Napló, 1980. október (Veszprém, 36. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-08 / 236. szám

I­I Szülői munka­­közösségek ma és holnap Ezekben a hetekben zaj­lanak az iskolákban a tan­év első szülői értekezletei. Egyszerű számvetés jelzi: több mint négyezer tantes­tület körül formálódik új­já, dolgozza ki társadalmi programját több tízezer szülő. A Hazafias Népfront­­ immár sok éves jó gya­korlatot folytatva — segítő irányelvekkel, tanácsokkal, témaajánlásokkal is szol­gál a szülői munkaközös­ségeknek. Az utóbbi évek tapaszta­latai, az oktatási reform továbbgyűrűzése az isko­lákban, a szülői munkakö­zösségek munkájában is elindítottak bizonyos válto­zásokat. Aki dolgozott va­laha ilyen közösségben, emlékszik arra az időszak­ra - jobbára a korábbi év­tizedek jellemzője volt -, amikor a szülő-iskola kap­csolat leginkább „élő” for­mája a gyakorlati, fizikai segítségnyújtás volt. (Sok­­sok szűk­elnak kerítés­­festésre, iskolaudvar beto­nozására, illetve salakozás­ra, folyosó olajfestésére vállalkozva szervezett apu­ka-anyuka brigádokat, amikor mire volt szükség.) Kétségtelen, hogy a szükség szülte iskolai igé­nyek ilyen kielégítése egy­szerűbb volt — általánosabb is volt, esetenként­ helyen­­ként így van ma is -, mint valamilyen fajta rész­vétel az iskolai nevelő­munkában. Csak hát a korszerűbb oktatáshoz jobban igazodó korszerű, „felnőttebb" szak­munka kell. Leg­alábbis elvileg ... Arról van szó ugyanis, hogy túl a manuális segítő akció­kon me­nnyire igényli — és igényelheti — az iskola a nevelés együttes folyama­tában a szülői részvételt és együttműködést? Meny­nyire tud segíteni abban, hogy a szülői munkaközös­ségek kicsit a nevelés mű­helyei, előiskolái legye­nek, sajátos önképzéssel kerüljenek közelebb a kor­szerű nevelési elvekhez és gyakorlatukhoz, illetve az iskolai nevelés folyamatá­hoz. Egészségügyi felvilá­gosítás, a családi és isko­lai nevelés közelítése, hi­giéniai kérdések, a veszé­lyeztetett gyerekek sorsá­nak figyelemmel kísérése, az oktatás folyamatába való bekapcsolódás oly módon, hogy világnézeti és más kérdésekben tájé­kozottabbak legyenek a szülők - ilyen és hasonló „témákkal" gyarapszik fo­lyamatosan a szülői mun­kaközösségek tevékenységi köre. Többféle hasznos iro­­­­dalom, helyenként jegyzet,­­­y másutt előadók felkérése i­s ad mindehhez segítséget. Attól azonban még elég- 1 P gé távol vagyunk - célsze- I rű ezekről is kendőzés nél-­­ kül szólni —, hogy minden általános iskolában, vala­mennyi középiskolában s ezeknek a „felnőtt"­ mód-­szereknek a térnyerése lenne döntő a tanár-szü- I lő munkakapcsola­tokban. I (Megadva természetesen helyenként azt a gyakor­lati szülői segítséget is, s amit itt-ott méltán kér az­­ iskola: apróbb szervezések,­­ tanulócsoportok kísérésé­nél segítség stb.) Sok he­lyütt csak felkészülnek, az­­­­tán kirakatba teendő irat­tá lesznek a szülői mun­kaközösségi tervek, vagy „kipipálnak" egy-két pon­tot a teendő­ sorból, de a kapcsolatok szülő és isko­la között változatlanul a fi­zikai segítségre korláto­zódnak. Folyamatnak kell tekin­teni - ez természetes - a szülő—iskola tevékenység modernebb formálását. Felkészült, szervezésre ké­pes és kedvet érző szülők, sok helyütt jó előadók, s legalább ennyire értő és aktív testületek is szüksé­gesek ahhoz, hogy az szmik-k munkája a szüksé­ges mértékben átalakuljon. Várkonyi Margit Jó, ha iskoláskorban kezdik Tánctanítás Várpalotán Régi gondja a közművelő­désnek a fiatalok tánckultú­rájának megalapozása, formá­lása. A művelődési intézmé­nyek meg az iskolák vezetői jobbára a „színpadképes" tánc­csoportok létét szorgalmazták, pártfogolták. Az együttesek si­kereivel ugyanis el lehet „szá­molni" a felettes szervek előtt. Pedig a köz művelése a táncté­mában nem azt jelenti, hogy a közönségként üldögélő több­séget csupán tapsra késztet­jük, sokkal inkább azt: minél több fiatalt (iskolást és ifjút) tanítsunk meg a szép mozgás­ra mind a modern táncban, mind a néptáncban. Míg ugyan­is a népművelők és iskolave­zetők a tánctanítás hiánya miatt csak a vállukat rándít­ják, addig a diszkóra mozgó gyerekek se