Napló, 1978. február (Veszprém, 34. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-18 / 42. szám

Kovács Margit: Olvasó nő (Fotó: Borbás) MOSOLY Mosoly. Emberi mosoly. Az anya mosolya, amivel észreveszi az első mozdula­tot, az­­első kis fogat, az el­ső gügyögő szót, az első lé­pést. A kisgyerek mosolya, ami­ben a rmeningbolt kékje tük­röződik, amikor felpillant és boldogan kiált: „Sárkány!” A lány mosolya, amiben semmi számítás nincs és a fiúé, ami semmi aljasságot nem rejt. A diák mosolya, amikor leírja „a·b”, és a tanáré, amikor olvassa: „a·b”. A bolti eladók mosolya, vagy a villanyszerelőké, amikor a kész leltárkönyv­re vagy az utolsónak bekö­tött kábelre pillantanak. A férfi mosolya, amikor egy nehéz irlap éjszakáján a nő felnéz rá, és a nőé, ami­kor sz­ülés után megfogja a férfi kezét. Az idegen mosolya, ami baráti válaszra lesve röppen el, és mindegy, hogy kit ta­lál. A zsúfolt autóbuszban tes­tetlenül feléd szálló mosoly, amiről tudod: mindegy, hón­apét indult el. A gyengék mosolya, ami nem követel, csak jelez és az erősek mosolya, ami nem gúnyos, hanem biztató. És még egyszer az erőseké, ami nem biztató, hanem ma­gabízó, ment viharokban ed­ződött keményre, és kőfalak, bálványok porrá omlanak előtte. És még egyszer a gyengé­ké, ami elpusztíthatatlan erővé válik, mert újjászüli önmagát. A nyugdíjas mosolyai, ami harmatcseppként érinti a ró­zsa szirmát, és az aggastyá­né, ami a tört szembe ér­kező utolsó fénysugárnak válaszol. Mosoly. Emberi mosoly. Dicsértessél örökké. (kemény) SZILÁGYI ÁKOS: SZERELMES SZÍV egy szerelmes szív csupa panasz: tűpárnának használják és még csak fel sem szisszenhet néha egy szerelmes szív, egy szerelmes szív, ha beszélni tudna talán azt mondaná: jó i­s az erőfeszítéstől mindjárt elpukkanna Vlagyimir Razumnyevics: ÍRT APÁM A HÁBORÚRÓL* Egy piros irattartóban há­borús leveleket őrzök. Ezek­nek a levetteknek nincs borí­tékuk, bélyeg sincs rajtuk. Háromszög alakúra vannak összehajtva. A papír három­szög egyik oldalán — há­zunk címe, a másikon — tá­bori posta pecsétje. — Ha a háromszöget szét­bontjuk, kockás irkalapot kapunk. Az egész oldal tele van írva tintaceruzával. Siető­sen, úgy-ahogy van teleírva. Hisz ezeket a leveleket a * Razumnyevics elbeszélését a Szovjet Irodalom februári szá­mából közöljük. harcok szüneteiben, fede­zékben, mécses halvány vi­lágánál írták. A fasiszták bármely pillanatban ro­hamra indulhattak, úgyhogy mielőbb be kellett fejezni a levelét és elküldeni a család­nak. Ott úgy vártak minden kis hírt a frontról, mint a 'legnagyobb örömet. Ha pedig'­­sokáig nem jött levél, akkor aggódott a család: „Csak nem esett el a kato­nánk?!...” A levelek m­egsárgultak a régiségtől, a lila sorok szét­folytak a papíron, úgyhogy nem sikerül rögtön elol­vasni, mi van odaírva. Nagy üggyel-bajjal betűzgetem azoknak a városoknak és falvaknak a nevét, ahonnan a levelet küldték: a Moszkva környéki Borogyino, Kartol­­nyin és Sztarica városok, az ismeretlen kis Sztarsevici fa­lu ... Onnan, abból a távoli, Volga melléki falucskából küldte utolsó a­­levelét a ka­tona ... Ugyanonnan jött az értesí­tés is az elestéről... Újra meg újra elolvasom a régi leveleket. És mind­annyiszor mintha hallanám a felejthetetlen, drága han­got. Ez a nyájas, halk hang a háborúról, a katona hős­tettéről beszél vietnam, és