Napló, 1974. január (Veszprém, 30. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-30 / 24. szám

RÁDIÓ - TELEVÍZIÓ Ötszemközt (Kényelmes tudósítónktól) Szeretem ezt a műsort. ** Most, ahogy leülök az asztalhoz és a levegőbe nézek még nem tudom, mit írok róla, de érzem, hogy közel áll hozzám. Persze a vonzalom nem elég Készültem is Ötszemközt-ből, láttam valamennyi adást, elolvastam a fanyalgó és lelkendező kritikákat. Így hát nyugodtan szabadjára engedhetem gondolataimat, a cikk majd megírja magát. Valahogy így ül le Vitray is a riportalanyaival. Szereti őket, mert azzal, amit tesznek, vagy egyszerűen az egyéniségük révén, kiemelkednek az átlagból, amely mint tudjuk, lehet tisztes, de valljuk meg nem mindig vonzó. Szereti őket, mert — többnyire önérzetesen vállalt hibáikkal együtt is — kemény, nagy életű emberek; szereti őket, mert különben nem velük ült volna le beszélgetni. A riport vonalában ugyan jó előre megállapodnak, ha Vitray tudja, hogy amint az ötödik szem, a kamera bekapcsolódik, érvényüket vesztik a paktumok, mindenki arról beszél, ami a lámpalázzal küszködve éppen eszébe jut. Ezért lelkiismeretesenelkészül partnerei életéből. Kifaggat , megsárgult újságlapokat és irigységtől sárga ismerősöket és konokul felteszi máris sok vihart kiváltott provokatív kérdéseit. Csevegő hangon, de csillapíthatatlan érdeklődéssel faggatja Marosánt, hogy végülis önszántából, vagy enyhe nyomásra vonult-e vissza. Hofit, hogy nem küszködik-e műveltségbeli hiányaival; Papp Lacit, hogy szereti-e a pénzt; Majort, hogy a nehéz időkben hitt-e abban, amit csinált; Székely Évát, hogy hisz-e Andreában. Sóik kritikusa éppen e leplezetlen kíváncsiságát rója fel neki. A néző másképp van ezzel. Ha a legutóbbi adásból egyáltalán nehezményezhetünk valamit, hát szívesen hallottuk volna, hogy szólítja a papáját a Törőcsik gyerek. Ezt a vasárnap látott Törőcsik Marit is az ötszemköztnek köszönhetjük. Lehet, hogy szerepet játszott, színésznél — és mindenki másnál, aki a képernyőn megjelenik — erre számítani kell. De mint ahogy Vitray lényegében szabad kezet kapott beszélgető partnereinek megválasztásában, riportalanyai is maguk választhatják meg szerepüket. És a választás már árulkodik. Számomra kellemes meglepetés volt, hogy az otthon még tájszólásban beszélő és a feltűnősködést elutasító Törőcsik Marinak rengeteg mondanivalója van. örültem, hogy négy-öt éve már legkritikusabb kollégái is befogadják ezt a vékony falusi lányt, örültem, hogy esze ágában sincs megállapodni , újrateremti művészetét, magánéletét, megállíthatatlanul tör az elérhetetlen felé. Úgy mellesleg azt is el akarta hitetni velünk, hogy már nem fiatal. Talán ő bánja a legkevésbé, hogy ez nem sikerült. Közgazdasági fejtegetései — hogy tudniillik egy napi munkáért jár-e öt napi gázsi — így első hallásra nem teljesen meggyőzőek. Biztos vagyok benne, hogy egy minisztériumi előadó (még csak nem is tanácsosra gondolok) sokkal tömörebben és világosabban összefoglalta volna amit erről a kérdésről mondani lehet, bár az is igaz, hogy egy modern kamaradarabban összehasonlíthatatlanul szürkébb alakítást nyújtana ugyanez az előadó. Mindenesetre ez a beugrás nem véletlen, és mindannyian együtt örülnénk Törőcsik Marival, ha a hivatalos szereplők úgy vinnék az előadást, ahogy a szövegkönyvben meg van írva. K. T. hétfőn este — véletlen 1enül, vagy szándékosan? — 9 órától „Nőkről nőknek” szólt a Petőfi rádió műsora, s utána rögtön, aki kellőképpen igyekezett, még hallhatta a Kossuthon Bessenyei Ferenc bevezetőjét Petress István új műsorában, a „Mi férfiak”-ban. De először beszéljünk a „Nőkről...” és a munkamegosztásról. Ez volt a témája ugyanis Rádai Eszter riportműsorának. A Hazafias Népfront Zala megyei nőbizottsága arról készített felmérést, hogyan oszlanak meg a házimunka terhei 1130 munkás, paraszt, értelmiségi családban? Az eredmény elszomorító: az esetek többségében munkamegosztásról szó sincs, a nők dolga „kiszolgálni az egyszeri férjet ...” Az idézet — persze gúnyosan — már a riportban és nem a felmérésben szerepelt. Mert beszélünk, beszélünk a munkamegosztásról, de legtöbbször mi, nők nem hagyjuk kibontakozni a házimunkából részt kívánó férjeinket, fiainkat. Ők végezzék csak