Napló, 1985. június (Veszprém, 41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-01 / 127. szám
Szépen magyarul a szépen emberül kefírtet, banántól - grépfrut Az a bizonyos „nyelvérzék" sokszor ugyancsak megtréfál bennünket! Ott van az orosz vattakabát, amelynek eredeti neve lulajka, de a nyelvérzék — a puhad igéhez kapcsolva a tűzéseknél valóban ki-kidagadó puffanó, ruhadarab nevét — pulajkának keresztelte el. Ám gyakran a képzők s a nyelvtani jelek is megtréfálnak. A betyárok híres mulatóhelye, a csárda eredetileg csardak-nak hangzott, mivelhogy a hozzánk délszláv közvetítéssel eljutott keleti szó végső forrásában, a perzsában így hangzik: csar-tak (négy bolthajtás). Máskor meg a ragok szednek rá bennünket: például a - tárgyrag. A „kombinált” női ruhadarab, a kombiné neve divatszóként az angolból terjedt el Európa-szerte a múlt században, s nyelvünkben tárgyragos alakja szabályosan: kombinál, „vett egy kombinét". Van azonban, aki így mondja: kombinét-ot, kombinét-ok, mivelhogy a szokatlan -é végű főnév tőalakjába „odaérezte" nyelvérzéke a tárgyragot. T végű főnevünk már számtalan van: viselet, ágyhuzat, lét, tét, szemét stb. Ezek játszhatnak bele, hogy a kombiné-ból egyesek szavajárásában kombinét, tárgyraggal pedig kombinét-ot lett. Itt tehát voltaképpen megkettőztük a tárgyragot (ahogy az aztat, eztet-ben is a pongyola beszéd). S hasonló történik gyakran a banánnal s az aludttejféle tejtermékkel, a kefir-rel is. — Vettem fél kiló banántól a gyereknek — hallottam nemrégiben a bolt előtt. A kombiné is idegen eredetű szó, a banán is az (végső soron talán a bantu néger nyelvből való), s az idegen szavakkal könnyebben megesik efféle „szabálytalanság”. Megint csak az történt, hogy a nyelvérzék a tárgyragos banánt alakban a szó tövéhez tartozónak érezte a -t ragot, s ebben az ilyen -nt végű főnevek befolyásolhatták, mint pont-pontot, forint-forintot, regiment-regimentet, gyémánt-gyémántot stb. Ezért lehet olyat is hallani: „Fölvette az orkánt-ot, „Vett egy üveg orkolonát-ot „Eau de Cologne”-t vagyis ,,kölnivíz”-et stb. A kelir-rel bizonyosan „tejtestvére", a joghurt hatására történik meg, hogy ilyet is hallani: „Vettem két kelirtet is". Az alkalmasint kaukázusi eredetű kefir végén nincst az alapalakban, a török eredetű joghurt végén viszont ott van eredetileg is. S ha már az ínyencségeknél tartunk, a banán után említsük meg a másik déligyümölcsöt, a nehezen kimondható nevű grape-fruit-ot is. A szó angol eredetű, szabályos kiejtése „grép-frut" volna, s bármily furcsa, szó szerint azt jelenti „szőlőgyümölcs". (Hogy honnan ered ez a különös elnevezés? Állítólag onnan, hogy a múlt században az amerikai világkiállításon, ahol először került színre ez a citrom— narancs keresztezés, szőlőfürtszerűen felfűzve mutatták be.) Ezzel a gyümölccsel viszont éppen ellenkezője történt, mint a banánnal: itt meg a szóhoz tartozó -f-t érezte tárgytagnak a nyelvérzék, s elvonta, elhagyta: „Kérek egy kiló ,,grép- fru-t" — lehet hallani a legtöbb üzetben, holott a szabályos alak ,,grépirut-ol" lenne. (Akad aztán olyan vevő is, aki „franciásan" „grép-frui-t", s van, aki ,,grépfruit"-ot kér.) Ezen persze könnyű volna segíteni: a szokatlan, nyelvtörő „grape-fruit" helyett el kellene terjeszteni a már fél évszázada megszületett szerencsés magyarítású „citrancs"-ot. Addig is — keserédes csemegéül — szolgáljon javunkra ez a kis eszmefuttatás. Szilágyi Ferenc 12 - NAPLÓ - 1985. június 1., szombat - IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Dunántúl barokk szobrai Kiállítás Tihanyban A veszprémi püspökség gyűjteményéből ad válogatást a tihanyi kiállítás és