arra tanít, hogyan kell élni. — Honnan vannak ezek a levelek, apa? — kérdezi a piros dossziéba bele-belepil­­lantva Natasa. — A háborúból — felelem a lányomnak. — Háború már régóta nincs, de te még minidig olvasod és olvasod őket. — Natasa! Nem lehet el­felejtenünk azokat, akik a mi boldogságunkért har­coltak, akik elestek a harc­ban. Ezeket a leveleket­­ az apám, a nagyapád írta. A nagy háború katonája volt. A fasiszták akkor Moszkva felé törtek. Nagyapád pe­dig, mint a többi szovjet harcos, nem akarta engedni őket. De Rzsev városa kör­nyékén, Sztarsevici faluban elesett. — Most ott van a nagy­apa sírja? — írtam Sztarsevicibe. Érdeklődtem apám felől, azt válaszolták: nincsen sírja a faluban, és senki sem tud­ja, hol van. — Biztosan valahol az erdőben — találgatja Na­tasa. — Menjünk el oda és keressük meg. —­­Magam is gyakran gon­dolok erre, Natasa. De hát mindeddig azt vártam, mi­kor nősz meg annyira, hogy együtt indulhassunk a kere­sésére. — Én már megnőttem annyira — mondta komo­lyan Natasa. — Ha így áll a dolog, az idei nyáron, mihelyt téged elengednek vakációra, en­gem meg szabadságra, útra kelünk. Végig­­megyünk a háborúnak azokon az útjain, amelyeken annak idején nagyapa járt... — Nemigen tudjuk meg, milyen utakon járt... — És a frontról kapott le­velek? Azok majd megmu­tatják, merre kell menni. Meg-megállunk azokon a helyeken, ahonnan nagyapa ezeket a leveleket küldte. — Táskába tesszük őket. Aztán amikor elindulunk a nagyapa útján, elővesszük és fennhangon elolvassuk mind. — Rendben van . De ma­gunkkal visszük ezt a régi kis füzetet is, az én gyer­mekkori ákombákom­jaim­­mal — mondom iskolai nap­lómat mutatva a lányomnak. Az első naplóbejegyzés épp azon a napon kelt, amikor anyuval megkaptuk a frontról azt a két szomorú levelet. Makai Imre fordítása Lakatos Péter Pál és József Attila barátsága Szerény fejfa hirdeti a­­ tapolcai temetőben: itt nyugszik Lakatos Péter Pál.­­ A halotti anyakönyv adatai szerint — „106/1959. — La­katos Péter Pál újságíró, el­vált, lakhely Révfülöp 65, született Kővágóörs 1898. április 7. (Édesapja Lakatos Péter Pál, édesanyja Un­gár Gizella) meghalt 1959 augusztus 26., a­­halál oka tüdőtágulás, szívelégtelen­ség.” Ha az anyakönyvi köz­lés a kötelesen szűkszavú is, mert nem mondhat többet a leglényegesebbnél, a kuta­tóknak mégis sokat elárul. Az utóbbi időben sokan és több helyütt újra felidéz­ték József Attila szárszói tragédiáját. A Magyar Nem­zet tavaly december 28-i számában a kortárs Fábián Dániel, aki éppen Lakatos Péter Pálra vonatkoztatottan írja: „Közös barátunk La­katos Péter Pál, aki egy da­rabig a Nemzeti Újságnál, Előőrsnél, Új Magyar Föld­nél dolgozott és a Bartha Miklós Társaság titkára volt, majd a Kereskedelmi Ka­maránál volt könyvtáros, míg le nem bukott, mint kommunista összeesküvő, na­ponta minden szabadidejét József Attilával töltötte .. Lakatos Péter Pál hánya­tott élete nyugalmas percei­ben szívesen időzött Kővá­­góörsön és a hozzá tartozó Révfülöpön. A faluban szü­lői háza a két tollforgatóé­­val: Bozzai Páléval, Szálai Imréével együtt található; a hegyben a révfülöpi oldalban egy kellemes árnyas pincés présház volt pihenőhelye. Negyvenöt után is ide tért vissza. Ekkor a kis pincés présház szomszédságában lé­vő nagyobb méretű, hosz­­szabb tartózkodásra alkal­masabbnak mutatkozó