Napló, 1972. szeptember (Veszprém, 28. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-16 / 219. szám
„Álltam ablakod alatt...” 120 éve halt meg Bozzai Pál Százhúsz éve halt meg megyénk szülötte, a negyvennyolcas szabadságharc sok-sok dicsőségét lelkesen regéneklő, és az elbukás sok-sok gyötrelmét megtörtén átszenvedő poéta, Bozzai Pál. Kővágóörsön született 1829-ben, és Zánkán temették el 1852-ben. E huszonhárom esztendőben zsúfolódott össze tanulás és alkotás, reménykedés és lemondás, odaadó küzdelem a honvédő hadseregben és gyűlölt katonáskodás az ellenséges táborban, a szabadság eszméit hirdető bölcselkedő elmefuttatások a népközösség javáért, és az országokon keresztül vánszorgás a börtönnel egyenértékű várcella magányosságáig, s végül a kései szabadulás, amikor már a „sorvadás” hamarosan végzett vele. Világrajöttét édesanyja a halálával fizette meg, s az érzékeny lelkű ifjúnak születése e komor árnyával kellett megküzdenie, mint a reakció későbbi nagy költő áldozatának, Radnótinak is. Az anyai szeretet hiányát — amelyet a szigorú apa nem tudott enyhíteni — szenvedélyes olvasással igyekezett pótolni. A késmárki főiskolán ismerkedett meg a jogtudománnyal, és az első emberrel, akitől szeretetet és megbecsülést kapott, Hunfalvy Pállal. Jogi tanulmányainak befejezéseután Gulácson patvaristáskodott, ott írta a Dunántúlon széltébenhosszában énekelt dalt: „Álltam ablakod alatt Holdvilágos éjjel. Lanyha szellő suttogott A fák levelével. És a csend jön végtelen, Senki sincsen ébren. Földön csak a szerelem. És a Hold az égen." A Jókai szerkesztésében virágzó „Életképek” közölte a „Kelet könyvei” című hoszszabb elmélkedését, s ugyane folyóiratban jelentek meg versei, Petőfi és Arany buzdító érdeklődése mellett. Mindaddig, míg a honszeretet és honvédelem érdekében az írott szót katona fegyvere váltotta föl. A szabadságharc elbukása után büntetésként besorozták az osztrák hadseregbe, és a csehországi kaszárnyákból csak 1852-ben bocsátották szabadon, mint gyógyíthatatlan beteget. Lévay József költő megdöbbenve látta viszont Pesten ifjúkori barátját: „Halvány, szenvedő arcán a szabadulás és viszontlátás öröme derengett, szemeiből pedig egyre omlott a könnye, úgy, hogy szóhoz jutni sem ■ bírt egyhamar. Nem egy huszonhárom éves ifjút, de egy összetört agyot öleltem keblemre, akinek nem régen szép barna haja most már csaknem egészen hófehérre változott.” Pihenni, gyógyulni testvérbátyámhoz utazott Zánkára Bozzai, de már sem a szépséges balatoni táj, sem a kertben pepecselés, sem a gondtalan, nyugodt élet nem segített rajta.. Serdülő ifjú volt még, amikor verseit írta, és csak tere ■ mészetes, hogy Petőfi költészetének messzevilágító sugárzása az ő versein is fényjeleket hagyott. De ha tehetségének teljes kibontakozását a sors megtagadta is tőle, már ezek az ifjúkori írások is kellően igazolják, hogy a jelentékeny költő minden adottsága megvolt benne, írói érzékenysége, a nyugati kultúra és a francia forradalmi eszmék átélése, s a lelkéből lelkedzett népies hangzengése súrlódás nélkül, teljes együtthangzással szólaltak meg műveiben. 