Napló, 1985. június (Veszprém, 41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

Szépen magyarul a szépen emberül kefírtet, banántól - grépfru­t Az a bizonyos „nyelvérzék" sokszor ugyancsak megtréfál bennünket! Ott van az orosz vattakabát, amelynek eredeti neve lulajka, de a nyelvérzék — a puh­ad igéhez kapcsolva a tűzéseknél valóban ki-kidaga­­dó puffanó, ruhadarab nevét — pulajká­nak keresztelte el. Ám gyakran a képzők s a nyelvtani jelek is megtréfál­nak. A betyárok híres mulatóhe­lye, a csárda eredetileg csar­­dak-nak hangzott, mivelhogy a hozzánk délszláv közvetítés­sel eljutott keleti szó végső forrásában, a perzsában így hangzik: csar-tak (négy bolt­hajtás). Máskor meg a ragok szed­nek rá bennünket: például a -­ tárgyrag. A „kombinált” női ruhada­rab, a kombiné neve divatszó­ként az angolból terjedt el Európa-szerte a múlt század­ban, s nyelvünkben tárgyragos alakja szabályosan: kombinál, „vett egy kombinét". Van azonban, aki így mondja: kom­­binét-ot, kombinét-ok, mivel­hogy a szokatlan -é végű fő­név tőalakjába „odaérezte" nyelvérzéke a tárgyragot. T végű főnevünk már számtalan van: viselet, ágy­huzat, lét, tét, szemét stb. Ezek játszhatnak bele, hogy a kombiné-ból egye­sek szavajárásában kombinét, tárgyraggal pedig kombinét-ot lett. Itt tehát voltaképpen meg­­kettőztük a tárgyragot (ahogy az aztat, eztet-ben is a pongyo­la beszéd). S hasonló történik gyakran a banán­nal s az aludttejféle tej­termékkel, a kefir-rel is. — Vettem fél kiló banántól a gyereknek — hallottam nem­régiben a bolt előtt. A kombi­né is idegen eredetű szó, a ba­nán is az (végső soron talán a bantu néger nyelvből való), s az idegen szavakkal könnyeb­ben megesik efféle „szabályta­lanság”. Megint csak az tör­tént, hogy a nyelvérzék a tárgyragos banánt alakban a szó tövéhez tartozónak érezte a -t ragot, s ebben az ilyen -nt végű főnevek befolyásolhatták, mint pont-pontot, forint-forin­­tot, regiment-regimentet, gyé­mánt-gyémántot stb. Ezért lehet olyat is hallani: „Fölvette az or­­kánt-ot, „Vett egy üveg orko­­lonát-ot „Eau de Cologne”-t vagyis ,,kölnivíz”-et stb. A kelir-rel bizonyosan „tej­testvére", a joghurt hatására történik meg, hogy ilyet is hal­lani: „Vettem két kelirtet is". Az alkalmasint kaukázusi ere­detű kefir végén nincs­­t az alapalakban, a török eredetű joghurt végén viszont ott van eredetileg is. S ha már az ínyencségeknél tartunk, a banán után említsük meg a másik déligyümölcsöt, a nehezen­­ kimondható nevű grape-fruit-ot is. A szó angol eredetű, szabályos kiejtése „grép-frut" volna, s bármily furcsa, szó szerint azt jelenti „szőlőgyümölcs". (Hogy hon­nan ered ez a különös elneve­zés? Állítólag onnan, hogy a múlt században az amerikai vi­lágkiállításon, ahol először került színre ez a citrom— narancs keresztezés, szőlőfürt­­szerűen felfűzve mutatták be.) Ezzel a gyümölccsel viszont éppen ellenkezője történt, mint a banán­nal: itt meg a szóhoz tartozó -f-t érezte tárgytagnak a nyelvérzék, s elvonta, el­hagyta: „Kérek egy kiló ,,grép- fru-t" — lehet hallani a leg­több üzetben, holott a szabá­lyos alak ,,grépirut-ol" lenne. (Akad aztán olyan vevő is, aki „franciásan" „grép-frui-t", s van, aki ,,grépfruit"-ot kér.) Ezen persze könnyű volna segíteni: a szokatlan, nyelv­törő „grape-fruit" helyett el kellene terjeszteni a már fél évszázada megszületett szeren­csés magyarítású „citrancs"-ot. Addig is — keserédes cse­megéül — szolgáljon javunkra ez a kis eszmefuttatás. Szilágyi Ferenc 12 - NAPLÓ - 1985. június 1., szombat - IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Dunántúl barokk szobrai Kiállítás Tihanyban A veszprémi püspökség gyűjteményéből ad váloga­tást a tihanyi kiállítás és ez­zel