Vas Népe, 2018. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-28 / 98. szám
kilis vagyunk a ló, a búzát is belőlünk teremtettük mi meg, mert az emberi sorsra késztet a szeretet, oly szeretet, hogy hiába festeném, de hogy megértsd: családom van nekem s öreg szülőm, s mikor a mécsvilágnál elülünk hosszasan, hattyú jő föl az éjből és dalol hatalmasan.” - Ó ember, amit mondasz, saját vesztedre szól, hajh, tudod-e: a hattyú csak haldokolva dalol! Ez legkedvesebb költeményeim egyike a magyar kortárs lírából. Régóta foglalkoztat Békássy Ferenc alakja, egy angolul írott versét néhány éve le is fordítottam, nemrégen pedig Weiner Sennyey Tibor felkért, hogy egy másik Békássy-verset is fordítsak le magyarra. A Boat for Love, ez a vers angol címe, így fordítottam vissza a verset arra a nyelvre, amelyről nem tudhatjuk, ott visszhangzott-e a költő fülében, hallásában, hallomásában, amikor megfogalmazta a költemény angol verzióját. Nem lehet szabadulni a kérdéstől: vajon ha magyarul írta volna meg, vajon ha a vers magyar változatát írja meg, az hogyan hangzott volna? Hiszen a vers testén a nyelvi köntös cserélhető ruhadarab (így van ez akkor is, ha számtalan verset épp maga az adott nyelv inspirál, a rímei, a ritmusai, belső játékai). Vajon milyen magyar ruhába öltöztette volna versét Békássy, aki angolul így fogalmazott: Where the wastes stretch far away, Blurred with rain, and blending, Or to-morrow or to-day Love shall have an ending. There the swans dash through the wawe, On the water swinging; I shall make my scallop rave With the tempest springing. A hétstrófás költeménynek ezt a részét így öltöztettem át, az „értelmileg hű fordítás vs. dallamosság” dilemmát ezúttal az utóbbi javára döntve el magamban: Ködhomályos sétatér, Mintha puszta volna. Szerelmünk ott véget ér, Holnap avagy hol ma. Most a hattyúk úsznak el, Át a téli éjben. Tombol csipkés szél, ha kell, Szökőkút a szélben. Isten bocsássa meg, kissé úgy fordítottam ezt, mintha Békássy a kolozsvári Sétatéren és Sétatérről írta volna. Nem tudom, járt-e valaha Kolozsvárott. Remélem, szerény fordításkísérletemet nem fumigálta volna le nagyon Békássy (akinek lassan a díszítő jelzőjévé közhelyesedik az, hogy „Virginia Woolf és John Maynard Keynes szívbéli jó barátja”). Másvalaki nyilván máshogyan fordította volna le. Dehát miért nem fordította le ő maga - vagy miért nem írta meg magyarul saját maga? Ez álságos kérdés, nem is lett volna szabad leírnom. Ide tartozik még egy személyes élményem egy elveszett versről. Hajdan, az 1970-es években közeli barátságba kerültem Tamás Gáspár Miklóssal. Egy közös barátunk, a könyvtáros Spielmann Mihály, aki Sebestyén Mihály néven ír, egyszer Marosvásárhelyen (mely város, mint Csokonai Vitéz Mihály ottani gondolataiból is tudjuk, égtájak és kultúrák különleges metszéspontja - erről a Bolyaiak sorsa is sokat elmond majd, főleg Jánosé meg Tolnai Lajos művei és ottani küzdelmei), egy kéziratot húzott elő az aktatáskájából. Verskézirat volt, világoskék tintával írva, mintegy másfél oldal hoszszú, és Tamás Gáspár Miklós volt a szerzője. Ez a vers a hattyúkról szólt. Misi azzal adta át nekem, hogy visszatérve Kolozsvárra majd mutassam meg TGM-nek mint el sem indult költői pályája dokumentumát, így is tettem. A szerző komor arccal átfutotta tinédzserkori alkotását, „hát igen”, mondta, „erről ennyit”, és széttépte a kéziratot, zsebébe rejtve a papírdarabokat. Leesett az állam. A vers egyáltalán nem volt rossz. Valamelyest talán neoberzsenyisnek nevezhetném. (Ez most kijelölő, nem pedig minősítő jelző.) Ha visszagondolok rá, hangulata alapján - az eset közel fél évszázada történt -, Vörösmartyt is, és az akkoriban Weöres Sándor által újrafelfedezett Ungvárnémeti Tóth