el­hagyott Hudecz villát kapta a friss népköztársaságtól. Ebben élt haláláig. Radnóti Miklóssal való barátságának igazoló bizo­nyítéka, az itt tartózkodás­ról vallomást tevő fénykép. Ez előbb a Tiszatájban, majd a Veszprém megye irodalmi hagyományaiban is megje­lent. Kővágóörsi ismerősök segítségével fejtettük meg, hogy a dátum 1935. augusz­tus 15. Ugyanis csupán ezen a napon — a néhai kővágó­örsi búcsú napján­­— vannak sátrak a templom előtti út­­torokban. Máskor soha, Bajcsy-Zsilinszkyvel barát­sága előbb eszmei azonosu­lás, majd Balaton táji. Az 1930—40. közötti idő­ben Lakatos Péter Pál Baj­­csy-Zsilinszky lapjának, az Előőrsnek volt szerkesztője, munkatársa. Kézről kézre járt Kővágóörsön a lappél­dány, amelyikben Lakatos Péter Pál a falu hatalmasai ellen írt. Később Bajcsy- Zsiliinszky itt telepedett meg, a rendesi—pálkövei öbölben­­felépített nyaralójá­ban. Az azóta mládfödélről cserépre tett kis épület ma emlékmúzeum. József Attilával való ba­rátságáról Lakatos Péter Pál ismerősöknek sokat be­szélt. E sorok írójának is többször. Sajnos írásos anyag vajmi kevés maradt. Ha igen. Lappang. — Egy ízben .— így mond­ta el — József Attila meg is látogatta, s mert nem akartak f­lgyalogolni Kővá­­góörsre, a révfülöpi Kör­­mendy Pál barátjánál szál­lásolta el. Ez nem volt mesz­­sze a hegyben megbúvó pán­­cél présházaktól. — 1945 után Laka­tos Péter Pál igen aktív mozgalmi munkát vál­lalt és végzett. Napjai sürgető sikeres szervezési munkában teltek. Aztán — sajnos, nem ami­ként várható lett volna — Lakatos Péter Pál nem ön­magát bontotta ki, a benne rejlő tehetséget kamatoztat­ta. Úgy tűnt, meghasonlott önmagával, elernyedt a vár­ható lángolás helyett, írni alig írt, sem verset, sem semmi egyebet. Egy ízben ajánlkozott, hogy műsoros esten a játé­kos költői versenyben írt versét a Dudolót elmondja, s el József Attila Dúdolóját is. Ez a párhuzam az enyé­szetből még talán előhozha­tó. De nem hozható elő az a sok emlék, melyre csupán csak célzott, félmondatok­kal utalt: József Attila ba­rátsága, közös emlékeik. 1946-ban fent jártunk vil­lájánál. Kellemes nyárvégi este volt. A villa teraszáról a Balaton szép karéja lát­szott. Kovács Máté államtit­kárral, Páldy Róbert szer­kesztővel voltunk fent La­katos Péter Pálnál, s még néhány népfőiskolai hall­gatóval és vezetővel. A szellemi megújhodás idejét éltük. A szellemi ki­bontakozásét. A volt Ivanics vendéglőt Zala m­egye Sza­badművelődése Népfőiskola céljára vette meg és rövide­sen a Csány László Nép­főiskola meg is nyitotta kapuit. Tanfolyamok, elő­adások, könyvtári esték, kiállítások, versenymozgal­mak nyitogatták a századok óta összeszűkült szellemi horizontot. Ennek a smun­kénak részese volt, egyik szellemi hajtómotorja La­katos Péter Pál. Most már többen is — újra és kérlelőleg — az állam­titkárral, a szerkesztővel, a Népfőiskola igazgatójával, s ott lévő másokkal — sür­gettük írja meg József Atti­lával kapcsolatos emlékeit. Újra csak ígéretet kaptunk. Néhány elejtett mondat az ínségkonyháról, a meghaj­­szoltságról. Vártuk az emlé­kezést — majd csak meg­írja. Nem írta meg. A keserű emberi veszedelem, a köny­­nyebb ellenállás és a ma­gyar átok... hej, ráérünk arra még... a dátumot mindig odébb tolta. Helyet­te a boros vidék mindig csalogató réme az ivás fészkelődött Lakatos Péter Pál mindennapjai