tudnak mást csi­nálni, csak „ráznak"! Az őszön jó hírt kaptunk Várpalotáról. Táncházat szer­veztek az iskolásoknak a vár­palotai úttörő- és ifjúsági ház­ban. Vezetője Lengyel László, a művelődési ház igazgatója, is­mert néptáncszakember. A táncházi napon délelőtt és dél­után mintegy 80-90 gyerek is­merkedett a néptánc alaplé­péseivel. A tánctanítás szervezője Mé­szöly György, az úttörő- és ifjúsági ház igazgatója. Sorra járta a palotai, inotai iskolákat és megbeszélte, melyik isko­lából, mikor és három gyereket hoznak a foglalkozásra. Az 1-es, 2-es, 5-ös és 7-es iskolák­ban megértésre talált a kezde­ményezés, a megbeszélt idő­pontban csoportosan hozták a pedagógusok az úttörőházba a tanítványokat. Ezenkívül (évek óta) működik egy néptánc-szak­kör, az utánpótlást nevelendő a tánccsoportba. A tánctanítás kiterjed a ba­lettre és a modern táncra is Palotán. Tavaly először szervez­tek balettoktatást, Vízhányó Ka­talin, alsóörsi táncszakember vezetésével. Idén ismét lesz ba­lett. A modern tánctanfolyamot több éve megtartják, ugyancsak Lengyel László vezetésével. Tavaly nyolcvan gyerek járt ide. A terv az volt, hogy a szombati klubdélutánokon a gyerekek ne csak az úgynevezett diszkó­táncokat járják, hanem a klasz­­szikus társastáncokat is (tangót, keringőt, foxtrottot stb.). Ebben az évben folytatja ezt a ha­gyományt az úttörő- és ifjúsági ház. íme, három intézmény — if­júsági ház, művelődési központ, valamint az iskolák — együtt­működésével valósul meg a gyermekek tánctanítása. (Ami egyben viselkedési kultúrát is nyújt a résztvevőknek.) Dicsé­retes a szervezésnek a rendje: nemcsak meghirdetik, hogy „gyertek táncházba", hanem pontosan (napot és órát, illet­ve résztvevőket) megjelölve jön oktató és tanítvány egyaránt. Jó volna ezt a kezdeménye­zést máshol (városokban és községekben) is megszívlelni. (B. ö.) Lengyel László a néptánc lépését mutatja be a gyerekeknek. Miklós Sándor fotója A hivatal embersége, avagy ki gondoskodjon az öregekről? Hiába próbálom megfejteni, miért okozott számomra egy­fajta csendes belső örömöt en­nek az ügynek a lezárása. A rokonszenves főszereplők, az igazi szenvedő alanyok már meghaltak, s végül is nem tör­tént más, mint hogy egy perc­ben a hivatalnak lett igaza egy állampolgárral szemben. Igaz, az ügy sokfelől meg­közelíthető. Tekinthetjük példá­ul jogászi kuriózumnak. „Mi­után ez ideig hasonló perre nem került sor, kérem, hogy a per végeredményéről tájékoz­tatást adni szíveskedjenek." — írta a megyei tanács-vb tit­kára a tapolcai tanácsnak. Te­kinthetjük azonban a dolgot példázatnak az emberségről, vagy éppen az embertelenség­ről is. Ahol azonban az em­berséget a­­hivatal képviseli.­ ­ 1971-ben Tapolcán a szom­széd észreveszi, hogy a Halápi út 14-ben élő idős házaspár már képtelen gondoskodni ma­gáról. Ezúttal nem a közöm­bösségre, hanem az emberség­re látunk példát. Előbb csak alkalmi segítséget kapnak az öregek, aztán a tanácstag be­jelenti a dolgot az egészség­­ügyi osztályon, amely hivatal­ból megszervezi a gondosko­­ dást. Tiszteletdíjas dolgozó nő mos, vasal, fűt, ebédet hoz, bevásárol. A közben elvégzett környezettanulmány megálla­pítja, hogy Kónya Gézáné 30 éve fekvőbeteg, csontsovány férje gyomorműtéten esett át, nem hogy feleségét nem tudja ellátni, hanem maga is segít­ségre szorul. Gyerekük nem volt, tartásra kötelezhető hoz­zátartozó nincs, mindössze egy távoli unokahúg van, akit Kó­­nyáék 1954-ig saját gyerme­kükként neveltek, de aztán el­szakadt a családtól, évente egyszer ha idelátogat Székes­­fehérvárról. Maradt a szociá­lis gondozás, a gondozónővel megkötött szerződés valóban garancia: „A szerződésben foglaltakat a felek a szocialis­ta erkölcsből fakadó köteles­ségüknek tekintik." Hogy a tanács mennyire az idős emberek sorsára, s nem a paragrafusra volt tekintet­tel, az mutatja, hogy figyelmen kívül hagyta a jogszabály azon pontját, mely szerint „nem gon­dozható az, akinek erre pénze, vagyona van". Kónyáék ugyan­is saját kis házikójukban lak­tak. Egy volt a fontos: az idős emberek életét megfelelő me­derbe tereljék, ne szenvedje­nek hiányt a