Napló, 1978. február (Veszprém, 34. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-18 / 42. szám
Kovács Margit: Olvasó nő (Fotó: Borbás) MOSOLY Mosoly. Emberi mosoly. Az anya mosolya, amivel észreveszi az első mozdulatot, azelső kis fogat, az első gügyögő szót, az első lépést. A kisgyerek mosolya, amiben a rmeningbolt kékje tükröződik, amikor felpillant és boldogan kiált: „Sárkány!” A lány mosolya, amiben semmi számítás nincs és a fiúé, ami semmi aljasságot nem rejt. A diák mosolya, amikor leírja „a·b”, és a tanáré, amikor olvassa: „a·b”. A bolti eladók mosolya, vagy a villanyszerelőké, amikor a kész leltárkönyvre vagy az utolsónak bekötött kábelre pillantanak. A férfi mosolya, amikor egy nehéz irlap éjszakáján a nő felnéz rá, és a nőé, amikor szülés után megfogja a férfi kezét. Az idegen mosolya, ami baráti válaszra lesve röppen el, és mindegy, hogy kit talál. A zsúfolt autóbuszban testetlenül feléd szálló mosoly, amiről tudod: mindegy, hónapét indult el. A gyengék mosolya, ami nem követel, csak jelez és az erősek mosolya, ami nem gúnyos, hanem biztató. És még egyszer az erőseké, ami nem biztató, hanem magabízó, ment viharokban edződött keményre, és kőfalak, bálványok porrá omlanak előtte. És még egyszer a gyengéké, ami elpusztíthatatlan erővé válik, mert újjászüli önmagát. A nyugdíjas mosolyai, ami harmatcseppként érinti a rózsa szirmát, és az aggastyáné, ami a tört szembe érkező utolsó fénysugárnak válaszol. Mosoly. Emberi mosoly. Dicsértessél örökké. (kemény) SZILÁGYI ÁKOS: SZERELMES SZÍV egy szerelmes szív csupa panasz: tűpárnának használják és még csak fel sem szisszenhet néha egy szerelmes szív, egy szerelmes szív, ha beszélni tudna talán azt mondaná: jó is az erőfeszítéstől mindjárt elpukkanna Vlagyimir Razumnyevics: ÍRT APÁM A HÁBORÚRÓL* Egy piros irattartóban háborús leveleket őrzök. Ezeknek a levetteknek nincs borítékuk, bélyeg sincs rajtuk. Háromszög alakúra vannak összehajtva. A papír háromszög egyik oldalán — házunk címe, a másikon — tábori posta pecsétje. — Ha a háromszöget szétbontjuk, kockás irkalapot kapunk. Az egész oldal tele van írva tintaceruzával. Sietősen, úgy-ahogy van teleírva. Hisz ezeket a leveleket a * Razumnyevics elbeszélését a Szovjet Irodalom februári számából közöljük. harcok szüneteiben, fedezékben, mécses halvány világánál írták. A fasiszták bármely pillanatban rohamra indulhattak, úgyhogy mielőbb be kellett fejezni a levelét és elküldeni a családnak. Ott úgy vártak minden kis hírt a frontról, mint a 'legnagyobb örömet. Ha pedig'sokáig nem jött levél, akkor aggódott a család: „Csak nem esett el a katonánk?!...” A levelek megsárgultak a régiségtől, a lila sorok szétfolytak a papíron, úgyhogy nem sikerül rögtön elolvasni, mi van odaírva. Nagy üggyel-bajjal betűzgetem azoknak a városoknak és falvaknak a nevét, ahonnan a levelet küldték: a Moszkva környéki Borogyino, Kartolnyin és Sztarica városok, az ismeretlen kis Sztarsevici falu ... Onnan, abból a távoli, Volga melléki falucskából küldte utolsó alevelét a katona ... Ugyanonnan jött az értesítés is az elestéről... Újra meg újra elolvasom a régi leveleket. És mindannyiszor mintha hallanám a felejthetetlen, drága hangot. Ez a nyájas, halk hang a háborúról, a katona hőstettéről beszél vietnam, és