Katolikus gimnázium, Veszprém, 1889

I. Az írásjelek használata. Az írott beszédben, ha azt akarjuk, hogy minden egyes gondola­tunk érthető, világos és szabatos legyen, nem elégséges csak az izült hangok jegyeit (a betűket) használnunk, hanem alkalmaznunk kell azokat a jeleket is, melyekkel az élő beszéd szüneteit, változó hanghajlítását s különféle fordulatait jelezhetjük. Az élő beszédben ugyanis az egyes mondatok közt hosszab-rövidebb szüneteket tartunk, ezzel a mondat­­egész tagjait kisebb-nagyobb szakaszokra osztjuk. Miután az írás az élő beszéd rokona, e szakaszokat az írásban meg kell jelölnünk. Erre szolgálnak kiválóan a pont, kettőspont, vessző és pontosvessző. Meg­jegyzendő azonban, hogy szünetet tartunk más jeleknél is, nevezetesen: a kérdő-, felkiáltó,­ gondolat-, nyomósító-, idéző- és zárójelnél is. Sza­kaszokra osztjuk tehát ezekkel is az írott beszédet. Erről azonban majd az egyes írásjeleknél külön lesz szó. Most az írásjeleknek csak azt a főszerepét tekintem, melyet az élőbeszéd alapján akarok kiemelni. A beszéd ezen módját nézve tapasztaljuk, hogy az egyes mondatokat kérdés, kételkedés, felkiáltás, öröm vagy a fájdalom hangján szoktuk kiejteni E hang jelölésére szolgálnak a kérdő- és felkiáltójel. A­mi a hanghajlítást illeti, előre is megjegyzem, hogy olvasás-, szavalás- és szónoki előadáskor változtatjuk a kifejezés hangját a többi jeleknél is. Erről szintén szólok alkalom­ adtával. Beszéd közben szoktunk továbbá idézni, bizonyos mondatrészt nyo­matékosan hangsúlyozni, valamely ismeretlen kifejezést röviden értel­mezni, vagy a beszéd fonalát hirtelen megszakítani s bizonyos, ki nem mondható, de a beszédhez könnyen odaérthető gondolatot mellőzni, egyes szótagot vagy hangot elhagyni, a beszédnek váratlan fordulatot adni stb. Ezek jelzésére szolgálnak az írásban: az idézőjel, nyomósító­­jel, zárójel, gondolatjel, hiányjel s kötőjel. 1*

Next