Napló, 1980. október (Veszprém, 36. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-08 / 236. szám
II Szülői munkaközösségek ma és holnap Ezekben a hetekben zajlanak az iskolákban a tanév első szülői értekezletei. Egyszerű számvetés jelzi: több mint négyezer tantestület körül formálódik újjá, dolgozza ki társadalmi programját több tízezer szülő. A Hazafias Népfront immár sok éves jó gyakorlatot folytatva — segítő irányelvekkel, tanácsokkal, témaajánlásokkal is szolgál a szülői munkaközösségeknek. Az utóbbi évek tapasztalatai, az oktatási reform továbbgyűrűzése az iskolákban, a szülői munkaközösségek munkájában is elindítottak bizonyos változásokat. Aki dolgozott valaha ilyen közösségben, emlékszik arra az időszakra - jobbára a korábbi évtizedek jellemzője volt -, amikor a szülő-iskola kapcsolat leginkább „élő” formája a gyakorlati, fizikai segítségnyújtás volt. (Soksok szűkelnak kerítésfestésre, iskolaudvar betonozására, illetve salakozásra, folyosó olajfestésére vállalkozva szervezett apuka-anyuka brigádokat, amikor mire volt szükség.) Kétségtelen, hogy a szükség szülte iskolai igények ilyen kielégítése egyszerűbb volt — általánosabb is volt, esetenként helyenként így van ma is -, mint valamilyen fajta részvétel az iskolai nevelőmunkában. Csak hát a korszerűbb oktatáshoz jobban igazodó korszerű, „felnőttebb" szakmunka kell. Legalábbis elvileg ... Arról van szó ugyanis, hogy túl a manuális segítő akciókon mennyire igényli — és igényelheti — az iskola a nevelés együttes folyamatában a szülői részvételt és együttműködést? Menynyire tud segíteni abban, hogy a szülői munkaközösségek kicsit a nevelés műhelyei, előiskolái legyenek, sajátos önképzéssel kerüljenek közelebb a korszerű nevelési elvekhez és gyakorlatukhoz, illetve az iskolai nevelés folyamatához. Egészségügyi felvilágosítás, a családi és iskolai nevelés közelítése, higiéniai kérdések, a veszélyeztetett gyerekek sorsának figyelemmel kísérése, az oktatás folyamatába való bekapcsolódás oly módon, hogy világnézeti és más kérdésekben tájékozottabbak legyenek a szülők - ilyen és hasonló „témákkal" gyarapszik folyamatosan a szülői munkaközösségek tevékenységi köre. Többféle hasznos irodalom, helyenként jegyzet,y másutt előadók felkérése is ad mindehhez segítséget. Attól azonban még elég- 1 P gé távol vagyunk - célsze- I rű ezekről is kendőzés nél- kül szólni —, hogy minden általános iskolában, valamennyi középiskolában s ezeknek a „felnőtt" mód-szereknek a térnyerése lenne döntő a tanár-szü- I lő munkakapcsolatokban. I (Megadva természetesen helyenként azt a gyakorlati szülői segítséget is, s amit itt-ott méltán kér az iskola: apróbb szervezések, tanulócsoportok kísérésénél segítség stb.) Sok helyütt csak felkészülnek, aztán kirakatba teendő irattá lesznek a szülői munkaközösségi tervek, vagy „kipipálnak" egy-két pontot a teendő sorból, de a kapcsolatok szülő és iskola között változatlanul a fizikai segítségre korlátozódnak. Folyamatnak kell tekinteni - ez természetes - a szülő—iskola tevékenység modernebb formálását. Felkészült, szervezésre képes és kedvet érző szülők, sok helyütt jó előadók, s legalább ennyire értő és aktív testületek is szükségesek ahhoz, hogy az szmik-k munkája a szükséges mértékben átalakuljon. Várkonyi Margit Jó, ha iskoláskorban kezdik Tánctanítás Várpalotán Régi gondja a közművelődésnek a fiatalok tánckultúrájának megalapozása, formálása. A művelődési intézmények meg az iskolák vezetői jobbára a „színpadképes" tánccsoportok létét szorgalmazták, pártfogolták. Az együttesek sikereivel ugyanis el lehet „számolni" a felettes szervek előtt. Pedig a köz művelése a tánctémában nem azt jelenti, hogy a közönségként üldögélő többséget csupán tapsra késztetjük, sokkal inkább azt: minél több fiatalt (iskolást és ifjút) tanítsunk meg a szép mozgásra mind a modern táncban, mind a néptáncban. Míg ugyanis a népművelők és iskolavezetők a tánctanítás hiánya miatt csak a vállukat rándítják, addig a diszkóra mozgó gyerekek se tudnak mást csinálni, csak „ráznak"! Az őszön jó hírt kaptunk Várpalotáról. Táncházat szerveztek az iskolásoknak a várpalotai úttörő- és ifjúsági házban. Vezetője Lengyel László, a művelődési ház igazgatója, ismert néptáncszakember. A táncházi napon délelőtt és délután mintegy 80-90 gyerek ismerkedett a néptánc alaplépéseivel. A tánctanítás szervezője Mészöly György, az úttörő- és ifjúsági ház igazgatója. Sorra járta a palotai, inotai iskolákat és megbeszélte, melyik iskolából, mikor és három gyereket hoznak a foglalkozásra. Az 1-es, 2-es, 5-ös és 7-es iskolákban megértésre talált a kezdeményezés, a megbeszélt időpontban csoportosan hozták a pedagógusok az úttörőházba a tanítványokat. Ezenkívül (évek óta) működik egy néptánc-szakkör, az utánpótlást nevelendő a tánccsoportba. A tánctanítás kiterjed a balettre és a modern táncra is Palotán. Tavaly először szerveztek balettoktatást, Vízhányó Katalin, alsóörsi táncszakember vezetésével. Idén ismét lesz balett. A modern tánctanfolyamot több éve megtartják, ugyancsak Lengyel László vezetésével. Tavaly nyolcvan gyerek járt ide. A terv az volt, hogy a szombati klubdélutánokon a gyerekek ne csak az úgynevezett diszkótáncokat járják, hanem a klaszszikus társastáncokat is (tangót, keringőt, foxtrottot stb.). Ebben az évben folytatja ezt a hagyományt az úttörő- és ifjúsági ház. íme, három intézmény — ifjúsági ház, művelődési központ, valamint az iskolák — együttműködésével valósul meg a gyermekek tánctanítása. (Ami egyben viselkedési kultúrát is nyújt a résztvevőknek.) Dicséretes a szervezésnek a rendje: nemcsak meghirdetik, hogy „gyertek táncházba", hanem pontosan (napot és órát, illetve résztvevőket) megjelölve jön oktató és tanítvány egyaránt. Jó volna ezt a kezdeményezést máshol (városokban és községekben) is megszívlelni. (B. ö.) Lengyel László a néptánc lépését mutatja be a gyerekeknek. Miklós Sándor fotója A hivatal embersége, avagy ki gondoskodjon az öregekről? Hiába próbálom megfejteni, miért okozott számomra egyfajta csendes belső örömöt ennek az ügynek a lezárása. A rokonszenves főszereplők, az igazi szenvedő alanyok már meghaltak, s végül is nem történt más, mint hogy egy percben a hivatalnak lett igaza egy állampolgárral szemben. Igaz, az ügy sokfelől megközelíthető. Tekinthetjük például jogászi kuriózumnak. „Miután ez ideig hasonló perre nem került sor, kérem, hogy a per végeredményéről tájékoztatást adni szíveskedjenek." — írta a megyei tanács-vb titkára a tapolcai tanácsnak. Tekinthetjük azonban a dolgot példázatnak az emberségről, vagy éppen az embertelenségről is. Ahol azonban az emberséget ahivatal képviseli. 1971-ben Tapolcán a szomszéd észreveszi, hogy a Halápi út 14-ben élő idős házaspár már képtelen gondoskodni magáról. Ezúttal nem a közömbösségre, hanem az emberségre látunk példát. Előbb csak alkalmi segítséget kapnak az öregek, aztán a tanácstag bejelenti a dolgot az egészségügyi osztályon, amely hivatalból megszervezi a gondosko dást. Tiszteletdíjas dolgozó nő mos, vasal, fűt, ebédet hoz, bevásárol. A közben elvégzett környezettanulmány megállapítja, hogy Kónya Gézáné 30 éve fekvőbeteg, csontsovány férje gyomorműtéten esett át, nem hogy feleségét nem tudja ellátni, hanem maga is segítségre szorul. Gyerekük nem volt, tartásra kötelezhető hozzátartozó nincs, mindössze egy távoli unokahúg van, akit Kónyáék 1954-ig saját gyermekükként neveltek, de aztán elszakadt a családtól, évente egyszer ha idelátogat Székesfehérvárról. Maradt a szociális gondozás, a gondozónővel megkötött szerződés valóban garancia: „A szerződésben foglaltakat a felek a szocialista erkölcsből fakadó kötelességüknek tekintik." Hogy a tanács mennyire az idős emberek sorsára, s nem a paragrafusra volt tekintettel, az mutatja, hogy figyelmen kívül hagyta a jogszabály azon pontját, mely szerint „nem gondozható az, akinek erre pénze, vagyona van". Kónyáék ugyanis saját kis házikójukban laktak. Egy volt a fontos: az idős emberek életét megfelelő mederbe tereljék, ne szenvedjenek hiányt a legszükségesebbekben! S