ezzel lehetővé teszi, hogy e páratlan értékű anyagból minél többet láthasson a művészet iránt érdeklődő közönség. A püspöki múzeum rendkívül jelentős, akár ötvösvagy textilgyűjteményét, akár képzőművészeti anyagát tekintjük. De talán mindezeken belül legegyénibb gyűjteménye a szakrális szoboranyag, amelyet hosszú évek alatt gyűjtöttek össze az egyházmegye plébániáiról. A néhány középkori és reneszánsz emlék mellett elsősorban a barokk, a 18. század szobrászata uralkodik az anyagban, mint ahogy országosan igaz, hogy elsősorban a barokk művészet határozza meg műemlékeinket és művészettörténetünket. A középkori művészet pusztulása talán sehol sem volt akkora, mint nálunk, ahol például a 150 éves török uralom nemcsak megsemmisítette a múlt nagy részét, hanem lehetetlenné is tette egyes irányzatok, stílusok szabad kialakulását. Mindenesetre bizonyos, hogy a török kiűzését követő újjáépítés, a 17. század végétől kezdve a 18. századon át olyan lendülettel és teljességgel ölelte át az országot, amiből természetesen következett a korszak uralkodó stílusának, a barokknak kultúránkat meghatározó jelentősége. Nincs a művészetnek olyan ága, gondolhatunk az építészetre, képzőművészetre vagy az iparművészetre, amelyet ne lendített volna fel az újjáépítés. A tihanyi kiállítás minden darabja erről az időről tanúskodik, annak ellenére, hogy csupán egyetlen művészeti ágat érint, a szobrászatot és ezen belül is egyetlen műfajt mutat be, a szakrális témát feldolgozó faszobrászatot. Henry Moore, századunk egyik legkiemelkedőbb szobrásza írja, hogy megérteni e művészetet, tehát a plasztikát csak az tudja, aki azt is megérti, milyen lehetőségek rejlenek a nyersanyagban, amit a művész alkotásához választott. Ismerni ezeket a lehetőségeket, feltétele a mű megközelítésének. A fának, amely ellenszegül a nehézkedés törvényének, saját erejéből magasodik fel, természete a mozgás és a növekedés. Ez még holtan is belerajzolódik erezetébe. A szobrokat tehát úgy kell szemlélnünk, hogy megértsük, milyen mértékben egészítik ki és feltételezik egymást matéria és művész, nyersanyag és kész mű. Ezek a kompozíciók sem kőben, sem fémben nem születhettek meg, mert mozgásuk, ritmusuk, körvonalaik ehhez az egyetlen anyaghoz, a fához kötöttek. Vegyük észre, hogy csak akkor nagyszerű egy mű, ha ketten alkották: az anyag és a művész. Ez azt jelenti, hogy a művész tisztelte szobrának anyagát, nem tett erőszakot rajta. Milyen fontos ezt megértenünk, felfedeznünk azt, hogy az anyag mindig részt kér magának az alkotásból és ezért a méltányosság vele szemben alapfeltétele az igazi művészetnek. Nagyon fontos erről a kérdésről — még ha csak ilyen röviden is — szót ejtenünk, hiszen a tihanyi kiállításon bemutatott korszakban, a barokkban különösen kedvelt anyag volt a faszobrászat. Nemcsak azért, amit sokszor hangsúlyoznak, hogy ez olcsó volt és így a szerényebb anyagiakkal rendelkezők részére is lehetőséget biztosított az építkezésekre, illetve az ezeket kísérő művészeti alkotások megrendelésére. Bizonyosan ez is egyik ok, de legalább ennyire igaz az is, hogy a fa megmunkálásának lehetőségei szabad teret engedtek a korszak stílusára annyira jellemző mozgás, könnyedség kifejezésére: a testek hajlékonysága, a ruházat gazdag redőzete, lobogása, a kézmozdulatok kifejező pátosza, a pszichikai energiák közvetítése változatos formák kialakításához kaptak e nyersanyagon keresztül lehetőséget. S mindezt aláhúzták, erőteljesebbé tették a színek, a szobrok felületének gazdag koloritja, amelyhez ugyancsak nagyszerű alapot adott a fa. A középkori gyakorlattal szemben, az arany és az ezüst mellett a paletta széles