leg­szükségeseb­bekben! S teltek az évek. 1978-ban meghalt Kónya néni, férjét et­től kezdve szociális étkeztetés­ben is részesítették minimális térítés fejében, míg aztán egy évre rá ő is lecsukta szemét 78 éves korában. Ami meg­maradt, az a Halápi úti kis in­gatlan volt, a benne lévő hol­mikkal. Ennek pedig jog szerin­ti örököse az egykori nevelt kislány, a székesfehérvári Preszter Istvánné, aki a köz­jegyzőtől meg is kapta a ha­gyatékot. A tanácsnál illően megköszönte, hogy gondos­kodtak az öregekről, de ami­kor közölték vele, hogy az ál­lam az örökség egy részére igényt tart a csaknem tízévi gondoskodás fejében, akkor hirtelen megváltozott, s csen­des ügyfélből konctól elesett örökössé vált. Ekkor következett a per. A tanács egészségügyi osztálya természetesnek tartja, hogy gondoskodik minden rászoruló­ról, s ha az illetők rossz anya­gi helyzetben vannak, nem ké­ri az ellenértéket, örökség ese­tén azonban nyilvánvalóan rá­terhelik erre a költségeket, ami sokkal tisztességesebb, mint ha olyan örökös viszi el a teljes vagyont, aki az idős emberek­kel nem törődött, ezért a pén­zért semmit nem tett. A távol­ra szakadt rokonnak azonban más volt a véleménye. A ta­nács csaknem 40 ezer forintos költségéből mindössze hatezret ismert el jogosnak, s indok­lásul azt adta elő, hogy az idős emberek nem kérték an­nak idején a gondozást. Nézem a periratokat, s pró­bálom kivenni belőlük, vajon mire alapította ezt a vélemé­nyét Preszterné. A néni már akkor is fekvőbeteg volt, ami­kor ő itt nevelkedett, a bácsi­ba — mint az ismerősök mond­ják — már csak hálni járt a lélek. Vajon hogyan is élhet­tek? Olvasom az örökölt tár­gyak listáját. Az ingatlan ér­téke összesen 24 ezer forint, íme néhány a berendezési tár­gyakból: „Egy db. asztal — 20 forint. „Egy szék - öt fo­rint." „Egy darab rossz karos­szék — érték nélkül." „Egy da­rab vaskályha, sezlon — érték nélkül." „Öt darab férfiing, használt férfi- és női ruhák — ötven forint." „Egy darab polc, penészes befőttekkel­­ húsz forint." Ezek között zajlott a két beteg, hetven év fölötti ember élete. Erről akarta a ne­velt lány bebizonyítani, hogy Kónyáék nem szorultak segít­ségre.­ ­ Nem sikerült. A bíróság meg­felelő jogszabályokra hivatkoz­va elrendelte a tanácsnak já­ró pénznek az örökségből való kifizetését. Preszterné fellebbe­zett, a másodfok ezt elutasítot­ta. Az ítélet jogerős. Hogy mi ebben az öröm? Talán az, hogy oly sok közis­mert jogi herce-hurca közepet­te a paragrafus ezúttal a tisz­ta erkölcs és a józan ész győ­zelmét hozta. Nem pusztán egy esetről van szó. A bíróság igazolta a ta­nácsot, amely először feltétel nélkül segít a rászorulóknak, s csak akkor fut a pénze után, amikor ezzel senki jogerős ér­dekét nem sérti. Az ítélet ar­ra ad biztatást, hogy tovább­ra is legyen támasza a hivatal minden elesettnek. Lám, a pénzzel majd csak lesz valahogy! Czingráber János 2 Új iskola Romándon Százötvenkét romándi, gici, bakonygyiróti és bakonypéterdi gyerek tanul Romándon. A felső­tagozatosok az új iskola - audiovizuális esz­közökkel felszerelt - négy szaktantermében kezdték meg az évet. Jórészt nevelőik csino­sították ki az épületet és környékét a nyáron. A veszprémvarsányi Jóbarátság Tsz, a szülők és fiatalok összefogásával tovább fejlesztik az oktatás, a nevelés körülményeit. Gyarapítják a tanulószobák berendezését és sportpályát ala­kítanak ki. Az alsó tagozatos diákok a régi romándi is­kolában és a kultúrházban, valamint a párt­házban kialakított szükségtermekben sajátítják el az ismereteket. Több mint hetvenen veszik igénybe a napközi szolgáltatásait. A közeli fa­lukból a tanítás kezdetéhez és végéhez alkal­mazkodó autóbuszokkal szállítják a gyereke­ket. Ha a következő tanévre elkészül a veszprém­varsányi tizenkét tantermes iskola , amely­nek építési munkái felgyorsultak a napokban, s a télen is folytatódnak -, a körzet felső ta­gozatosai mind ide járnak majd. Októberi verőfényben az új iskola Borbás János felvételei Egyelőre az erdő szélén tartják a tornaórákat Gyenes Attila igazgató órát tart Elmerült tekintetek NAPLÓ — 1980. október 8., szerda —5

Next