormányzat lakást ugyan nem tud adni, ám sok mindenben segítenek a szegénységben élő családnak Fotó: Benkő Sándor A filmszemle után Tudósítónk ott volt a 38. Magyar Filmszemlén, Budapesten. A látottakat, hallottakat, tapasztaltakat összegzi írásában. 16. oldal A remény szimbóluma Kolompár Gábor azt mondja, csak a gyerekeiért aggódik. Ő maga már megszokta, hogy egy tizenöt négyzetméteres bódéban él. Megszokta, hogy télen fázik, nyáron meg majd megveszik a melegtől odabenn. És Ilona is megszokta, hogy ha mosni akar, akkor a mosógépet kiteszi az udvarra, ha főz - márpedig minden áldott nap meleg ételt rak az asztalra -, akkor a kerti csapról hordja a vizet. És megszokta azt is, hogy enynyi van, ezt kell beosztani. Az sem zavarja őket, hogy amióta megszülettek a gyerekek, egyetlen napot sem töltöttek el kettesben. Nem voltak nyaralni, kirándulni, na jó, egyszer elmentek a vasvári búcsúba, családostul. Úgy tűnik, hogy Gábor és Ilona már mindenbe beletörődött. Lassan megbékélnek azzal is, hogy nincs kiút a kalyibából. De mi lesz a gyerekekkel? Akik nem tehetnek semmiről. Akik ugyanúgy fáznak, vagy ugyanúgy szenvednek a hőségtől. Akik ugyanúgy az udvari vécére járnak, és egymás után egy műanyag kádban fürdenek. Akik nem látják munkába indulni az apjukat, és nem hallgathatják tátott szájjal a családi történeteket. Mert bár van nagymamájuk és nagypapájuk, tulajdonképpen mégsincsenek nagyszülei. A fabódéban sorakozó szekrények egyikének alsó polcán egy fekete bőrönd lapult. Nem értettem, mivégre van ott, hisz abból a bódéból nemigen indul útnak senki. Aztán arra gondoltam, hogy meglehet, az a bőrönd nem más, mint a remény szimbóluma. És egy szép napon majd szükség lesz rá. Előveszik, leporolják, belecsomagolják a legszükségesebbeket, és elindulnak, mert lesz hova, mind az öten. És a romos fakalyibával együtt a régi életüket is hátrahagyják. Nagy Ildikó gazdasag@vn.pk.hu