Napló, 1972. szeptember (Veszprém, 28. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-16 / 219. szám

„Álltam ablakod alatt...” 120 éve halt meg Bozzai Pál Százhúsz éve halt meg megyénk szülötte, a negy­vennyolcas szabadságharc sok-sok dicsőségét lelkesen r­egéneklő, és az elbukás sok-sok gyötrelmét megtör­tén átszenvedő poéta, Bozzai Pál. Kővágóörsön született 1829-ben, és Zánkán temet­ték el 1852-ben. E huszonhá­rom esztendőben zsúfolódott össze tanulás és alkotás, re­ménykedés és lemondás, odaadó küzdelem a honvédő hadseregben és gyűlölt kato­náskodás az ellenséges tá­borban, a szabadság eszméit hirdető bölcselkedő elmefut­tatások a népközösség javá­ért, és az országokon keresz­tül vánszorgás a börtönnel egyenértékű várcella magá­nyosságáig, s végül a kései szabadulás, amikor már a „sorvadás” hamarosan vég­zett vele. Világrajöttét édesanyja a halálával fizette meg, s az érzékeny lelkű ifjúnak szü­letése e komor árnyával kel­lett megküzdenie, mint a re­akció későbbi nagy költő ál­dozatának, Radnótinak is. Az anyai szeretet hiányát — amelyet a szigorú apa nem tudott enyhíteni — szenve­délyes olvasással igyekezett pótolni. A késmárki főisko­lán ismerkedett meg a jogtu­dománnyal, és az első em­berrel, akitől szeretetet és megbecsülést kapott, Hunfal­­vy Pállal. Jogi tanulmánya­inak befejezése­­után Gulá­­cson patvaristáskodott, ott írta a Dunántúlon széltében­­hosszában énekelt dalt: „Álltam ablakod alatt Holdvilágos éjjel. Lanyha szellő suttogott A fák levelével. És a csend jön végtelen,­­ Senki sincsen ébren. Földön csak a szerelem. És a Hold az égen." A Jókai szerkesztésében virágzó „Életképek” közölte a „Kelet könyvei” című hosz­­szabb elmélkedését, s ugyane folyóiratban jelentek meg versei, Petőfi és Arany buz­dító érdeklődése mellett. Mindaddig, míg a honszere­tet és honvédelem érdekében az írott szót katona fegyve­re váltotta föl. A szabadságharc elbukása után büntetésként besorozták az osztrák hadseregbe, és a csehországi kaszárnyákból csak 1852-ben­ bocsátották szabadon, mint gyógyíthatat­lan beteget. Lévay József költő megdöbbenve látta vi­szont Pesten ifjúkori barát­ját: „Halvány, szenvedő ar­cán a szabadulás és viszont­látás öröme derengett, sze­meiből pedig egyre omlott a könnye, úgy, hogy szóhoz jutni sem ■ bírt egyhamar. Nem egy huszonhárom éves ifjút, de egy összetört agyot öleltem keblemre, akinek nem régen szép barna haja most már csaknem egészen hófehérre változott.” Pihen­ni, gyógyulni testvérbátyám­hoz utazott Zánkára Bozzai, de már sem a szépséges ba­latoni táj, sem a kertben pe­pecselés, sem a gondtalan, nyugodt élet nem segített rajta.. Serdülő ifjú volt még, ami­kor verseit írta, és csak tere ■ mészetes, hogy Petőfi költé­szetének messzevilágító su­gárzása az ő versein is fény­jeleket hagyott. De ha tehet­ségének teljes kibontakozá­sát a sors megtagadta is tő­le, már ezek az ifjúkori írá­sok is kellően igazolják, hogy a jelentékeny költő minden adottsága megvolt benne, írói érzékenysége, a nyugati kultúra és a francia forra­dalmi eszmék átélése, s a lelkéből lelkedzett népies hangzengése súrlódás nélkül, teljes együtthangzással szó­laltak meg műveiben. 