lehetővé teszi, hogy e pá­ratlan értékű anyagból mi­nél többet láthasson a művé­szet iránt érdeklődő közön­ség. A püspöki múzeum rend­kívül jelentős, akár ötvös­vagy textilgyűjteményét, akár képzőművészeti anyagát tekintjük. De talán mindeze­ken belül legegyénibb gyűj­teménye a szakrális szobor­anyag, amelyet hosszú évek alatt gyűjtöttek össze az egy­házmegye plébániáiról. A néhány középkori és re­neszánsz emlék mellett első­sorban a barokk, a 18. század szobrászata uralkodik az anyagban, mint ahogy orszá­gosan igaz, hogy elsősorban a barokk művészet határozza meg műemlékeinket és mű­vészettörténetünket. A kö­zépkori művészet pusztulása talán sehol sem volt akkora, mint nálunk, ahol például a 150 éves török uralom nem­csak megsemmisítette a múlt nagy részét, hanem lehetet­lenné is tette egyes irányza­tok, stílusok szabad kialaku­lását. Mindenesetre bizonyos, hogy a török kiűzését követő újjáépítés, a 17. század végé­től kezdve a 18. századon át olyan lendülettel és teljes­séggel ölelte át az országot, amiből természetesen követ­kezett a korszak uralkodó stí­lusának, a barokknak kultú­ránkat meghatározó jelentő­sége. Nincs a művészetnek olyan ága, gondolhatunk az építészetre, képzőművészetre vagy az iparművészetre, ame­lyet ne lendített volna fel az újjáépítés. A tihanyi kiállítás minden darabja erről az időről tanús­kodik, annak ellenére, hogy csupán egyetlen művészeti ágat érint, a szobrászatot és ezen belül is egyetlen műfajt mutat be, a szakrális témát feldolgozó faszobrászatot. Henry Moore, századunk egyik legkiemelkedőbb szob­rásza írja, hogy megérteni e művészetet, tehát a plasztikát csak az tudja, aki azt is meg­érti, milyen lehetőségek rej­lenek a nyersanyagban, amit a művész alkotásához válasz­tott. Ismerni ezeket a lehető­ségeket, feltétele a mű meg­közelítésének. A fának, amely ellenszegül a nehézke­dés törvényének, saját erejé­ből magasodik fel, természete a mozgás és a növekedés. Ez még holtan is belerajzolódik erezetébe. A szobrokat tehát úgy kell szemlélnünk, hogy megértsük, milyen mérték­ben egészítik ki és feltétele­zik egymást matéria és mű­vész, nyersanyag és kész mű. Ezek a kompozíciók sem kő­ben, sem fémben nem szület­hettek meg, mert mozgásuk, ritmusuk, körvonalaik ehhez az egyetlen anyaghoz, a fá­hoz kötöttek. Vegyük észre, hogy csak akkor nagyszerű egy mű, ha ketten alkották: az anyag és a művész. Ez azt jelenti, hogy a művész tisz­telte szobrának anyagát, nem tett erőszakot rajta. Milyen fontos ezt megértenünk, fel­fedeznünk azt, hogy az anyag mindig részt kér magának az alkotásból és ezért a méltá­nyosság vele szemben alap­­feltétele az igazi művészet­nek. Nagyon fontos erről a kér­désről — még ha csak ilyen röviden is — szót ejtenünk, hiszen a tihanyi kiállításon bemutatott korszakban, a ba­rokkban különösen kedvelt anyag volt a faszobrászat. Nemcsak azért, amit sokszor hangsúlyoznak, hogy ez olcsó volt és így a szerényebb anyagiakkal rendelkezők ré­szére is lehetőséget biztosí­tott az építkezésekre, illetve az ezeket kísérő művészeti alkotások megrendelésére. Bizonyosan ez is egyik ok, de legalább ennyire igaz az is, hogy a fa megmunkálásának lehetőségei szabad teret en­gedtek a korszak stílusára annyira jellemző mozgás, könnyedség kifejezésére:­­ a testek hajlékonysága, a ru­házat gazdag redőzete, lobo­­gása, a kézmozdulatok kife­jező pátosza, a pszichikai energiák közvetítése változa­tos formák kialakításához kaptak e nyersanyagon ke­resztül lehetőséget. S mindezt aláhúzták, erőteljesebbé tet­ték a színek, a szobrok felü­letének gazdag koloritja, amelyhez ugyancsak nagy­szerű alapot adott a fa. A kö­zépkori gyakorlattal szem­ben, az arany és az ezüst mel­lett a paletta