arra tanít, hogyan kell élni. — Honnan vannak ezek a levelek, apa? — kérdezi a piros dossziéba bele-belepillantva Natasa. — A háborúból — felelem a lányomnak. — Háború már régóta nincs, de te még minidig olvasod és olvasod őket. — Natasa! Nem lehet elfelejtenünk azokat, akik a mi boldogságunkért harcoltak, akik elestek a harcban. Ezeket a leveleket az apám, a nagyapád írta. A nagy háború katonája volt. A fasiszták akkor Moszkva felé törtek. Nagyapád pedig, mint a többi szovjet harcos, nem akarta engedni őket. De Rzsev városa környékén, Sztarsevici faluban elesett. — Most ott van a nagyapa sírja? — írtam Sztarsevicibe. Érdeklődtem apám felől, azt válaszolták: nincsen sírja a faluban, és senki sem tudja, hol van. — Biztosan valahol az erdőben — találgatja Natasa. — Menjünk el oda és keressük meg. —Magam is gyakran gondolok erre, Natasa. De hát mindeddig azt vártam, mikor nősz meg annyira, hogy együtt indulhassunk a keresésére. — Én már megnőttem annyira — mondta komolyan Natasa. — Ha így áll a dolog, az idei nyáron, mihelyt téged elengednek vakációra, engem meg szabadságra, útra kelünk. Végigmegyünk a háborúnak azokon az útjain, amelyeken annak idején nagyapa járt... — Nemigen tudjuk meg, milyen utakon járt... — És a frontról kapott levelek? Azok majd megmutatják, merre kell menni. Meg-megállunk azokon a helyeken, ahonnan nagyapa ezeket a leveleket küldte. — Táskába tesszük őket. Aztán amikor elindulunk a nagyapa útján, elővesszük és fennhangon elolvassuk mind. — Rendben van . De magunkkal visszük ezt a régi kis füzetet is, az én gyermekkori ákombákomjaimmal — mondom iskolai naplómat mutatva a lányomnak. Az első naplóbejegyzés épp azon a napon kelt, amikor anyuval megkaptuk a frontról azt a két szomorú levelet. Makai Imre fordítása Lakatos Péter Pál és József Attila barátsága Szerény fejfa hirdeti a tapolcai temetőben: itt nyugszik Lakatos Péter Pál. A halotti anyakönyv adatai szerint — „106/1959. — Lakatos Péter Pál újságíró, elvált, lakhely Révfülöp 65, született Kővágóörs 1898. április 7. (Édesapja Lakatos Péter Pál, édesanyja Ungár Gizella) meghalt 1959 augusztus 26., ahalál oka tüdőtágulás, szívelégtelenség.” Ha az anyakönyvi közlés a kötelesen szűkszavú is, mert nem mondhat többet a leglényegesebbnél, a kutatóknak mégis sokat elárul. Az utóbbi időben sokan és több helyütt újra felidézték József Attila szárszói tragédiáját. A Magyar Nemzet tavaly december 28-i számában a kortárs Fábián Dániel, aki éppen Lakatos Péter Pálra vonatkoztatottan írja: „Közös barátunk Lakatos Péter Pál, aki egy darabig a Nemzeti Újságnál, Előőrsnél, Új Magyar Földnél dolgozott és a Bartha Miklós Társaság titkára volt, majd a Kereskedelmi Kamaránál volt könyvtáros, míg le nem bukott, mint kommunista összeesküvő, naponta minden szabadidejét József Attilával töltötte .. Lakatos Péter Pál hányatott élete nyugalmas perceiben szívesen időzött Kővágóörsön és a hozzá tartozó Révfülöpön. A faluban szülői háza a két tollforgatóéval: Bozzai Páléval, Szálai Imréével együtt található; a hegyben a révfülöpi oldalban egy kellemes árnyas pincés présház volt pihenőhelye. Negyvenöt után is ide tért vissza. Ekkor a kis pincés présház szomszédságában lévő nagyobb méretű, hoszszabb tartózkodásra alkalmasabbnak