teltek az évek. 1978-ban meghalt Kónya néni, férjét ettől kezdve szociális étkeztetésben is részesítették minimális térítés fejében, míg aztán egy évre rá ő is lecsukta szemét 78 éves korában. Ami megmaradt, az a Halápi úti kis ingatlan volt, a benne lévő holmikkal. Ennek pedig jog szerinti örököse az egykori nevelt kislány, a székesfehérvári Preszter Istvánné, aki a közjegyzőtől meg is kapta a hagyatékot. A tanácsnál illően megköszönte, hogy gondoskodtak az öregekről, de amikor közölték vele, hogy az állam az örökség egy részére igényt tart a csaknem tízévi gondoskodás fejében, akkor hirtelen megváltozott, s csendes ügyfélből konctól elesett örökössé vált. Ekkor következett a per. A tanács egészségügyi osztálya természetesnek tartja, hogy gondoskodik minden rászorulóról, s ha az illetők rossz anyagi helyzetben vannak, nem kéri az ellenértéket, örökség esetén azonban nyilvánvalóan ráterhelik erre a költségeket, ami sokkal tisztességesebb, mint ha olyan örökös viszi el a teljes vagyont, aki az idős emberekkel nem törődött, ezért a pénzért semmit nem tett. A távolra szakadt rokonnak azonban más volt a véleménye. A tanács csaknem 40 ezer forintos költségéből mindössze hatezret ismert el jogosnak, s indoklásul azt adta elő, hogy az idős emberek nem kérték annak idején a gondozást. Nézem a periratokat, s próbálom kivenni belőlük, vajon mire alapította ezt a véleményét Preszterné. A néni már akkor is fekvőbeteg volt, amikor ő itt nevelkedett, a bácsiba — mint az ismerősök mondják — már csak hálni járt a lélek. Vajon hogyan is élhettek? Olvasom az örökölt tárgyak listáját. Az ingatlan értéke összesen 24 ezer forint, íme néhány a berendezési tárgyakból: „Egy db. asztal — 20 forint. „Egy szék - öt forint." „Egy darab rossz karosszék — érték nélkül." „Egy darab vaskályha, sezlon — érték nélkül." „Öt darab férfiing, használt férfi- és női ruhák — ötven forint." „Egy darab polc, penészes befőttekkel húsz forint." Ezek között zajlott a két beteg, hetven év fölötti ember élete. Erről akarta a nevelt lány bebizonyítani, hogy Kónyáék nem szorultak segítségre. Nem sikerült. A bíróság megfelelő jogszabályokra hivatkozva elrendelte a tanácsnak járó pénznek az örökségből való kifizetését. Preszterné fellebbezett, a másodfok ezt elutasította. Az ítélet jogerős. Hogy mi ebben az öröm? Talán az, hogy oly sok közismert jogi herce-hurca közepette a paragrafus ezúttal a tiszta erkölcs és a józan ész győzelmét hozta. Nem pusztán egy esetről van szó. A bíróság igazolta a tanácsot, amely először feltétel nélkül segít a rászorulóknak, s csak akkor fut a pénze után, amikor ezzel senki jogerős érdekét nem sérti. Az ítélet arra ad biztatást, hogy továbbra is legyen támasza a hivatal minden elesettnek. Lám, a pénzzel majd csak lesz valahogy! Czingráber János 2 Új iskola Romándon Százötvenkét romándi, gici, bakonygyiróti és bakonypéterdi gyerek tanul Romándon. A felsőtagozatosok az új iskola - audiovizuális eszközökkel felszerelt - négy szaktantermében kezdték meg az évet. Jórészt nevelőik csinosították ki az épületet és környékét a nyáron. A veszprémvarsányi Jóbarátság Tsz, a szülők és fiatalok összefogásával tovább fejlesztik az oktatás, a nevelés körülményeit. Gyarapítják a tanulószobák berendezését és sportpályát alakítanak ki. Az alsó tagozatos diákok a régi romándi iskolában és a kultúrházban, valamint a pártházban kialakított szükségtermekben sajátítják el az ismereteket. Több mint hetvenen veszik igénybe a napközi szolgáltatásait. A közeli falukból a tanítás kezdetéhez és végéhez alkalmazkodó autóbuszokkal szállítják a gyerekeket. Ha a következő tanévre elkészül a veszprémvarsányi tizenkét tantermes iskola , amelynek építési munkái felgyorsultak a napokban, s a télen is folytatódnak -, a körzet felső tagozatosai mind ide járnak majd. Októberi verőfényben az új iskola Borbás János felvételei Egyelőre az erdő szélén tartják a tornaórákat Gyenes Attila igazgató órát tart Elmerült tekintetek NAPLÓ — 1980. október 8., szerda —5