1923 júliusában a szentantalfai evangélikus lelkész kérésemre válaszként idézi a halotti anyakörnyv Bozzaira vonatkozó bejegyzését, amelynek nyomán kerestem és találtam meg a zánkai temetőben Bozzai Pál sírkeresztjét. Sírhantja fölött morzsolgattam egyik költeménye részletét: Rom a dicsőség. Építsd föl hazám. Bús romjait e fényes ravatalnak. Későbbi gyermekid között talán Lesznek, kik benne élnek és meghalnak. Kik mondják majd: küzdöttem s nem hiába. Mert hosszú éj után feltűnt a nap. Beárnyékolni jöjj, borostyán ága! A nap sugara ellen síromat. A kővágóörsi ház, amelyben Bozzai — Lakatos Vince dr. a keszthelyi premontrei gimnázium tudós tanárának hitelesítő adatai szerint — született, az egész vidéket birtokló Eszterházy grófok tiszttartójának, Bozzai Pál atyjának lakóháza volt. Boldogtalan sorsú költő: álltam ablakod alatt. Mert e házban született e megemlékezés írója is. Szalai Imre BOÓR ANDRÁS: Éjszaka Hurokba szorult az éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknő-ölében villámgolyón Sörényes lovak doboltak A szél a völgyön átzihált Feketén forrt a láva Eső korom és harag hullt A teremtő világra • Kósa Csaba: MENETREND Azt hiszem, senkit sem érdekelt ez, a fura alak. A délelőtti vonatok ontották a pestieket; az egymás hátát érő szerelvényekből, mint valami feneketlen zsákból, ömlött a tömeg. E hadsereget nem afféle leruccanó, kalandot hajkurászó, éretlen fickók és nőcskék alkották — mint a balatonit —, általában szép, kerek családok látogattak a tóhoz. Az arcokon nyoma sem látszott a rögtön haccacárét keresők mindenre elszánt vigyorának: az utasok kis táskákkal, könnyed, öntudatos léptekkel, magabiztos mozdulatokkal indultak a buszmegállóhoz. A farmra, a birtokra tartottak, s ez pontosan meghatározta viselkedésüket. Ha valaki szemmel kísérte az állomás életét, úgy vélhette: minden vasárnap egyforma, ugyanazok a vonatok fékeznek, ugyanazokkal az emberekkel, akik szinte szóról szóra ugyanarról beszélnek, mint előző héten. Ugyanazzal a közönnyel haladtak el a fura alak mellett is, mint bármikor, máskor. Dehát mi feltűnő lehet az állomás egyik szürke tartozékán, aki a hétvégeken ott táblából a sorompó mögötti, padokkal hintett pihenőhelyen, s békésen szemlélgeti a tavat, meg a frissen érkező utasokat? Nyilván arra sem figyelnek fel, ha kalapja mellől eltűnik a vadkacsatoll — többek között ezért akasztották rá a fura jelzőt —, vagy ha válláról hiányzik a fényessé sötétedett bőrtarisznya, amelynek aztán végképp nem volt semmiféle víkendező ésszel felfogható rendeltetése. Kezdetben találhatták furának, mostanra jelentéktelenné változtatta a megszokás. Bár a menetrendszerűen aláhömpölygő tömeg tudomást sem vett személyéről, a fura alak, aki álló délelőttöket eltöltött a semmivel sem magyarázható ácsorgással, derűsen és szeretettel figyelte elégedettségüket, megfontoltságukat, s egyáltalán nem döbbentette meg izgágaságuk s a busztülkölés okozta hirtelen támadt pánikhangulat. Hiszen ez is minden hét végén, minden szerelvénynél megismétlődött. Általában a déli személyig maradt. Amikor ez is rendben kihúzott, s az utasok felszálltak a félig már üdülőhellyé nőtt település északi részébe tartó autóbuszra, elindult a tó kanyarulatát követő parti sétányon. Ha a stégekhez kötött ladikok környékén nem látott mozgást, beült egy-egy csónakba, felnyitotta bőrtáskáját, s harapott néhányat újságpapírba csomagolt tízóraijából. A délutánt a kocsmában töltötte, nem ült le, a pultot támasztotta. Két korsó sörrel estig kibírta. Megviselt, mégis rendben tartott ruhájában afféle kidőlt hajósembernek is tűnhetett volna, ám bizonyos kellékek hiánya tökéletesen kizárta a megvénült matróz lehetőségét, hisz’ köztudomású — minden tóparti vagy folyómenti településen ott iszogatnak a kiszuperált, öreg hajósok —, az ilyenek makacsul ragaszkodnak a karjukon vagy gallérjukon viselt fehér csíkokhoz, s a világ semmi kincséért meg nem válnának horpadt tányérsapkájuktól. Távol tartotta magát az összetűzésektől, nem énekelt, nem vitatkozott, elálldogált a maga helyén, s ha végzett a korsókkal, szelíd bólintással elköszönt, anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna távozása. Egy júliusi reggel, amikor friss kifliért mentem a pékhez, ráismer ■ tem. A kádakból kidagadó, barnásfehér massza körül tevékenykedett, csak villanásnyi időre tűnt fel, meztelen, lisztporos hátán nagy szakajtóval igyekezett a kemencéhez. A pékre néztem, azt hittem, egyedül dolgozik. — A kisegítőm — intett a forróságot lehelő, szürkésfehér porba. — Tudja, nem egyszer megjártam, különféle alakokkal. Ajánlkoztak, kétszer-háromszor eljöttek, aztán sorra elmaradtak. Nem bírták a korai kelést, ő még egyszer sem késett. Itt van pontosan, akár esik, akár fúj, befűti a kemencét, kiseper, mindennel törődik. A pék beszédes ember, most is belelendült, szabadulni alig lehetett tőle. Megtudtam, hogy a „fura alak” özvegyember, három éve temette el a feleségét. Gyereke, rokon közelben, távolban sehol, asszonnyal meg nem kezd, bár akadna, aki szívesen gondját viselné. Valahogy megváltozott, valami kihunyt benne. A tóra sem jár, mint régen, a halászember megkaphatja a nyugdíjat, de ki hagyja azért ott a vizet? Miért állt be a pékhez? Tán unja magát odahaza, vagy a kedve hozta így, ki törődik már a hóbortjával. Éldegél, nem bánt senkit, őt sem piszkálják. Ünnepnap a pék nem süt, mégis hajnalban kel, ahogy megszokta. Először a szőlőhegyre kapaszkodik fel, onnan sétál le a tóhoz. Nézi a horgászokat, akik esküsznek rá, hogy a hajnali csönd vonzza a halakat, aztán elindul az állomásra, az első reggeli szerelvényhez. Szereti ezeket a vasárnapokat, boldogan szemléli a hetenként ismétlődő áradást, amely körülfolyja, s hullámaival szinte elborítja, figyeli a különféle vonatokat, amelyek reggel még itt zakatolnak, délben már az ország túlsó felében, de estére hűségesen visszajönnek, mert a vonatoknak is, mint minden dolognak a világon, megvan a maguk rendeltetése. A falubeliek eleinte megrökönyödtek, később már csak a fejüket csóválták, nagyon megviselte a felesége halála, hát így, ücsörgéssel gyógyítja a fájdalmát. Meg azzal, hogy bemagolta a Magyar Államvasutak Menetrendjét. Bármennyire hihetetlen is, tökéletesen bevágta a menetrendet: az ország vasútvonalain közlekedő vonatok indulási és érkezési idejét valósággal fújja, s még azt is megmondja, mikor futnak be a végállomások közé eső nagyobb megállókra. Elképesztő, sajnálkoztak a helybéliek, milyen rendes, becsületes ember volt, s tessék, mivé vált vénségére... Néhány napja találkoztam vele. A délelőtti személlyel utaztam, talán négyen-öten, ha lekászálódtunk a szerelvényről. Hiába fénylett a délelőtt, a tó magányosnak, szomorúnak tűnt, afféle búcsúzkodó hangulatban volt, ami, úgy látszik, a tavakat is utoléri. A busz már nem jött ki az állomásra, gyalog kellett nekivágni az útnak. A koraesti vonathoz váltottam jegyet. Még volt időm, sétálgattam a sínek mentén. A szemközti kisvendéglőből kilépett valaki, egyenesen felém tartott. Amikor mellém ért, megszólított: — Késik. Sajnálkozva megvonta a vállát. — Nem biztos — mondtam. — Tizenhat-negyvenhétre be kellett volna jönnie. Belenéztünk a szürkületbe. Csak a szemafor macskaszeme zöldellt a táj fölött. — A 16:02-es időben elment. S csóválta a fejét, mint aki nem érti: hát akkor miért késik az