Katolikus gimnázium, Veszprém, 1889
I. Az írásjelek használata. Az írott beszédben, ha azt akarjuk, hogy minden egyes gondolatunk érthető, világos és szabatos legyen, nem elégséges csak az izült hangok jegyeit (a betűket) használnunk, hanem alkalmaznunk kell azokat a jeleket is, melyekkel az élő beszéd szüneteit, változó hanghajlítását s különféle fordulatait jelezhetjük. Az élő beszédben ugyanis az egyes mondatok közt hosszab-rövidebb szüneteket tartunk, ezzel a mondategész tagjait kisebb-nagyobb szakaszokra osztjuk. Miután az írás az élő beszéd rokona, e szakaszokat az írásban meg kell jelölnünk. Erre szolgálnak kiválóan a pont, kettőspont, vessző és pontosvessző. Megjegyzendő azonban, hogy szünetet tartunk más jeleknél is, nevezetesen: a kérdő-, felkiáltó, gondolat-, nyomósító-, idéző- és zárójelnél is. Szakaszokra osztjuk tehát ezekkel is az írott beszédet. Erről azonban majd az egyes írásjeleknél külön lesz szó. Most az írásjeleknek csak azt a főszerepét tekintem, melyet az élőbeszéd alapján akarok kiemelni. A beszéd ezen módját nézve tapasztaljuk, hogy az egyes mondatokat kérdés, kételkedés, felkiáltás, öröm vagy a fájdalom hangján szoktuk kiejteni E hang jelölésére szolgálnak a kérdő- és felkiáltójel. Ami a hanghajlítást illeti, előre is megjegyzem, hogy olvasás-, szavalás- és szónoki előadáskor változtatjuk a kifejezés hangját a többi jeleknél is. Erről szintén szólok alkalom adtával. Beszéd közben szoktunk továbbá idézni, bizonyos mondatrészt nyomatékosan hangsúlyozni, valamely ismeretlen kifejezést röviden értelmezni, vagy a beszéd fonalát hirtelen megszakítani s bizonyos, ki nem mondható, de a beszédhez könnyen odaérthető gondolatot mellőzni, egyes szótagot vagy hangot elhagyni, a beszédnek váratlan fordulatot adni stb. Ezek jelzésére szolgálnak az írásban: az idézőjel, nyomósítójel, zárójel, gondolatjel, hiányjel s kötőjel. 1*