mutatkozó elhagyott Hudecz villát kapta a friss népköztársaságtól. Ebben élt haláláig. Radnóti Miklóssal való barátságának igazoló bizonyítéka, az itt tartózkodásról vallomást tevő fénykép. Ez előbb a Tiszatájban, majd a Veszprém megye irodalmi hagyományaiban is megjelent. Kővágóörsi ismerősök segítségével fejtettük meg, hogy a dátum 1935. augusztus 15. Ugyanis csupán ezen a napon — a néhai kővágóörsi búcsú napján— vannak sátrak a templom előtti úttorokban. Máskor soha, Bajcsy-Zsilinszkyvel barátsága előbb eszmei azonosulás, majd Balaton táji. Az 1930—40. közötti időben Lakatos Péter Pál Bajcsy-Zsilinszky lapjának, az Előőrsnek volt szerkesztője, munkatársa. Kézről kézre járt Kővágóörsön a lappéldány, amelyikben Lakatos Péter Pál a falu hatalmasai ellen írt. Később Bajcsy- Zsiliinszky itt telepedett meg, a rendesi—pálkövei öbölbenfelépített nyaralójában. Az azóta mládfödélről cserépre tett kis épület ma emlékmúzeum. József Attilával való barátságáról Lakatos Péter Pál ismerősöknek sokat beszélt. E sorok írójának is többször. Sajnos írásos anyag vajmi kevés maradt. Ha igen. Lappang. — Egy ízben .— így mondta el — József Attila meg is látogatta, s mert nem akartak flgyalogolni Kővágóörsre, a révfülöpi Körmendy Pál barátjánál szállásolta el. Ez nem volt meszsze a hegyben megbúvó páncél présházaktól. — 1945 után Lakatos Péter Pál igen aktív mozgalmi munkát vállalt és végzett. Napjai sürgető sikeres szervezési munkában teltek. Aztán — sajnos, nem amiként várható lett volna — Lakatos Péter Pál nem önmagát bontotta ki, a benne rejlő tehetséget kamatoztatta. Úgy tűnt, meghasonlott önmagával, elernyedt a várható lángolás helyett, írni alig írt, sem verset, sem semmi egyebet. Egy ízben ajánlkozott, hogy műsoros esten a játékos költői versenyben írt versét a Dudolót elmondja, s el József Attila Dúdolóját is. Ez a párhuzam az enyészetből még talán előhozható. De nem hozható elő az a sok emlék, melyre csupán csak célzott, félmondatokkal utalt: József Attila barátsága, közös emlékeik. 1946-ban fent jártunk villájánál. Kellemes nyárvégi este volt. A villa teraszáról a Balaton szép karéja látszott. Kovács Máté államtitkárral, Páldy Róbert szerkesztővel voltunk fent Lakatos Péter Pálnál, s még néhány népfőiskolai hallgatóval és vezetővel. A szellemi megújhodás idejét éltük. A szellemi kibontakozásét. A volt Ivanics vendéglőt Zala megye Szabadművelődése Népfőiskola céljára vette meg és rövidesen a Csány László Népfőiskola meg is nyitotta kapuit. Tanfolyamok, előadások, könyvtári esték, kiállítások, versenymozgalmak nyitogatták a századok óta összeszűkült szellemi horizontot. Ennek a smunkénak részese volt, egyik szellemi hajtómotorja Lakatos Péter Pál. Most már többen is — újra és kérlelőleg — az államtitkárral, a szerkesztővel, a Népfőiskola igazgatójával, s ott lévő másokkal — sürgettük írja meg József Attilával kapcsolatos emlékeit. Újra csak ígéretet kaptunk. Néhány elejtett mondat az ínségkonyháról, a meghajszoltságról. Vártuk az emlékezést — majd csak megírja. Nem írta meg. A keserű emberi veszedelem, a könynyebb ellenállás és a magyar átok... hej, ráérünk arra még... a dátumot mindig odébb tolta. Helyette a boros vidék mindig csalogató réme az ivás fészkelődött Lakatos Péter Pál mindennapjai