Lászlót is említeném. Kerényi Károly vélelmezhető spirituális hatására talán már nem is kell hivatkoznom - szóval, egy igazi hellenisztikus szellemiségű költemény volt, amit nyilvánvalóan Baudelaire ismeretében írtak. És egyáltalán nem volt sem klasszicizáló, sem semmilyen értelemben modoros. Azt hiszem, ha Szerb Antal írt volna verseket, ilyenek lehettek volna. (Utána kell néznem, írt-e verseket.) De lehet, hogy Szerb Antal csak Kerényiről jutott most eszembe, akit oly emlékezetesen örökít meg az Utas és holdvilág. Ezek az impressziófoszlányok persze csak arra jók, hogy valamilyen stiláris térben elhelyezzem ezt a ma már írott formában nem létező hattyús verset, amelyet csak néhány ember olvashatott. A filológus utókor kedvéért idézem fel, ha ugyan lesz az utókornak ideje ilyesmivel foglalkozni. De az biztos, hogy TGM-nek ez a verse (nem is tudok másikról) azok közé a magyar hattyúversek közé tartozik, amelyekhez valamilyen személyes emlék köt. És hát ez volt ennek a rövid dolgozatnak a célja, ezeket számba venni. * Bollobás Enikő egy angol nyelvű tanulmányában (Poetry of Visual Enactment) a konkrét vers performativitásáról írja a tárgyversekkel kapcsolatban, hogy a költő valami azelőtt nem létezőt hoz létre általuk. Kevés „konkrét verset” írtam, de ettől függetlenül (meg attól függetlenül, hogy a költészetnek általában is mennyi fiktív alakzatot, jelentést és üzenetet köszönhetünk), elgondolkodtam azon: vajon a költeményeinkben megjelenő hattyú mint olyan, nem-e valamilyen azelőtt nem létező dolog, illetve madár? Vagyis: nem született-e meg a költők tollán egy teljesen új élőlény, olyan tulajdonságokkal felruházott új species, amely kívülről hasonlít ugyan a hattyúhoz, sőt épp olyan, mint ezek a madarak, de valójában - nemcsak rendszertanilag, ornitológiailag, hanem ontológiailag - egy másik fajhoz, talán egy másik valósághoz tartozik, amely úgy hasonlít a miénkhez (sőt úgy azonos vele), hogy valójában különbözik tőle. Vagyis különbözik önmagától. De ez megintcsak messzire visz. Maradjunk annyiban: a költők hattyúi egy soha nem volt, de talán még ki nem veszett fajjal gazdagították a költői madártant, amely az ókorig nyúlik vissza. Bollobásnál (és a performativitásnál) tartva, nem lehetett kétséges, hogy egy költő egyszer hattyú alakú képverset fog írni. Ennek meg kellett történnie, elkerülhetetlenül. Talán többek is megpróbálkoztak vele. Én John Hollander versét fordítottam le, a Poetry című folyóirat egyik 1966- os számából. De most nem tudom itt idézni, copyright és hasonló bürokratikus okok, engedélyek stb. miatt. Ez a jogászi pepecselés mára a szellemi értékcsere egyik legfőbb akadályává lett. Ha a nyelvi nehézségeket sikerül valakinek legyőznie, áthidalnia, jönnek ám a jogászok a keresztkérdéssel: Anyja neve? * Most, hogy ezt írást befejeztem, és az első sorát újraolvastam, hirtelen úgy éreztem, ezzel a sorral akár egy vers is kezdődhetne: Ki ne tudná, hogy a hattyú... És még az megtörténhet, hogy egyszer papírra vetek egy újabb hattyús verset (korábban már írtam ilyet, az a címe, hogy A sirmionei hattyú, meg volt korábban egy Swanmask, azaz Hattyúálarc című versciklusom), és az a vers éppen ezzel a sorral fog kezdődni: Ki ne tudná, hogy a hattyú... Nem mintha nem szólna elegendő számú vers ezekről a titokzatos fehér (olykor fekete) madarakról. * A hattyú szerintem egy vélemény. Rövidebben: A hattyú: vélemény. [fjtVV] Ezeregyéjszaka meséi - vázlat (akvarell, papír -1983, Thorma János Múzeum, Kiskunhalas) LAPSZÁMUNK SZERZŐI Juhász Kristóf (1982) író, újságíró, előadóművész Lakatos Mihály (1964) író, költő Lokodi Imre (1963) újságíró, szerkesztő Szőcs Géza (1953) Kossuth-díjas költő, író IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET