Napló, 1995. augusztus ( 51. évfolyam, 179-205. szám)

1995-08-01 / 179. szám

1995. augusztus 1., KEDD__________________________________KULTÚRA___________________________________________NAPLÓ TÉVÉJEGYZET Tűrőképesség és kérdőjel Tévézve és rádiózva egyre gyakrabban halljuk, amint el­hangzik a kérdés: vajon mekkora a magyar társadalom tűrő­képessége? Mikor szakadhat el a húr? Hiába működnek a közvélemény-feltáró, meglehetősen pontos felmérések, ezekből sohasem lehet az elkövetkező mozgásokra következtetni. A társadalom erőteljes vagy vá­ratlan reagálásai szinte kiszámíthatatlanok, a tömeglélekta­ni mozgatóerők még mindig homályban vannak. A TV1 Sajtóklubjának múlt keddi kerekasztalán is hang­súlyosan merült fel a tűrőképesség határának latolgatása. Amivel csak egyet lehet érteni: az emberek nem ilyen lovat akartak. Nem hajlandók tudomásul venni azt, hogy a dikta­túra igájából most a tőke igájába kell hajtani a fejüket. Kiáb­rándító tapasztalat, hogy a meghirdetett vállalkozói sza­badság nem azt hozta el, hogy az elit magával húzza, emeli a termelőket is, annál inkább azt hozta, hogy az elit magasba emelkedve cinikusan lenyúzza a tömegeket, fittyet hány a törvényre és az erkölcsre, az államérdekre, önzőn kisajá­títja magának az országot. Félelmetes dühök feszülnek ezért a társadalom mélyében, magukban rejtve még a robbanás veszélyét is. S ez még rosszabbat, újabb diktatúrát eredmé­nyezhet. A struggle for life - a harc az életért - folytonosan műkö­dő természeti törvénye nem tetszik az embereknek, akik végre békés építőmunkára vágynak és nem harcra. Szombaton délben egy angol ismeretterjesztő film mutatta meg azt a bonyolult viszonyt, amely az afrikai hiénák és az oroszlánok között alakult ki. A hatalmas termetű és izomere­jű oroszlán fogja el és öli meg a zebrát. Ám alig lát lakmáro­­záshoz a falka, közvetlen közelükben megjelenik a hiénaklán, és követeli a magáét. Fellépésük egyre agresszívebb, odáig, hogy oroszlánék behúzott farokkal átadják a prédát a hié­náknak. Amikor a Napjaink műsorában, nem először, prezentálta a riporter, hogy a fővárosi nagybani piacon harminc forin­tért vett paradicsomot a nepper háromszoros, négyszeres áron adja a vásárlóknak, újra eszembe jutott a fenti termé­szeti film. Emberek között is a vadon törvénye működik. Szabad-e ilyen szabad piacot megengedni? Egyesek sze­rint: szabad-e meg nem engedni? De szabad-e a termelő em­bert kiszolgáltatottságban hagyni? Olyan helyzetet megen­gedni, amikor a hiénáké a piac, a vásárló pénze? A szakértő kormány rendet ígért teremteni a kaotikus gaz­dasági és törvénykezési viszonyokban. Szemmel láthatóan és bővön érzékelhetően még nagyobb rendetlenséget teremtett. Mi fog végre mindennek véget vetni, egy új választás vagy a népharag? Erre kíváncsi ma mindenki: szociológus, statisztikus, pszi­chológus, riporter, és hát... maga a nép is, kvázi Fesztivál Montreux-ben, a dzsessz fővárosában Szép számmal vannak vá­rosok Európában és a nagyvi­lágban, amelyeket valamilyen rangos esemény, fesztivál kap­csán emlegetnek leggyakrab­ban. A németországi Bay­­reuthról és az ausztriai Salz­burgról a rangos komolyzenei ünnepi hetek jutnak az ember eszébe, Cannes-t és Velencét a filmmel azonosítják, a svájci Montreux-t - természetesen más helyszínekkel együtt - dzsesszfesztiváljai tették iga­zán ismertté. Montreux 1964 óta a legran­gosabb dzsesszfórum, ahol a blues, a rhytm and blues, s oly­kor a popzene legjobbjai adnak randevút egymásnak. Az idei fesztivál a napokban ért véget, s a szervezők nagy örömére a di­csőség tisztességes és a várako­zást felülmúló anyagi hasznot