ellenvonat? Helytelen. — Érdekes — mondta aztán. — Mostanában gyakran késnek. Hallom, még a Tokaj expressz is. Állandóan csúszik öt-hat percet... De nem zavarom tovább, a magáé már füstölög. Leereszkedett a töltésről, s a kiegyensúlyozott emberekre jellemző, nyugodt, kissé himbálózó járással elindult a csupaszodó partmenti sétányon. Pillantás a képernyőre (7.) Maci Laci és a gyűszűbábuk A telecsetepaték példatár. Szinte minden kérdés szóba kerül itt, ami a nézőket foglalkoztatja. Legutóbb például egy óvónéni tett panaszt, mert az éjszakai vetítésen a Phaedra című filmet sugározták, és bizony másnap délelőtt az oviban egy kissé meglepő játékot játszottak a gyerekek. Ám, ha az óvónéni panaszát komolyan vesszük, akkor tulajdonképpen semmit se szabadna bemutatni, semmilyen filmet, színdarabot, tévéjátékot — mert ha megnézik a gyerekek, akkor életkorukhoz nem illő élményben lesz részük. Ezt a panaszt már csak azért sem lehet egészen komolyan venni, mert a szülők dolga, legalább a második híradó idején elparancsolni a gyereket a készülék elől, a tévé nem lehet a szülők helyettese. (Mellesleg igazat kell adni annak az újságíró kollégának, aki a Telecsetepatéban emlékeztetett arra, hogy még híre-hamva sem volt a televíziónak, s a kisgyerekek mégis szívesen játszottak papás-mamást.) Node, mit tegyünk a gyerekkel, ha nem tudjuk lefektetni? — kérdezik a legtöbben, merthogy a családok nagy részében az iskoláskorú gyerekeket már nem igen tudják időben ágyba dugni. Ez ugyan nem tartozik a televízióra, de tanácsot talán lehet adni. Nem árt például, ha a szülők kiszámolják, hogy gyerekük életkorához képest minimálisan hány órai alvásra van szükség, s ha ezt viszszaszámolják a felkelés időpontjától, akkor kiderül, hogy az egészség károsodása nélkül hány óráig engedhetik fennmaradni a gyereket. Igen, igen, mondjuk, hogy a szülő erélyes, és a kívánt időben, nyolckor, kilenckor vagy tízkor elzavarja a gyereket a készülék elől, de mi van a szellemi egészséggel, hiszen korábban is láthat olyanokat, amilyeneket nem szabadna. Agresszív élményekben van részük, az élet konfliktusait láthatják. Nem kellene ettől megóvni őket? Nehéz erre válaszolni. És így általában nem is lehet, mert hiszen nagyon sok múlik a gyerek életkorán. Anynyi azonban bizonyos, hogy amihez a kis nézőnek nincs elég ismerete, az nem is nagyon foglalkoztatja. A háborús képek a híradóban például a négyéves gyereket nem különben érdekli, rendszerint a politikai hírekre sem figyel oda. Később is csak olyan mértékben, amilyen mértékben felkeltik ezek iránt az érdeklődését. Általában emocionális, érzelmi élményt csak olyasmi jelent, ami érthető, átélhető számára. S tulajdonképpen a filmekkel, a tévéjátékokkal a legegyszerűbb a helyzet: ha megfelelően tájékoztatjuk a gyerekeket arról, hogy mindez játék, színészek munkája, olyan, mint a valóság, a valóságról szól, de mégsem az, akkor ez segít abban, hogy az ilyen élmények ne okozzanak káros érzelmi következményeket. Aki úgy gondolja, hogy ezt a komplikált kérdést nehéz megértetni a gyerekkel, gondoljon a Jancsi és Juliska meséjére, amelyben a két „ártatlan gyermek” a kemencébe dugja és elégeti a boszorkányt. De nézzünk tévés példákat. Maci Laci társulata az egyik legsikerültebb tévérajzsorozat. A leggyakoribb rajzos tréfa, hogy valamelyik hőst laposra verik, ráejtenek valamit, a földbe lapítják, és így tovább. A gyerekek sikongatva nevetnek az ilyesmin, de tudják, hogy rajzot látnak. Ugyanezt el lehet