közé. A villához kis szőlő tartozott, s még az apai örökségből is maradt valami, a bornak, különösebben ára nincs, nehezen is eladható,... a bajok is. Lakatos Péter Pál körül az értetlenség felhői amint szaporodtak, mindig ott volt zsongítónak, régi fájdalmak, sérelmek enyhítőjének is a bor. Fájdalmára az egyetemes magyar irodalomtörténetnek, nemcsak Lakatos Péter Pál költészete, hanem irodalomtörténeti emlékei is torzóban maradtak ránk.Fónay Tibor A VERS SZÜLETÉSE APÁTI MIKLÓS: FEKETÉBEN szépek vagyunk így feketében szépek vagyunk a fehér havon nincs szó harangszó odavagy harangszó odavagy nincs szó szépek vagyunk így feketében hazamegyünk majd fehér havon bort iszunk beszélünk odavagy feketék voltunk fehér havon a sírás ábráiból szavak torlódnak ellened hagyod vásárlás nyugdíj fizetésed napja sikló időnk fekete havon Egy vers belseje Honnan vettem, hogy szépek vagyunk? Miért épp szépeik? Mert fontos a szépség, még a halálban, az életen túl is. Aki szobrász, tudja ezt. Látszatra igen kegyetlenül, készíti, sietősen és szakértelemmel a halotti maszikot. Hát még milyen szépek január halottai! Télben halni talán még a legemberibb. Lelassul a szervezet, lelassul a gyászolók szívig surranó bánata, van reménység a menekülésre, atúlélésre. Igen, kibírjuk. Dehát minderre nincs szó, beszél helyettünk a harang, a hó fehérsége, a hazaérkezők tétovasága, a kérdés felel maga: most mihez fogyunk? Bort iszunk, mint szokás, és beszélünk, miint szokás, azt mondjuk: odavagy, merthogy mi itt vagyunk, sírunk, a sírás összemaszatolja arcunk, ábrák, a legmodernebb absztrakt ábrák kerülnek rá, ezekből az érthetetlennek látszó, figurásságot tagadó metszetekből mégis valami végérvényesnek, látszó valami jön ki. Beszél. Elmondja az időt, örömeinkért, szemfzedéseünket, és a mostot is, a gyászt, s a halott tűri ezt, hagyja, legyemtene is,, ha tudna, torlódik rá a sokbeszéd, a sok gyász, a töméntelen átmenetiség, torlódik rá a szó, a történetet, az élők egyetlen, követelőző ideje, rá, a véglegesre. S most végre, hogy sziemtől szembe állunk az örökkévalósággal, az örökké vált nem-léttel, most, igen most siklik időnk. Simán, lendülettel, akadálytalanul. Igaz, a szán olyan sebes, hogy megolvad alatta a hó, elolvadozik, megsieketül, s így oda a szépség, a temetés, a gyász szépsége, ám vegyük észre a helyébe lépő másik szépséget: a görcsmnélkülség, a siklás szépségét, a szótlan és akaratlan szépséget Hogy apám temetéséről hazajövet kezdett megszületni ez a vers? S hogy eggyel több, mint két éve ennek? Időm könnyebben siklik visszafelé, mint előre, vagy pláne: oldalt — ezért tagolódik az idő a mindennapi, mai vásárlásoktól a nyugdíjakon át vissza egészen a fizetésnapokig, azon friss, szép határnapokig, amikor még éltél, dolgoztál, apám. Most temettük el Nagy Lászlót. Szépek vagyunk? Apáti Miklós BEZZEG JÁNOS: ÁLMODAT VIGYÁZÓ megjönni s elmenni megint — a szerelem földrengései után minden előtt minden után tested lerészegedett halottjaként menni csapatostul a bennem csillagzó szerelemmel még szemeddel feleselve * szóbaállni a széllel magamra terítve a huzatos éjszakát — s míg gondolataimban kitakarlak adok rád egy mosolygó csillagot egyetlen cinkosunkat hogy álmodban meg ne fázz NAPLÓ — 1978. február 18., szombat — 7