is hozott. Mint Emmanuel Getaz, a fesztivál igazgatója elmondta, 78 ezer jegyet adtak el. Ez leg­alább tízezerrel haladja meg a legoptimistább várakozásokat, és 17 százalékkal a tavalyi jegy­eladásokat. A fesztivál jövője tehát a baljós előjelek ellenére is bizakodásra ad okot. A szerve­zők mindenekelőtt attól tartot­tak, hogy az erős frank, az általá­nos gazdasági helyzet mérsékli majd a műfaj kedvelőinek ér­deklődését. A tóparti város vendége volt az idén egyebek között a dzsesszgitáros George Benson, a blues egyik élő legendája, B. B. King, a soul és rhytm and blues királyának tartott James Brown, a még ma is szép hangú Marianne Faithfull. Az ifjabbak közül fellépett Montreux-ben a szaxofonos James Carter, vala­mint az Ice T. nevű rapegyüttes, a The Neville Brothers. Váratla­nul „beesett” Phil Collins is. Lehet, hogy ezúttal hiányoz­tak a Louis Armstronghoz vagy a Jimi Hendrixhez hasonló mu­zsikusóriások, azért mégis szép volt ez a két júliusi hét az Alpok lábainál. A 140 ezer vendég 16 nap alatt 350 koncertet láthatott­­hallhatott. A publikum túlnyo­mórészt 20 és 35 év között fér­fiakból verbuválódott. Az AP által idézett Getaz szerint az idei fesztivál nem utolsósorban a jól szerkesztett, kiegyensúlyo­zott programnak is köszönheti sikerét. Bár ide leginkább kultúr­­szomját jön oltani a halandó, azért a vendéglátósoknak sem mindegy, hogy ki mit fogyaszt: a hosszú, az errefelé szokatlanul forró éjszakákon a koncertekről az ivókba tódult a nép, s mint­egy 75 ezer liter sört és 6 ezer li­ternyi bort és pálinkafélét fo­gyasztott. Noha nem ismerjük a város polgárainak átlagos kapa­citását, a fenti „termeléssel” az ivótulajdonosok igazán elége­dettek lehetnek....Volt néhány letartóztatás kábítószer-fo­gyasztás vagy -birtoklás kap­csán, nagyobb botrányokról azonban nem érkezett hír. Kovács Miklós Ismét a legjobbak között Rendhagyó turistaút Amszterdamba, a gép- és gyorsíró-világbajnokságra Egy szép, színes holland ké­peslap nyáron ritka ajándék mostanában a veszprémi pos­tástól. Valóban irigyelhettem hát egykori kolléganő­met, aki a delfti porcelánokat csodál­va, a hágai tulipánokban gyö­nyörködve, az amszterdami kanálisok és lagúnák, Van Gogh és Rembrandt titkait fürkészve pihenhette ki a leg­újabb gyorsíró-világbajnok­ság izgalmait. Az irigylésre méltó hölgy Kanyár Erika, a veszprémi Közgazdasági Szakközépiskola tanára, aki immár hatodszor vett részt az Intersteno (Nemzetközi Gyorsírószövetség) kongresz­­szusán, valamint gépíró- és gyorsíró-világversenyén. A postás után én kopogtatok kíváncsian, hogy az úton szer­zett élményeiről faggassam.­­ Ezek szerint egy jó gyorsíró, ha a versenyszellem igazán meg­fertőzte, világjáróvá válhat? - Ez azért túlzás, ámbár két­ségtelen, hogy egy szerény fize­tésű középiskolai tanár manap­ság egyre nehezebben engedheti meg magának az évenkénti kül­földi utazást. Jómagam '85 óta szerepelek nemzetközi verse­nyeken, s mivel az első alkalom­mal - Szófiában - kiemelkedő teljesítménnyel világelső lettem a B kategóriában, ez jó ajánlóle­vél volt a folytatáshoz. - Szófia után milyen állomás­helyek következtek? - A kongresszussal egybekö­tött vetélkedéseket kétévente rendezik, így tehát eljuthattam Firenzébe, a reneszánsz fővá­rosába, Drezdába, Brüsszelbe, Isztambulba, most pedig Amsz­terdamba, Észak Velencéjébe. A rendszerváltásig megszervez­ték a volt szocialista országok nemzetközi gyorsíróversenyeit, ezért megcsodálhattam Prága és Weimar műemlékeit is.­­ Egy világkongresszuson — főleg, ha Nyugaton rendezik - a profi verseny elég magas rész­vételi díjat feltételez.­­ Valóban, önerőből egyet­len versenyző sem tudná fedezni a költségeket. Az idén pusztán a kongresszusi nevezési díj több mint 40 ezer forintba került, nem számítva az utazás, a szál­lás és az étkezés költségeit. Út­jaimat — tekintettel kiemelkedő nemzetközi eredményeimre - a Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium és a Veszprém városi önkormányzat támogatta. Sze­rencsére az idén a Belügymi­nisztérium is hozzájárult azzal - miután kiemelkedő gépírói rendszeres résztvevői a világ­­bajnokságoknak -, hogy külön­­buszát rendelkezésünkre bocsá­totta. Ennek külön örültem, hi­szen eddig többek között azért sem váltam igazi turistává, mert félek a repülőúttól. - Kinek jutott egyáltalán eszébe, hogy gyorsírásból ver­senyt rendezzen? - Bármilyen hihetetlen, szin­te a sztenográfia megszületésé­vel egy időben, a múlt század negyvenes éveitől már rendez­nek hazánkban gyorsíróverse­nyeket. A sebesírók első magyar versenyét 1843-ban tartották Kossuth Lajos helyben, élőszó­ban elmondott szónoklata alap­ján. A nemzetközi szövetség 1906-tól rendezi meg kongresz­­szusait, sokáig csak gépíróver­senyeket tartottak, s ha emléke­zetem nem csal, csak a hatvanas évek elejétől mérkőznek meg a világ legjobb sztenográfusai. -Ez a hagyomány megmutat­kozik az eredményekben? - Igen, hiszen a párizsi világ­­versenyen a magyar gyorsírók érték el a legnagyobb sebessé­get, a percenkénti 550 szótagot. Hogy viszonyítani tudjunk, az élőbeszédben kiejtett szótagok száma percenként 280-320 szó­tag között mozog. Az idei világ­­bajnokság szenzációs magyar sikert hozott, mivel a legjobb öt versenyző között három magyar található. Mindnyájan csúcstel­jesítményt nyújtottunk, tudni­illik végigírtuk a tíz percet, amelynek végsebessége 440 szó­tag volt. Ez a teljesítmény még a legjobbaknak sem sikerül min­den versenyen. A kongresszuson 35 ország képviseltette magát, mestergyorsíró kategóriában 25 versenyző jutott fel mindössze az eredménylistára, s én 57 ponttal a negyedik helyen végeztem, a második és a harmadik helyezet­től csak egy-egy ponttal lema­radva. Az első helyezett Lestár Éva parlamenti gyorsíró, aki 48 ponttal, a harmadik pedig Jakab Andrásné, a miskolci Fáy And­rás Közgazdasági Szakközépis­kola igazgatóhelyettese, aki 56 ponttal dolgozott. - A gyorsíróversenyzők kö­zött nem ritka a tanár. Hogyan hasznosítod ezeket a tapasztala­tokat pedagógiai munkádban? - Sajnos már évek óta a ma­gyar mellett főleg gépírást taní­tok, gyorsírást egyre ritkábban. Mint munkaközösség-vezető versenyzői tapasztalataimmal, tanácsaimmal igyekszem hoz­zájárulni tanítványaink eredmé­nyes szerepeléséhez az országos szakmai tanulmányi versenyen. Iskolánk diákjainak talán az én versenyeredményeim is ösztön­zést adnak, mert nem csak sza­vakkal bizonyítom azt, hogy a gyorsírás gyakorlati hasznán túl az emberi személyiség sokolda­lú fejlesztését segítheti. Fejlesz­ti a memóriát, az analógiás gon­dolkodást, a figyelmet, a kon­centrálóképességet. A magas fokú gyorsírás tulajdonképpen az egyik leggyorsabb emberi szellemi tevékenység, ha 400 szótag feletti diktátumot kell le­írni, másodpercenként hat-hét­­nyolc szótagot kell az emberi agynak felfognia, grafikai jelek­ké alakítani és papírra vetnie. - Kedvet csináltál a gyors­írás elsajátításához. Egy átla­gos képességű és kézügyességű embernek mennyi idő kell, hogy középszinten tudjon gyorsírni? - A gyorsírás megtanulása - ahogy az idegen nyelveké is - nagyon nagy szorgalmat igé­nyel. Középiskolában három év alatt jutnak el a 200 szótagos tel­jesítményig, amely meg sem kö­zelíti az élőbeszéd sebességét. Dr. Kappa György, Magyaror­szág örökös gyorsíróbajnoka fél év tanulás után már tudott 200 szótagos sebességgel sztenogra­­fálni. Minden értelmes ember feltornászhatja magát 250-300 szótagig, ennél magasabb fokot elérni azonban már csak külön­leges tehetséggel lehet. - Ez a különleges tehetség feltétele a parlamenti gyorsírás­nak? - Elméletileg igen, a parla­menti gyorsírók zöme a magyar gyorsíróversenyek élmezőnyé­be tartozik. A parlamenti gyors­írók irodájában sem csupán a képesség alapján választódnak ki az emberek. A plenáris ülésen dolgozók többsége főiskolát, egyetemet végzett. Van közöt­tünk jogászdoktor, fizikus - aki nemrégiben kapta meg a Ma­gyar Tudományos Akadémián a kandidátusi fokozatot -, köz­gazdász s jó néhány tanár, de természetesen akad hivatásos gyorsíró is. - Az iskola és a parlamenti hétköznapok után hova vezet legközelebbi gyorsírói utad? - Európa egyik igazi nemzet­közi városába, Genfbe. Boros Edit 7 Szellemi fogyatékosok - kézenfogva? Göncz Árpádné sok - első­sorban karitatív jellegű - alapít­ványnak az elnöke, így Rákligá­nak, a Támasznak, a Segítő jobbnak, a Hargita Alapítvány­nak, a Kinyílik a világnak, a Radnóti Alapítványnak, és nem utolsósorban a Kézenfogva Alapítványnak, amely a szel­lemi fogyatékos gyermekek el­látásával, családjaik felkarolá­sával törődik. Ez utóbbi alapít­vány kezdeményezte az április­ban indult amerikai filmsorozat, Az élet megy tovább levetítését a televízióban. A Kézenfogva Alapítvány nem véletlenül vette pártfogásába ezt a sorozatot. Hazánk népességének 3­ 1 szá­zaléka szellemi fogyatékos, te­hát minden ötödik családnak van valami köze ehhez a beteg­séghez, amely nem gyógyítható, de kezelésében, felfogásában Magyarország visszamaradott a fejlett társadalmakhoz képest. A szellemi fogyatékossal a családtagok nálunk nem mernek kimenni az utcára. Társaságba is csak akkor viszik őket, ha elke­rülhetetlen. A fejlett országok­ban ezek az emberek egészen más bánásmódban részesülnek. Erről szól a tévésorozat. A Down-kóros - hétköznapi nevén „mongol idióta” - olyan kromoszómabetegségben szen­ved, amelynek okát még nem is­merjük. Egy biztos: a negyven éven felül szülő nőknél 20-30- szor nagyobb a valószínűsége annak, hogy fogyatékos gyer­mek jön világra. Kevés a képzett orvos is. Amikor megszületik egy mongol idióta gyermek, a szülőknek rögtön felajánlják az intézeti elhelyezést. És ha elfo­gadják, az későbbi életük során súlyos lelkiismeret-furdalások okozója lehet. Nehéz azzal a tu­dattal élni, hogy van gyerme­künk, de lemondtunk róla. A Down-kóros gyermek soha nem nő fel. Mindig gondozni, ápolni kell, vigyázni kell rá. Nincs önkontrollja, állandó fel­ügyeletet igényel. Többségük nem is éri meg a felnőttkort. „A fiam 21 éves. Elvégezte a 8 álta­lánost, ír, olvas, muzikális. Sok mindent meg lehet neki tanítani, csak az élet maga nem tanítha­tó” — mondja egy édesanya. A szellemi fogyatékosokkal már körülbelül 200 szervezet foglalkozik Magyarországon. Még olimpiákat is szerveznek számukra, ahol szelllemileg ép gyermekekkel mérhetik össze tudásukat, s az örömön túl nagy sikerélményhez juthatnak. Ez azonban nem elég. Göncz Ár­­pádné szerint külön babysitter­­szolgálatra, fogyatékos-szakren­delésre lenne szükség. Egy ilyen már létrejött a Kézenfogva Ala­pítvány kezdeményezésére a Be­­thesda Kórházban. A legfonto­sabb azonban a társadalom, az emberek felfogásának megvál­toztatása. Hogy az érintett csalá­dok több megértést kapjanak, hogy ne kelljen a négy fal közé húzódniuk „szégyellnivaló”, valójában csak beteg gyerme­keikkel, akik ugyanolyan ked­vesek számukra, mint a többi családnak az egészségesek.

Next