el a nehezét, keressék a több pénzt. És mit mondtak erről ők, a férfiak? „Nem az a fontos, hogy ki osztja be a pénzt, hanem az, hogy legyen”. S ahhoz, hogy legyen engedni kell a nőket dolgozni. (Nem otthon!) S ahhoz, hogy elég legyen, keresni is engedni kell őket. De miért csodálkozunk — tették fel a kérdést —, ha időnként nincs mit beosztani? Hiszen az országban dolgozó összes nő 35—40 százalékkal kevesebbet keres, mint az összes férfi . . . Vagy: ott van a főzés, melyre, mint „örök" női kötelességre, nyűgre, útonútfélen panaszkodunk. Közben — a zalai riportból legalábbis ez derült ki — elsősorban nem azért kotyvasztgatunk egész vasárnap délelőtt a konyhában, mert feltétlen elvárják tőlünk. Szeretjük csinálni — ez az igazság. De alkalomadtán nem „mulasztjuk el magunkat a konyha rabszolgája” szerepben sajnáltaim sem. „Elsősorban tőlünk függ, hogyan vezetjük be a családot a házimunkába. S ha nem sikerül, bennünk is van hiba” — állapította meg önkritikusan az egyik riportalany. S hogy mennyire igaza van, a „fiúk” igazolták. A Férfimagazinban néhány perccel később Petress István ugyanis a konzervételek népszerűsítéséhez fogott olyan meggyőzően, hogy az alapálprobléma: „miért jobb a feleségem főztje, mint a konzerviparé” mellékessé vált, s előtérbe került az időtényező: 20 perc alatt kész az ebéd. Érdekes aztán összevetni, hogy a nők műsorában csupán egyetlen asszony (vezető beosztású értelmiségi) mondta ki kerek-perec, hogy ő olyan férfivel nem is élne, aki az ő munkáját, hivatását nem becsüli, nem tartja tiszteletben. Az ellenkező neműek viszont megkérdeztek néhány hölgyet arról, hogy milyen szerintük az ideális férfi. Szép, szőke (barna, fekete), izmos, lelke van és hasonlók. De hogy természetesnek tartsa, hogy a felesége is dolgozik, hivatása van, ne csak segítsen, hanem részt vegyen az otthoni munkában, gyermeknevelésben —■* erről nem esett szó. Ez sajnos még nagyon sok nő szemében nem tartozik az ideális férfi, a férj kritériumai közé. Pedig ügyelnünk kellene az ilyesmire is. Még a végén elvitatják tőlünk a dicsőséget is a férfiak, s azt mondják, nem mi nők neveltük át őket modern férfiakká, hanem maguktól, öntevékenyen váltak azzá! O. S. „Miért jobb a feleségem főztje, mint a konzerviparé?" A „Nagyszájú" visszavágott... ky már az előkészületek iss jelezték: nem mindennapi látványosság színhelye lesz a New York-i Madison Square Garden küzdőtere a Frasier—Clay hivatásos nehézsúlyú ökölvívó mérkőzés alkalmából. Nem mindegyik tv társaságnak engedélyezték az adást, csak mozikban , 15—20 dollárért lehetett megtekinteni tévén a nagy találkozót. Vértes Éva, a rádió New York-i tudósítója a kedd reggeli Krónikában elmondta, hogy a feketepiacon a helyszíni belépők ára ezer dollárig is felugrott! A horribilis bevételekből könnyen kifizethették a két feketebőrű öklözőnek a 3—3 millió dollárt. Igen, ennyit, de az USA-ban a progresszív adó igen magas, az ökölvívás „hiénáinak”, a menedzsereknek járó hatalmas összegről nem is szólva... Persze nemcsak a business fertőzte meg a profi ökölvívást. Cassius Marcellus Clay-nek pszichológiai csatát is kellett folytatnia a győzelem érdekében. Clayalias Muhammad Ali azonban mégis elérte azt, amire igazában már csak kevesen számítottak: az elődöntő megnyerésével ismét megverekedhet a világbajnoki címért! Pedig sokan „eltemették” már ezt a különös egyéniséget. Eleinte bizony csak felszínesen ismerte a világ Clay-Airt. A fekete csodaöiklöző ugyanis éveken át a legjobb bohócokat megszégyenítő módon szórakoztatta az ökölvívás iránt érdeklődőket az összecsapásai körül provokált sok cirkuszszal. Ezért is nevezték el „nagyszájúnak”. Amikor azonban ereje teljében a verhetetlen világbajnok muzulmán hitére hivatkozva megtagadta a vietnami katonai szolgálatot, egycsapásra megváltozott körülötte a hangulat. Az hogy elítélték és elvették (!) tőle a legjobbnak kijáró címet, egyből feléje fordította a nagyközönség rokonszenvét. ... Hároméves kihagyás után léphetett ismét ringbe. Akkor Fraiser győzött, Papp László mégis így nyilatkozott: „Nem kétséges, Clay tud többet, de a nagyobb erő Fraiser oldalán volt...” Nos, háromszoros olimpiai bajnokunknak ezúttal is igaza lett. Ali a mostani 12 menetes