színskáláját használták: a dekoratív hatás fokozása mellett ezek a színek a valósághoz közelítik az alkotást. Sajnos, éppen a színeket már nem élvezhetjük a kiállításon, illetve csak sérülten, részleteiben volt megmenthető a kolorit. Bár a stílus azonos, mégis változatos a kiállításon szereplő művek formavilága. Külföldi és magyar mesterek, tanult művészek alkotásai mellett a népművészet világáig vezet a tárlat. Ez utóbbi egyik kiemelkedő darabja a Megostorozott Krisztus, amely országos viszonylatban is a paraszt barokk reprezentáns alkotása. A Mária Immaculata, vagyis a szeplőtelenül fogantatott Szűz alakja, a Keresztelő Szent János, vagy az Avilai Teréz szobra, de említhetjük Rókus és Sebestyén ábrázolását, mind egy-egy sajátos alkotása a dunántúli barokk művészetnek. Természetes, hogy a püspöki gyűjtemény egészét tekintve a kiállítás csak kis része a teljes anyagnak, szükségképpen csupán ízelítőt ad a sok jelentős művész és műhely munkásságából és a népi faragványokból. De ennek ellenére érzékelteti — ahogy ezt a kiállítás címe jogosan fogalmazza — a Dunántúl barokk szobrászatát, annak sok lényeges vonását. És ez nemcsak a formák gazdagságában mutatkozik meg, hanem természetesen a bemutatott művek tematikájában, tárgyválasztásában is. Kivétel nélkül szakrális a téma, hiszen a valláshoz, a templomhoz kötődő alkotásokkal találkozunk. Ezen belül jellegzetes, a korszak kedvelt alakjait jeleníti meg: Jézus és Mária mellett így kapnak szerepet a szentek — apostolok, a szerzetalapítók, a bajban segítők — és az angyalok, a barokk kompozíciókban oly, gyakori égi kórus tagjai. A kiállítás kezdeményezője a Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, de létrejöttéhez a püspökség Egyházmegyei Múzeuma is közreműködött. Dávid Katalin Fotó: Borbás János TANÍTÓ LISTA Egy kimutatás fekszik előttem, amely családi tanítók és segédtanítók nevét tartalmazza. A református egyház listája szerint 1702-től 1948-ig, tehát az államosításig 51 tanítót alkalmaztak a községben. Röpke számvetés: átlagosan ötévenként váltották egymást a nevelők. Ennél is gyorsabb volt az őrségváltás a segédtanítók sorában. Ebben a minőségben 1829-ben (története szerint ekkor volt legnépesebb a falu) foglalkoztattak először oktatót. Az államosításig összesen 53 segédtanító követte egymást. Egyszáznégy név önmagában nem sokat mond. Vallatóra fogva azonban egyik-másik beszédes lesz. Ilyen értelemben túlzás nélkül állíthatjuk, hogy viselőik holtuk után is tanítanak. Aligha tévedünk például, ha az 1848-ban segédtanítóskodó Fejes János 1849-es kilépését, iletve az 1850-es újrakezdését a forradalommal és a szabadságharccal hozzák összefüggésbe. Csizmadia Lajos 1849-ben állt be a sorba, de csak egy évig szolgált, hogy átadhassa helyét a csatákból megtért Fejesnek. 1854-ben újra szükség volt Csizmadiára. A listából kiderül, hogy az első megválasztott másodtanító Zselenszky Károly volt, akit 1896-ban fogadtak föl. Megtudhatjuk azt is, hogy az első női tanítót 1897-ben alkalmazták, de csak segéderőként. 1867 telére Szombathy János jelentkezését szentesítette a presbitérium. A dec. 22-én kezdődő karácsonyi szünet első napján azzal hagyta el a községet e segédtanító, hogy zalai szüleihez távozik, de 1868. jan. 9-i keltezéssel olyan levél érkezett a községbe, amelyben az otthoniak Szombathy holléte iránt érdeklődtek. Ugyan hová tűnhetett? Egy jegyzőkönyv tanúsága szerint a „hűség, szorgalom és feddhetetlen erkölcsi élet feltétele alatt felfogadott nevelő” talán zsiványok áldozata lett. Tán farkasok tépték szét, ami abban az időben nem volt ritka jelenség. Vagy korai hírnökként a létbizonytalanság