érni a filmekkel is, ezzel nem vesszük el a gyerekek örömét, de megóvjuk őket attól, hogy rossz álmaik legyenek, hogy a látottakat azonosítsák környezetük valóságává. Mád Lacival pedig már át is tértünk a tévé gyerekműsorainak hosszú sorára. A legfőbb tanulság egyébként az, hogy a jó gyermekműsorok ugyanolyan népszerűek a nyolc, mint a nyolcvan évesek körében. Maci Laci után vitathatatlanul Flynstone-ék Frédije és Bénije következik a népszerűségi listán. Igaz, ők eleve a nagyobb gyerekek, tehát a felnőttek számára is készültek. Mézgáék népszerűségét jelzi, hogy a figurák már tejcsokoládéra kerültek. (Ősszel kezdik az újabb 13 Mézga-film vetítését, amelynek most a tudós Aladár gyerek lesz a központi hőse.) A Tízentúliak Társasága a tinédzsereknek szánt műsortípus, mégis sok felnőtt szívesen megnézi. (Igaz, a műsor második generációja, akik a „kiöregedett” első csapat helyébe léptek, valamivel gyengébb színvonalat produkál.) Vasárnap délelőtt viszonylag kevés felnőtt kapcsolja be a készüléket, de aki mégis megteszi, az rendszerint a rajz-, báb-, mesefilmek mellett a gyerekek sportvetélkedőit is végig szurkolja. Nyáron az óvodásokról is külön gondoskodtak, egy tízrészből álló sorozatban. Nagyfontosságú sorozat volt ez. Az általános iskola első osztályába kerülő gyerekeknek mintegy a fele nem jár előzőleg óvodába. Nagy a hátrányuk, mert ott manapság nemcsak az iskolai jellegű foglalkozásokat szokják meg a gyerekek, hanem sok fontos ismeretet is szereznek már a mennyiségekről, a minőségekről, a színekről, a családi viszonyokról, a közlekedésről, a nap- és évszakokról, az időről, és így tovább. Ez a tízrészes sorozat, a Tévé Ovi, vasárnap délelőttönként játékos formában, két kedves színész-óvónénivel, két kutyabábúval és egy nagyon szellemes gyűszű-bábúcsaláddal az óvónéni ujjain, a lehetőségekhez képest mindarra megpróbálta megtanítani a gyerekeket, amire az óvoda , hiányában szükségük lehet az első osztályban. Ez mind nagyon szép — mondják ilyenkor sokan —, de a televízió számtalan olyan dolgot mutat még az Esti mese előtt is, amit nem szabadna megtekinteniük. Van pedagógus, aki egyenesen így fogalmazott: hogyan neveljen szépre, jóra, a társadalmi élet pozitív elfogadására, amikor a tévé az életből olyan rosszat, helytelent is mutat? Erre a kérdésre először egy másik kérdéssel lehet válaszolni: vajon értékes emberi életre, helyes erkölcsi normákra, pozitív társadalmi tettekre, úgy lehet-e eredményesen nevelni, ha mindig csak az élet szép, nemes dolgaira, mint pozitív példákra hívjuk fel a gyerekek figyelmét, és ami nem ilyen, azt titkoljuk el előlük? Túlságosan sokan vélekednek így, pedig az emberiség egész története bizonyította, hogy a felnövő új meg új generációkat soha semmikor nem lehetett megkímélni attól, hogy a valóságos, komplikált, ellentmondásos élettel találkozzanak. S egyáltalában nem bizonyos, hogy ezt a találkozást ki kell tolni, mondjuk a középiskola elvégzése utáni időszakra. A tévé valóban a korábbinál jobban, közvetlenebbül bocsátja be az ellentmondásos életjelenségeket egyenesen a lakásba, egyenesen a gyerek elé. Rombolhat is, javíthat is. A felnőtt dolga, hogy miként az élet ügyeiben, az azt tükröző tévé adásaiban is, megfelelően eligazítsa a gyerekeket. Ha a televíziót ugyanúgy az élet részeként kezeljük, mint a szomszédokat, a rokonokat, az iskolát, vagy bármi mást, akkor el lehet érni, hogy ne pusztítsa, hanem építse a felnövő generáció emberi tartását. Bernáth László