közé. A villához kis szőlő tartozott, s még az apai örökségből is maradt valami, a bor­nak, különösebben ára nincs, nehezen is eladható,... a bajok is. Lakatos Péter Pál körül az értetlenség felhői amint szaporodtak, mindig ott volt zsongítónak, régi fájdalmak, sérelmek enyhí­tőjének is a bor. Fájdalmára az egyetemes magyar irodalomtörténetnek, nemcsak Lakatos Péter Pál költészete, hanem irodalom­­történeti emlékei is torzóban maradtak ránk.Fónay Tibor A VERS SZÜLETÉSE APÁTI MIKLÓS: FEKETÉBEN szépek vagyunk így feketében szépek vagyunk a fehér havon nincs szó harangszó odavagy harangszó odavagy nincs szó szépek vagyunk így feketében hazamegyünk majd fehér havon bort iszunk beszélünk odavagy feketék voltunk fehér havon a sírás ábráiból szavak torlódnak ellened hagyod vásárlás nyugdíj fizetésed napja sikló időnk fekete havon Egy vers belseje Honnan vettem, hogy szé­pek vagyunk? Miért épp szé­peik? Mert fontos a szép­ség, még a halálban, az életen túl is. Aki szobrász, tudja ezt. Látszatra igen kegyetlenül, készíti, sietősen és szakértelemmel a halotti maszikot. Hát még milyen szépek január halottai! Télben hal­ni talán még a legemberibb. Lelassul a szervezet, lelas­sul a gyászolók szívig sur­ranó bánata, van remény­ség a menekülésre, a­­túl­élésre. Ige­n, kibírjuk. Dehát minderre nincs szó, beszél helyettünk a harang, a hó fehérsége, a hazaérkezők té­­tovasága, a kérdés felel ma­ga: most mihez fogyunk? Bort iszunk, mint szokás, és beszélünk, miint szokás, azt mondjuk: odavagy, mert­hogy mi itt vagyunk, sírunk, a sírás összemaszatolja ar­cunk, ábrák, a legmoder­nebb absztrakt ábrák kerül­nek rá, ezekből az érthetet­lennek látszó, figurásságot tagadó metszetekből mégis valami végérvényesnek, lát­szó valami jön ki. Beszél. Elmondja az időt, örömein­kért, szemfzedéseü­nket, és a m­ostot is, a gyászt, s a ha­lott tűri ezt, hagyja, legyem­ten­e is,, ha tudna, torlódik rá a sok­­beszéd, a sok gyász, a töméntelen átme­netiség, torlódik rá a szó, a történetet, az élők egyetlen, követelőző ideje, rá, a vég­legesre. S most végre, hogy sziem­­től szembe állunk az örök­kévalósággal, az örökké vált nem-léttel, most, igen most siklik időnk. Simán, lendü­lettel, akadálytalanul. Igaz, a szán olyan sebes, hogy megolvad alatta­ a hó, elol­­vadoz­ik, megsieketül, s így oda a szépség, a temetés, a gyász szépsége­, ám vegyük észre a helyébe lépő másik szépséget: a görcsmnélkülség, a siklás szépségét, a szótl­an és akaratlan szépséget Hogy apám temetéséről hazajövet kezdett megszület­ni ez a vers? S hogy eggyel több, mint két éve ennek? Időm könnyebben siklik visszafelé, mint előre, vagy pláne: oldalt — ezért tago­lódik az idő a mindennapi, mai vásárlásoktól a nyugdí­jakon át vissza egészen a fizetésnapokig, azon friss, szép határnapokig, amikor még éltél, dolgoztál, apám. Most temettük el Nagy Lászlót. Szépek vagyunk? Apáti Miklós BEZZEG JÁNOS: ÁLMODAT VIGYÁZÓ megjönni s elmenni megint — a szerelem földrengései után minden előtt minden után tested lerészegedett halottjaként menni csapatostul a bennem csillagzó szerelemmel még szemeddel feleselve * szóbaállni a széllel magamra terítve a huzatos éjszakát — s míg gondolataimban kitakarlak adok rád egy mosolygó csillagot egyetlen cinkosunkat hogy álmodban meg ne fázz NAPLÓ — 1978. február 18., szombat — 7

Next