széles színská­láját használták: a dekoratív hatás fokozása mellett ezek a színek a valósághoz közelítik az alkotást. Sajnos, éppen a színeket már nem élvezhet­jük a kiállításon, illetve csak sérülten, részleteiben volt megmenthető a kolorit. Bár a stílus azonos, mégis változatos a kiállításon sze­replő művek formavilága. Külföldi és magyar mesterek, tanult művészek alkotásai mellett a népművészet vilá­gáig vezet a tárlat. Ez utóbbi egyik kiemelkedő darabja a Megostorozott Krisztus, amely országos viszonylat­ban is a paraszt barokk rep­rezentáns alkotása. A Mária Immaculata, vagyis a szeplő­telenül fogantatott Szűz alak­ja, a Keresztelő Szent János, vagy az Avilai Teréz szobra, de említhetjük Rókus és Se­bestyén ábrázolását, mind egy-egy sajátos alkotása a dunántúli barokk művészet­nek. Természetes, hogy a püs­pöki gyűjtemény egészét te­kintve a kiállítás csak kis része a teljes anyagnak, szük­ségképpen csupán ízelítőt ad a sok jelentős művész és mű­hely munkásságából és a népi farag­vány­okból. De ennek ellenére érzékelteti — ahogy ezt a kiállítás címe jogosan fogalmazza — a Dunántúl ba­rokk szobrászatát, annak sok lényeges vonását. És ez nem­csak a formák gazdagságában mutatkozik meg, hanem ter­mészetesen a bemutatott mű­vek tematikájában, tárgy­választásában is. Kivétel nél­kül szakrális a téma, hiszen a valláshoz, a templomhoz kö­tődő alkotásokkal találko­zunk. Ezen belül jellegzetes, a korszak kedvelt alakjait je­leníti meg: Jézus és Mária mellett így kapnak szerepet a szentek — apostolok, a szer­zetalapítók, a bajban segítők — és az angyalok, a barokk kompozíciókban oly, gyakori égi kórus tagjai. A kiállítás kezdeményező­je a Veszprém Megyei Mú­zeumok Igazgatósága, de lét­rejöttéhez a püspökség Egy­házmegyei Múzeuma is köz­reműködött. Dávid Katalin Fotó: Borbás János TANÍTÓ LISTA Egy kimutatás fekszik előt­tem, amely családi tanítók és segédtanítók nevét tartalmaz­za. A református egyház listája szerint 1702-től 1948-ig, tehát az államosításig 51 tanítót al­kalmaztak a községben. Röpke számvetés: átlagosan ötéven­ként váltották egymást a neve­lők. Ennél is gyorsabb volt az őrségváltás a segédtanítók so­rában. Ebben a minőségben 1829-ben (története szerint ek­kor volt legnépesebb a falu) foglalkoztattak először oktatót. Az államosításig összesen 53 segédtanító követte egymást. Egyszáznégy név önmagában nem sokat mond. Vallatóra fogva azonban egyik-másik be­szédes lesz. Ilyen értelemben túlzás nélkül állíthatjuk, hogy viselőik holtuk után is taníta­nak. Aligha tévedünk például, ha az 1848-ban segédtanítóskodó Fejes János 1849-es kilépését, iletve az 1850-es újrakezdését a forradalommal és a szabad­ságharccal hozzák összefüggés­be. Csizmadia Lajos 1849-ben állt be a sorba, de csak egy évig szolgált, hogy átadhassa helyét a csatákból megtért Fe­jesnek. 1854-ben újra szükség volt Csizmadiára. A listából kiderül, hogy az első megválasztott másodtanító Zselenszky Károly volt, akit 1896-ban fogadtak föl. Meg­tudhatjuk azt is, hogy az első női tanítót 1897-ben alkalmaz­ták, de csak segéderőként. 1867 telére Szombathy János jelentkezését szentesítette a presbitérium. A dec. 22-én kez­dődő karácsonyi szünet első napján azzal hagyta el a köz­séget e segédtanító, hogy zalai szüleihez távozik, de 1868. jan. 9-i keltezéssel olyan levél ér­kezett a községbe, amelyben az otthoniak Szombathy holléte iránt érdeklődtek. Ugyan hová tűnhetett? Egy jegyzőkönyv tanúsága szerint a „hűség, szorgalom és fedd­hetetlen erkölcsi élet feltétele alatt felfogadott nevelő” talán zsiványok áldozata lett. Tán farkasok tépték szét, ami ab­ban az időben nem volt ritka jelenség. Vagy korai hírnök­ként a létbizonytalanság elől külföldre