1923 júliusában a szentan­­talfai evangélikus lelkész ké­résemre válaszként idézi a halotti anyakörnyv Bozzaira vonatkozó bejegyzését, amely­­nek nyomán kerestem és ta­láltam meg a zánkai teme­tőben Bozzai Pál sírkereszt­jét. Sírhantja fölött morzsol­­gattam egyik költeménye részletét: Rom a dicsőség. Építsd föl hazám. Bús romjait e fényes ravatalnak. Későbbi gyermekid között talán Lesznek, kik benne élnek és meghalnak. Kik mondják majd: küzdöttem s nem hiába. Mert hosszú éj után feltűnt a nap. Beárnyékolni jöjj, borostyán ága! A nap sugara ellen síromat. A kővágóörsi ház, amely­ben Bozzai — Lakatos Vince dr. a keszthelyi premontrei gimnázium tudós tanárának hitelesítő adatai szerint — született, az egész vidéket birtokló Eszterházy grófok tiszttartójának, Bozzai Pál atyjának lakóháza volt. Bol­dogtalan sorsú költő: álltam ablakod alatt. Mert e házban született e megemlékezés írója is. Szalai Imre BOÓR ANDRÁS: Éjszaka Hurokba szorult az éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknő-ölében villámgolyón Sörényes lovak doboltak A szél a völgyön átzihált Feketén forrt a láva Eső korom és harag hullt A teremtő világra •­­ Kósa Csaba: MENETREND A­zt hiszem, senkit sem érde­kelt ez, a fura alak. A dél­előtti vonatok ontották a pestieket; az egymás hátát érő sze­relvényekből, mint valami feneket­len zsákból, ömlött a tömeg. E had­sereget nem afféle leruccanó, ka­landot hajkurászó, éretlen fickók és nőcskék alkották — mint a ba­latonit —, általában szép, kerek családok látogattak a tóhoz. Az ar­cokon nyoma sem látszott a rögtön haccacárét keresők mindenre el­szánt vigyorának: az utasok kis táskákkal, könnyed, öntudatos lép­tekkel, magabiztos mozdulatokkal indultak a buszmegállóhoz. A farm­ra, a birtokra tartottak, s ez ponto­san meghatározta viselkedésüket. Ha valaki szemmel kísérte az ál­lomás életét, úgy vélhette: minden vasárnap egyforma, ugyanazok a vonatok fékeznek, ugyanazokkal az emberekkel, akik szinte szóról szó­ra ugyanarról beszélnek, mint előző héten. Ugyanazzal a közönnyel ha­ladtak el a fura alak mellett is, mint bármikor, máskor. Dehát mi feltűnő lehet az állomás egyik szür­ke tartozékán, aki a hétvégeken ott táblából a sorompó mögötti, padok­kal hintett pihenőhelyen, s békésen szemlélgeti a tavat, meg a frissen érkező utasokat? Nyilván arra sem figyelnek fel, ha kalapja mellől el­tűnik a vadkacsatoll — többek kö­zött ezért akasztották rá a fura jel­zőt —, vagy ha válláról hiányzik a fényessé sötétedett bőrtarisznya, amelynek aztán végképp nem volt semmiféle víkendező ésszel felfog­ható rendeltetése. Kezdetben talál­hatták furának, mostanra jelenték­telenné változtatta a megszokás. Bár a menetrendszerűen aláhöm­­pölygő tömeg tudomást sem vett személyéről, a fura alak, aki álló délelőttöket eltöltött a semmivel sem magyarázható ácsorgással, de­rűsen és szeretettel figyelte elége­dettségüket, megfontoltságukat, s egyáltalán nem döbbentette meg izgágaságuk s a busztülkölés okozta hirtelen támadt pánikhangulat. Hi­szen ez is minden hét végén, min­den szerelvénynél megismétlődött. Általában a déli személyig ma­radt. Amikor ez is rendben kihú­zott, s az utasok felszálltak a félig már üdülőhellyé nőtt település északi részébe tartó autóbuszra, el­indult a tó kanyarulatát követő par­ti sétányon. Ha a stégekhez kötött ladikok környékén nem látott moz­gást, beült egy-egy csónakba, fel­nyitotta bőrtáskáját, s harapott né­hányat újságpapírba csomagolt tíz­óraijából. A délutánt a kocsmában töl­tötte, nem ült le, a pultot támasztotta. Két korsó sör­rel estig kibírta. Megviselt, mégis rendben tartott ruhájában afféle ki­dőlt hajósembernek is tűnhetett volna, ám bizonyos kellékek hiá­nya tökéletesen kizárta a megvé­nült matróz lehetőségét, hisz’ köz­tudomású — minden tóparti vagy folyómenti településen ott iszogat­nak a kiszuperált, öreg hajósok —, az ilyenek makacsul ragaszkodnak a karjukon vagy