elől külföldre távozók sorát nyitotta meg? Hogy mostoha sors volt a segédtanítóé, azt aligha kell bizonygatni, ha tudjuk, hogy mind kvártélyáról, mind élelmezéséről annak a tanítónak kellett gondoskodnia, aki maga is igen szűkösen tengette életét, hisz a „nehéz évek" miatt búza-, zab-, fa- és borjárandóságával akár több évre visszamenőleg is adósa maradt a község. Arról nem is beszélve, hogy segédtanítót csak a tél néhány hónapjára szegődtettek. Lássuk Moharos Gyula rektor úr sorsát, aki „az iskolai fegyelem határát túlhaladó módon bántalmazta Bajnok Ferenc kezdő iskolás fiát", ami miatt a presbitérium úgy határozott, hogy az eset megismétlődése esetén tüstént elbocsátják. Ha nem követi el ezt a vétséget, fizetését akkor is visszafogják év végéig. Talán mondanom se kell, hogy a megfenyített gyermek apja, a birtok nagyságánál fogva, vezető tisztségviselő volt a faluban. Így a tanító büntetése az alkalmazó testület szigorán kívül a presbitérium befolyásolhatóságáról és az eklézsia szegénységéről is tanúskodik.Jól látta ezt Moharos, aki megtagadta az ítélethozók 1874. máj. 31 -i ülésén való részvételét. Megfenyítette az egyház Csizmadia Ferenc tanítót is, aki — az idő múlásával — krónikussá vált lábfájás miatt temetés esetén a sír szokásos behantolásának vége előtt távozott a temetőből. Előfordult, hogy ugyanebből az okból késve érkezett az istentiszteletre, egyik ügyiratát mással íratta meg, s ha nem volt kézikönyv, vonakodott a reáltárgyak tanításától. Ismerve az elöljáróság anyagi gondjait, a fenti vádak miatt nem véletlen ez a döntés: „Mivel segédtanító nincs, Csizmadia Ferenc köteles felügyelni a kisiskolásokra is, sőt délelőtt 10-től 11-ig, délután pedig 2-től 3-ig azokat kell tanítania." Ez persze zsarolás a javából, még akkor is, ha az ügybuzgalom talárjával ékeskedik. A tanító — maradhatott. Visszavolt még csaknem három éve. 1877. aug. 1-én meghalt. Befejezésül — Hadi József tanulmánya alapján — Halom Ádám tanítóról néhány szót, aki 1848-ban rendes tanítóként állt a község szolgálatában. A szintén Csajágon működő Kóczán segédlelkésszel együtt Halom e kor leghaladóbb gondolkodói közül való. Mint lázítókat, hatósági felügyelet alá veszik őket, mert leleplezték a környék vezetőinek a forradalom után tanúsított úri mesterkedéseit. Halom tanító úr ellen fegyelmi eljárást indítanak, amikor sértő megjegyzést tesz a magánemberként is gyenge jellemű szolgabíróra. A forradalmi határozatok végrehajtását halogató vezetők ellen egységesen lép fel a csajági, a kajári és a berhidai nép. A főispán ,,politikai bűnösnek" bélyegzi a két csajádi értelmiségit. Fodor László szolgabiró 1848. dec. 12-i jelentése értelmében „a lázadás Mezőföldön elterjedt szikrájának meggyújtását egyenesen nekik kell tulajdonítani". Ettől függetlenül Halom cikket ír a visszaélésekről Kossuth hírlapjába, Kóczán pedig ilyen kommunisztikus elveket sző prédikálcóiba: „Addig nem lesz valóságos boldogság, míg nemes és birtokos lesz.” Vagy: „Nincs többé úr és paraszt, nincs robot, nem botozzák többé az embert, mindnyájan egyenlő jogú polgárok, testvérek vagyunk." A hatóságok kilenc felbújtó iratot foglalnak le. A sorozatos zaklatás miatt Halom tanító elhagyja állását, és Csákberényben keres megnyugvást. Az önkényuralom idején a fehérvári főispán lefogatja, megvasalva kísérik Veszprémbe, forradalmi tevékenysége színterének székhelyére. Későbbi sorsa ismeretlen, de a megtorlás szisztémáját jól ismerve, nem nehéz rá következtetni. Tanítók névsora egy papírlapon, akármelyik életútra tekintenénk, a fentiekhez hasonló gondok merülnének fel a múltból. Idézésük kötelességünk. Márkus Zoltán