találkozón nagyszerűen használta ki ragyogó technikáját, briliáns (nehézsúlyú!) lábmunkáját a nála alacsonyabb, de roppant erejű (csak zárójelben: hoszszú, térdig érő nadrágot viselő) ellenfelével szemben. A mintegy húszezer (!) főnyi közönség már két menettel a befejezés előtt kórusban zúgta: Ali, Ali... Az utolsó menet után a fotósok és újságírók pillanatok alatt ellepték a szorítót, szinte mozdulni sem lehetett. Az élelmesebb fényképészek egymás nyakába ültek, hogy képet csinálhassanak az „új” világbajnokjelöltről. Clay ezúttal sem hazudtolta meg magát első nyilatkozatában : — Nem bírtam megállni, hogy ne derüljek, amikor Fraiser örökké mellé ütött. Szóltam is neki: üresek. Majd utána: vigyázz, most kapsz egy nagyot... — És Foreman? — Kérem, én újra világbajnok akarok lennni, tehát őt is megverem! A nagy üzlet folytatódik... K. D. „Legfőbb célunk a honvédelmi nevelés!”. Kiképző foglalkozásokon a tapolcai járás ifjúgárdistái A tapolcai járás KISZ bizottság ifjúgárdistái a múlt hét végén Bakonyoszlopon — a KISZ megyei bizottság táborában — rendezték meg 3 napos továbbképzésüket. Az ifjúgárda század az egész járás területéről verbuválódott. A fiatalokat Grósz Zoltán századparancsnok irányításával oktatták 3 napon át. Új elméleti és gyakorlati ismereteket szereztek az alaki és a lőkiképzésben, a polgári védelemben, a tereptani és a honvédelmi ismeretek gyarapításában. A legfőbb cél a honvédelmi nevelés volt, hogy az Ifjú Gárda szervezeti szabályzatában foglalt célokat maradéktalanul megvalósítsák. A tapolcai járási Ifjú Gárda század tagjai vasárnap utaztak haza, hogy az iskolapadban, az üzemekben és a bányákban folytassák mindennapos munkájukat. Ébresztő fél 1-kar, 10 perc reggeli túraa Elméleti óra: a politikai ismereteiket gyarapítják a fiatalok A célratartási gyakorlat egyik fontos része volt a lőkiképzésnek Menetgyakorlat a festői erdei úton Borbás János képriportja Részletek egy öregember naplójából (14.) A kormányzói épületben magához rendelt Bardollf ezredes. Amikor a szobájába léptem, éppen mosakodott. Vitte ő is a halott főhercegi párt, bevérezte magát. A halottakat ideiglenesen a kormányzói palotában helyezték el, az ebédlő alatt. Az ebédlőben addigra ebédhez terítettek. Az ezredes sajátkezűleg két táviratot irt. Az egyiket gróf Tisza István magyar miniszterelnöknek, a másikat gróf Czerninnek, a közös külügyminiszternek. Ezekben közölte a történteket Béccsel és Budapesttel. A táviratokat én vittem a postára és továbbítottam rendeltetési helyükre — déli egy órakor. Amikor a postáról viszszatérve jelentettem, hogy a parancsot végrehajtottam, az ezredes egy lezárt levelet adott át azzal a kéréssel (és nem paranccsal!), hogy ha életben maradok, ezt Bécsben adjam át a feleségének. Mert — mondta — nem biztos, hogy mindketten élve megérkezünk. — Hát így állunk, ezredes úr? — Igen. A felderítők jelentették, hogy tervezik a különvonatunk felrobbantását is. Nem lehet tudni, ki maradt életben. Az ebédlőben 82 személyre terítettek, de az ebédre nyolcvanan érkeztek. A főhercegi pár székeit fekete terítővel borították le. Csendes ebéd volt, köszöntőt senki sem mondott. A levelet Bécsben az ezredesnek adtam vissza — szerencsésen megérkeztünk. A kabinetiroda feloszlott, három hét szabadságot kaptam, hazautaztam Balatonfüredre. Otthon sok minden változott: testvéreim is felnőttek, jórészt elhagyták már ők is a szülői házat. Csak egy valami nem változott nálunk és sehol a szüleimékhez hasonló házakban: a nyomor. Ugyanúgy vesződtek, mint húsz évvel ezelőtt. De más világ ez, mint amit Bécsben láttam. Jó, ha hagyma, vagy zöldpaprika és kenyér jutott minden napra. Ez bizony tragédia. És hány ember tragédiája! Pedig az is csak a kezdet volt, akkor tört ki a világháború. Amikor a szabadságom letelt, Bardollf ezredesnél, a volt trónörökös volt szárnysegédjénél kellett jelentkeznem. Szokatlanul barátságos volt. Megkérdezte, akarok-e visszamenni az ezredhez, vagy inkább vele maradok csicskásnak. Másnap reggel adjak választ. Távoztamban a feleségeikért: maradjak a férje mellet a háborúban, ő nyugodtabb lesz. Nem vártam másnap reggelig. Jelentettem az ezredesnek: vele maradok. Kőpataki Antal Az igazi 5 NAPLÓ — 1974. január 30. szerda —