gallérjukon viselt fehér csíkokhoz, s a világ semmi kincséért meg nem válnának hor­padt tányérsapkájuktól. Távol tar­totta magát az összetűzésektől, nem énekelt, nem vitatkozott, elálldogált a maga helyén, s ha végzett a kor­sókkal, szelíd bólintással elköszönt, anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna távozása. Egy júliusi reggel, amikor friss kifliért mentem a pékhez, ráismer­ ■ tem. A kádakból kidagadó, barnás­­fehér massza körül tevékenykedett, csak villanásnyi időre tűnt fel, meztelen, lisztporos hátán nagy szakajtóval igyekezett a kemencé­hez. A pékre néztem, azt hittem, egyedül dolgozik. — A kisegítőm — intett a for­­róságot lehelő, szürkésfehér porba. — Tudja, nem egyszer megjártam, különféle alakokkal. Ajánlkoztak, kétszer-háromszor eljöttek, aztán sorra elmaradtak. Nem bírták a ko­rai kelést, ő még egyszer sem ké­sett. Itt van pontosan, akár esik, akár fúj, befűti a kemencét, kise­per, mindennel törődik. A pék beszédes ember, most is belelendült, szabadulni alig lehetett tőle. Megtudtam, hogy a „fura alak” özvegyember, három éve temette el a feleségét. Gyereke, rokon közel­ben, távolban sehol, asszonnyal meg nem kezd, bár akadna, aki szívesen gondját viselné. Valahogy megváltozott, valami kihunyt ben­ne. A tóra sem jár, mint régen, a halászember megkaphatja a nyug­díjat, de ki hagyja azért ott a vi­zet? M­iért állt be a pékhez? Tán unja magát odahaza, vagy a kedve hozta így, ki törő­dik már a hóbortjával. Éldegél, nem bánt senkit, őt sem piszkálják. Ünnepnap a pék nem süt, mégis hajnalban kel, ahogy megszokta. Először a szőlőhegyre kapaszkodik fel, onnan sétál le a tóhoz. Nézi a horgászokat, akik esküsznek rá, hogy a hajnali csönd vonzza a ha­lakat, aztán elindul az állomásra, az első reggeli szerelvényhez. Sze­reti ezeket a vasárnapokat, boldo­gan szemléli a hetenként ismétlődő áradást, amely körülfolyja, s hullá­maival szinte elborítja, figyeli a különféle vonatokat, amelyek reg­gel még itt zakatolnak, délben már az ország túlsó felében, de estére hűségesen visszajönnek, mert a vo­natoknak is, mint minden dolognak a világon, megvan a maguk rendel­tetése. A falubeliek eleinte megrökö­nyödtek, később már csak a fejü­ket csóválták, nagyon megviselte a felesége halála, hát így, ücsörgéssel gyógyítja a fájdalmát. Meg azzal, hogy bemagolta a Magyar Állam­vasutak Menetrendjét. Bármennyi­re hihetetlen is, tökéletesen bevág­ta a menetrendet: az ország vasút­vonalain közlekedő vonatok indulá­si és érkezési idejét valósággal fúj­ja, s még azt is megmondja, mikor futnak be a végállomások közé eső nagyobb megállókra. Elképesztő, sajnálkoztak a helybéliek, milyen rendes, becsületes ember volt, s tessék, mivé vált vénségére... Néhány napja találkoztam vele. A délelőtti személlyel utaztam, ta­lán négyen-öten, ha lekászálódtunk a­­ szerelvényről. Hiába fénylett a délelőtt,­ a tó magányosnak, szomo­rúnak tűnt, afféle búcsúzkodó han­gulatban volt, ami, úgy látszik, a tavakat is utoléri. A busz már nem jött ki az állomásra, gyalog kellett nekivágni az útnak. A koraesti vonathoz váltottam je­gyet. Még volt időm, sétálgattam a sínek mentén. A szemközti kisven­déglőből kilépett valaki, egyenesen felém tartott. Amikor mellém ért, megszólított: — Késik. Sajnálkozva megvonta a vállát. — Nem biztos — mondtam. — Tizenhat-negyvenhétre be kellett volna jönnie. Belenéztünk a szürkületbe. Csak a szemafor macskaszeme zöldellt a táj fölött. — A 16:02-es időben elment. S csóválta a fejét, mint aki nem érti: hát akkor miért késik az el­lenvonat? Helytelen. — Érdekes — mondta aztán. — Mostanában gyakran késnek. Hal­lom, még a Toka­j expressz is. Ál­landóan csúszik öt-hat percet... De nem zavarom tovább, a magáé már füstölög. L­eereszkedett a töltésről, s a kiegyensúlyozott emberek­re jellemző, nyugodt, kissé himbálózó járással elindult a csu­paszodó partmenti sétányon. Pillantás a képernyőre (7.) Maci Laci és a gyűszű­bábuk A telecsetepaté­k példatár. Szinte minden kér­dés szóba kerül itt, ami a nézőket foglalkoztatja. Leg­utóbb például egy óvónéni tett panaszt, mert az éjsza­kai vetítésen a Phaedra cí­mű filmet sugározták, és bi­zony másnap délelőtt az ovi­ban egy kissé meglepő játé­kot játszottak a gyerekek. Ám, ha az óvónéni pana­szát komolyan vesszük, ak­kor tulajdonképpen semmit se szabadna bemutatni, sem­milyen filmet, színdarabot, tévéjátékot — mert ha meg­nézik a gyerekek, akkor élet­korukhoz nem illő élményben lesz részük. Ezt a panaszt már csak azért sem lehet egé­szen komolyan venni, mert a szülők dolga, legalább a má­sodik híradó idején elparan­csolni a gyereket a készülék elől, a tévé nem lehet a szü­lők helyettese. (Mellesleg iga­zat kell adni annak az újság­író kollégának, aki a Telecse­­tepatéban emlékeztetett arra, hogy még híre-hamva sem volt a televíziónak, s a kis­gyerekek mégis szívesen ját­szottak papás-mamást.) Node, mit tegyünk a gye­rekkel, ha nem tudjuk lefek­tetni? — kérdezik a legtöb­ben, merthogy a családok nagy részében az iskoláskorú gyerekeket már nem igen tudják időben ágyba dugni. Ez ugyan nem tartozik a te­levízióra, de tanácsot talán lehet adni. Nem árt például, ha a szülők kiszámolják, hogy gyerekük életkorához képest minimálisan hány órai alvás­ra van szükség, s ha ezt visz­­szaszámolják a felkelés idő­pontjától, akkor kiderül, hogy az egészség károsodása nél­kül hány óráig engedhetik fennmaradni a gyereket. Igen, igen, mondjuk, hogy a szülő erélyes, és a kívánt időben, nyolckor, kilenckor vagy tízkor elzavarja a gye­reket a készülék elől, de mi van a szellemi egészséggel, hiszen korábban is láthat olyanokat, amilyeneket nem szabadna. Agresszív élmé­nyekben van részük, az élet konfliktusait láthatják. Nem kellene ettől megóvni őket? Nehéz erre válaszolni. És így általában nem is lehet, mert hiszen nagyon sok mú­lik a gyerek életkorán. Any­­nyi azonban bizonyos, hogy amihez a kis nézőnek nincs elég ismerete, az nem is na­gyon foglalkoztatja. A hábo­rús képek a híradóban pél­dául a négyéves gyereket nem különben érdekli, rendszerint a politikai hírekre sem figyel oda. Később is csak olyan mértékben, amilyen mérték­ben felkeltik ezek iránt az érdeklődését. Általában emo­cionális, érzelmi élményt csak olyasmi jelent, ami ért­hető, átélhető számára. S tulajdonképpen a filmekkel, a tévéjátékokkal a legegy­szerűbb a helyzet: ha meg­felelően tájékoztatjuk a gye­rekeket arról, hogy mindez játék, színészek munkája, olyan, mint a valóság, a va­lóságról szól, de mégsem az, akkor ez segít abban, hogy az ilyen élmények ne okoz­zanak káros érzelmi követ­kezményeket. Aki úgy gon­dolja, hogy ezt a komplikált kérdést nehéz megértetni a gyerekkel, gondoljon a Jancsi és Juliska meséjére, amely­ben a két „ártatlan gyermek” a kemencébe dugja és elégeti a boszorkányt. De nézzünk tévés példákat. Maci Laci társulata az egyik legsikerültebb tévé­­rajzsorozat. A leggyakoribb rajzos tréfa, hogy valamelyik hőst laposra verik, ráejtenek valamit, a földbe lapítják, és így tovább. A gyerekek si­kongatva nevetnek az ilyes­min, de tudják, hogy rajzot látnak. Ugyanezt el lehet ér­ni a filmekkel