távozók sorát nyitot­ta meg? Hogy mostoha sors volt a segédtanítóé, azt aligha kell bi­zonygatni, ha tudjuk, hogy mind kvártélyáról, mind élel­mezéséről annak a tanítónak kellett gondoskodnia, aki maga is igen szűkösen tengette éle­tét, hisz a „nehéz évek" miatt búza-, zab-, fa- és borjárandósá­­gával akár több évre vissza­menőleg is adósa maradt a köz­ség. Arról nem is beszélve, hogy segédtanítót csak a tél néhány hónapjára szegődtet­­tek. Lássuk Moharos Gyula rek­tor úr sorsát, aki „az iskolai fegyelem határát túlhaladó módon bántalmazta Bajnok Fe­renc kezdő iskolás fiát", ami miatt a presbitérium úgy hatá­rozott, hogy az eset megismét­lődése esetén tüstént elbocsát­ják. Ha nem követi el ezt a vétséget, fizetését akkor is visszafogják év végéig. Talán mondanom se kell, hogy a megfenyített gyermek apja, a birtok nagyságánál fogva, ve­zető tisztségviselő volt a falu­ban. Így a tanító büntetése az alkalmazó testület szigorán kí­vül a presbitérium befolyásol­hatóságáról és az eklézsia sze­génységéről is tanúskodik.­­Jól látta ezt Moharos, aki megta­gadta az ítélethozók 1874. máj. 31 -i ülésén való részvételét. Megfenyítette az egyház Csizmadia Ferenc tanítót is, aki — az idő múlásával — króni­kussá vált lábfájás miatt teme­tés esetén a sír szokásos be­­hantolásának vége előtt távo­zott a temetőből. Előfordult, hogy ugyanebből az okból kés­ve érkezett az istentiszteletre, egyik ügyiratát mással íratta meg, s ha nem volt kézikönyv, vonakodott a reáltárgyak ta­nításától. Ismerve az elöljáróság anya­gi gondjait, a fenti vádak miatt nem véletlen ez a döntés: „Mi­vel segédtanító nincs, Csizma­dia Ferenc köteles felügyelni a kisiskolásokra is, sőt délelőtt 10-től 11-ig, délután pedig 2-től 3-ig azokat kell tanítania." Ez persze zsarolás a javából, még akkor is, ha az ügybuzga­lom talárjával ékeskedik. A tanító — maradhatott. Vissza­volt még csaknem három éve. 1877. aug. 1-én meghalt. Befejezésül — Hadi József tanulmánya alapján — Halom Ádám tanítóról néhány szót, aki 1848-ban rendes tanítóként állt a község szolgálatában. A szintén Csajágon működő Kóczán segédlelkésszel együtt Halom e kor leghaladóbb gon­dolkodói közül való. Mint lází­­tókat, hatósági felügyelet alá veszik őket, mert leleplezték a környék vezetőinek a forra­dalom után tanúsított úri mes­terkedéseit. Halom tanító úr ellen fegyelmi eljárást indíta­nak, amikor sértő megjegyzést tesz a magánemberként­­ is gyenge jellemű szolgabíróra. A forradalmi határozatok vég­rehajtását halogató vezetők el­len egységesen lép fel a csajá­gi, a kajári és a berhidai nép. A főispán ,,politikai bűnösnek" bélyegzi a két csajádi értelmi­ségit. Fodor László szolgabiró 1848. dec. 12-i jelentése értel­mében „a lázadás Mezőföldön elterjedt szikrájának meggyúj­tását egyenesen nekik kell tu­lajdonítani". Ettől függetlenül Halom cik­ket ír a visszaélésekről Kossuth hírlapjába, Kóczán pedig ilyen kommunisztikus elveket sző prédikálcóiba: „Addig nem lesz valóságos boldogság, míg nemes és birtokos lesz.” Vagy: „Nincs többé úr és paraszt, nincs robot, nem botozzák töb­bé az embert, mindnyájan egyenlő jogú polgárok, testvé­rek vagyunk." A hatóságok kilenc felbújtó iratot foglalnak le. A sorozatos zaklatás miatt Halom tanító el­hagyja állását, és Csákberény­­ben keres megnyugvást. Az ön­kényuralom idején a fehérvári főispán lefogatja, megvasalva kísérik Veszprémbe, forradal­mi tevékenysége színterének székhelyére. Későbbi sorsa is­meretlen, de a megtorlás szisz­témáját jól ismerve, nem nehéz rá következtetni. Tanítók névsora egy papír­lapon, akármelyik életútra te­kintenénk, a fentiekhez ha­sonló gondok merülnének fel a múltból. Idézésük kötelessé­günk. Márkus Zoltán

Next