Katolikus gimnázium, Veszprém, 1917
ö zömbösen, nincs, aki keserűséggel emlékeznék, szerető szívének melege a hála és ragaszkodás érzetét véste bele mindazok lelkébe, akik vezetése alatt állottak. Nevelőnek született, a nevelő pályára készült s amikor az élet útja egy időre másfelé terelte, a nevelő legfőbb adománya, az ifjúság szeretete hívta vissza ismét e pályára, amelyen mindvégig örömmel, hivatásának megbecsülésével, lelkesedve járt. Az ifjúság testi nevelése volt a feladata s ő e feladat igaz szellemében úgy fogta fel hivatását, mint a harmonikus lelki képzés lényeges, kiegészítő részét, hogy amint társai a különböző tudományágak elemeivel a lélek fogékonyságát, az értelem erejét, az ítélet élességét, a szív melegét, úgy nevelje ő is a test ügyességét, a mozgás rugalmasságát, mondhatjuk, a test intelligenciáját, irányítsa a test harmonikus fejlődését, hogy az iskola céljaihoz alkalmazkodva segítse megvalósítani vagy megközelíteni azt az eszmét, amelyet már a csodásszellemű ógörög nép tűzött ki minden nevelés eszményi céljának, a kalokagathiát, a testnek és léleknek harmonikus szépségét. Ezért küzdött, dolgozott nem fáradó kitartással s mikor a háború tornacsarnokunk katonai célokra való lefoglalásával működése területéről leszorította, a kénytelen pihenés öregsége napjaiban is inkább terhére vált s nem egyszer kívánta vissza megszokott, hiányzó munkakörét. Helyette örömmel vett részt a fejlettebb ifjúság katonai előképző gyakorlatain, amelyekben sokszor és régóta hangoztatott, emlékiratban is feldolgozott eszméinek diadalát látta. De szerettük, becsültük őt mint embert is. Az eszmét, melynek megvalósítására az ifjúság nevelésében törekedett, a testnek és léleknek harmonikus szépségét, önmagában is megvalósította. Ki ne emlékeznék egyenes, délceg testtartására, ritmikus, ruganyos lépteire, arcának üde pirosságára, a fegyelmezett akarat erejét tükröztető komolyságára, mely szemeinek derűit mosolyával, ép fogainak ragyogásával mind tagadni látszott azt a hetvenhárom évet, amelyet csak hófehér hajának ezüst koronája bizonygatott. Igazi mintaképe volt a test épségét a lehetőségig megőrző ideális öregség eszméjének. És e testben, amelynek harmonikus szépségét a halál sem akarta a lassú fosztogatással megbontani, harmonikus, szép lélek lakott. Megvolt benne a szív melegsége, mely modorát kellemessé, kedélyét derültté tette s a jószívű ember megnyerő erejével tudta megszerezni mindazok ragaszkodását, akikkel, ha csak rövid időre is, érintkezett. Igazi derült bölcs volt, aki az élet nehéz küzdelmeiben, keserű megpróbáltatásaiban, a legsúlyosabb csapások alatt sem vesztette el lelkének egyensúlyát; rugalmasan emelkedett a bajok fölé, nem a könnyelműség, érzéketlenség