is, ezzel nem vesszük el a gyerekek örö­mét, de megóvjuk őket attól, hogy rossz álmaik legyenek, hogy a látottakat azonosítsák környezetük valóságává­. Mád Lacival pedig már át is tértünk a tévé gyerekmű­sorainak hosszú sorára. A leg­főbb tanulság egyébként az, hogy a jó gyermekműsorok ugyanolyan népszerűek a nyolc, mint a nyolcvan éve­sek körében. Maci Laci után vitathatatlanul Flynstone-ék Frédije és Bénije következik a népszerűségi listán. Igaz, ők eleve a nagyobb gyerekek­, tehát a felnőttek számára is készültek. Mézgáék népsze­rűségét jelzi, hogy a figurák már tejcsokoládéra kerültek. (Ősszel kezdik az újabb 13 Mézga-film vetítését, amely­nek most a tudós Aladár gye­rek lesz a központi hőse.) A Tízentúliak Társasága a ti­nédzsereknek szánt műsortí­pus,­ mégis sok felnőtt szíve­sen megnézi. (Igaz, a műsor második generációja, akik a „kiöregedett” első csapat he­lyébe léptek, valamivel gyen­gébb színvonalat produkál.) Vasárnap délelőtt viszonylag kevés felnőtt kap­csolja be a készüléket, de aki mégis megteszi, az rendsze­rint a rajz-, báb-, mese­fil­mek mellett a gyerekek sport­­vetélkedőit is végig szurkol­ja. Nyáron az óvodásokról is külön gondoskodtak, egy tíz­­részb­ől álló sorozatban. Nagyfontosságú sorozat volt ez. Az általános iskola első osztályába kerülő gyerekek­nek mintegy a fele nem jár előzőleg óvodába. Nagy a hátrányuk, mert ott manap­ság nemcsak az iskolai jelle­gű foglalkozásokat szokják meg a gyerekek, hanem sok fontos ismeretet is szereznek már a mennyiségekről, a mi­nőségekről, a színekről, a családi viszonyokról, a közle­kedésről, a nap- és évszakok­ról, az időről, és így tovább. Ez a tízrészes sorozat, a Tévé Ovi, vasárnap délelőttönként játékos formában, két kedves színész-óvónénivel, két ku­­tya­bábúval és egy nagyon szellemes gyűszű-bábúcsalád­­dal az óvónéni ujjain, a lehe­tőségekhez képest mindarra megpróbálta megtanítani a gyerekeket, amire az óvoda , hiányában szükségük lehet az első osztályban. Ez mind nagyon szép — mondják ilyenkor sokan —, de a televízió számtalan olyan dolgot mutat még­ az Esti me­se előtt is, amit nem szabad­na megtekinteniük. Van peda­gógus, aki egyenesen így fo­galmazott: hogyan neveljen­­ szépre, jóra, a társadalmi élet pozitív elfogadására, amikor a tévé az életből olyan rosszat, helytelent is mutat? Erre a kérdésre először egy másik kérdéssel lehet vála­szolni: vajon értékes emberi életre, helyes erkölcsi nor­mákra, pozitív társadalmi tettekre, úgy lehet-e eredmé­nyesen nevelni, ha mindig csak az élet szép, nemes dol­gaira, mint pozitív példákra hívjuk fel a gyerekek figyel­mét, és ami nem ilyen, azt titkoljuk el előlük? Túlságo­san sokan vélekednek így, pedig az emberiség egész tör­ténete bizonyította, hogy a felnövő új meg új generáció­kat soha semmikor nem le­hetett megkímélni attól, hogy a valóságos, komplikált, el­lentmondásos élettel találkoz­zanak. S egyáltalában nem bizonyos, hogy ezt a találko­zást ki kell tolni, mondjuk a középiskola elvégzése utáni időszakra. A tévé valóban a ko­rábbinál jobban, közvetle­nebbül bocsátja be az ellent­mondásos életjelenségeket egyenesen a lakásba, egyene­sen a gyerek elé. Rombolhat is, javíthat is. A felnőtt dol­ga, hogy miként az élet ügyeiben, az azt tükröző tévé adásaiban is, megfelelően el­igazítsa a gyerekeket. Ha a televíziót ugyanúgy az élet részeként kezeljük, mint a szomszédokat, a rokonokat, az iskolát, vagy bármi mást,­­ akkor el lehet érni, hogy ne pusztítsa, hanem építse a felnövő generáció emberi tartását. Bernáth László

Next