Végeken, 1997 (8. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám
végek dicsérete SZATHMÁRY GYÖRGY (1928-1990) A váci börtön kertjében 1953 enyhültebb légkörének köszönhetően a magyar költészet máig számba nem vett és kellőképpen nem értékelt csillagórája jött el: az ún. füveskerti költők egymásra találása és költészetük szárba szökkenése. Hat legjelentősebbjük közül hárman: Gérecz Attila, Béri Géza és Szathmáry György már nem lehetnek köztünk, de a három élőt: Tollas Tibort, Kárpáti Kamilt és Tóth Bálintot sem fogadja be sokkal inkább a hivatalos magyar irodalmi élet, mint a váci börtön éveiben. Szathmáry György már diák-, majd katonaéveiben rendszeresen verselt, költészete azonban a váci börtönévek során teljesedett ki. 1956-os szabadulása után versei nem jelenhettek meg. 1989-ben nem járult hozzá a kiadásukhoz, és halála után egyetlen 1956 után írt verset sem találtak a hagyatékában. Béri Géza nem tudott lemondani a költészetről és fiatalon öngyilkos lett. Szathmáry öncsonkító módon felhagyott a versírással, így bárzongoristaként a Kádár-korszakot átvészelve megérhette 62. életévét. Vajon melyiküké a tragikusabb életsors, művészsors? Kárpáthy Kamil szerint „Szathmáry György élt legtovább (a füveskertiek közül). Ha élet: Rimbaud vers nélküli afrikai kalandorkodása. Ha él: a költészetét börtöneiben vesztő bárzongorista”. Költészetét kényes ízlés, nagy műveltség és igen alapos mesterségbeli tudás jellemzi. Széles körű világirodalmi, filozófiai tájékozottságot tükröznek versei. Az élet egyedien megragadott jelenségeit, saját érzéseit, élményeit olyan egyetemes, már-már kozmikus távlatokban jeleníti meg, ami József Attilát juttatja eszünkbe.,,Trilógia artis”-iban Leonardo da Vinci, Paul Valéry és Bartók Béla művészi egyéniségét idézi. Ez utóbbi nagy versének jelentőségét növeli, hogy olyan korban született, amikor a Rákosi-Révai kultúrpolitika évtizedében Bartók művészete még nem volt elfogadott, túl avantgárdnak számított. Sorai túlmutatnak Bartókon, az egyetemes magyar kultúrára is vonatkoznak. ,,Gőgös hegy a Monte Rosa, Gőgös tó a Garda tó. Halott bakák toborzója Az Allegro Barbaro! Furcsaságként megcsodálnak, Körül nyüzsög ezer állat: — Jaj de különös fiú - S meg nem érzik gyáva lelkek, Hogy a tibeti hegyeknek Misztikus nagy szelem!" Költészetének alaphangját adják, gerincét képezik szerelmes versei, a férfi és nő kapcsolatát elemző versek. Az élmény frissessége, a művészet rangjára emelt őszinteség és realitás jellemzi ezeket, és az érzések elmélyülése, végtelenbe tágulása, mint a vízbe dobott kő körül gyűrűző hullámok. Itt érezzük leginkább - bár Szathmáry csak finom, elegáns gesztusokkal jelzi - a rabság, a korlátozottság érzetét. Három voltál s hogy az Úr vonója kicsit búsat talált húzni rajtam, elpattantál... Lelked Isten óvja, Hogy egész légy így is, szétszakadtad Teljes maradj, mint az Isten álma, Mégis egy ezer darabra válva. (Utolsó óda) De nincs máglya, mely téged megéget. Parancsodat a lángok rettegik! És végzeted sincs, mert te vagy a Végzet, És nincs halálod, mert te vagy a sír is És vőlegényed a sápadt Oz.íris Ezüst bölcsőben ringat reggelig. (Ezüst és Fehér) Magyarságának sorsszerűségét vállalja egy be nem teljesült szerelmét idézve: Ruhánk nem rongyból, kétezer vad évből készült, s levetni gyenge volt kezünk. Haragos szózat zengett még az égből, De bennem már a félelem nem úr. S ha Szezám nyílik és bilincs lehull, Akkor tán végre emberek leszünk! (Barna és Zöld) A börtönélet korlátait, sötét hangulatait, bénító hatását érzékelhetjük az „Üzenet Szolnokra” c. versében, amely a szembeszállás, a „csakazértis” mindenre elszántságát váltja ki a költőből és az elhivatottság emelkedettségéig juttatja el. ,,Novemberben, mikor kevés a napfény, S a köd gyomrában rothad a sugár, Karóba húzott álmaid alatt mély Örvény tárul,.......” ,,Fogj evezőt és szembe hát az árral! Az Isten benned, nem a vízben él!” ,,Embert, családot véd kardélű lelkem, A földre ömlött élet szent jogát!” ,,S én őrzöm gyermekszemetek titánul, Rácsok mögött is hajthatatlanul!" A Füveskert költőinek gazdag a műfordítás termése is. Szathmáry mintegy ötven műfordításának a felét Tóth Bálint „egészen kiemelkedő bravúrnak” tartja. Poe: Annabel Lee c. versének fordítását színvonalában Babitsé mellé sorolja. (Csak 3 versszakot fordított le, mert csak ennyi állt rendelkezésére a műveltebb börtöntársak emlékezetének köszönhetően.) 'Mennyi, de mennyivel ennek előtte... Tengerparti rege: Élt egy lány, talán ismered Őt, te, Kinek Annabel Lee a neve: S e lánynak más gond nem volt a szivébe’ Csak az, hogy szeretem-e?..." Szathmáry költészetében megejtő az a közvelen hang, az az emberi léptékűség, amely bizonyára veleszületett adottsága 45