Napló, 1995. augusztus ( 51. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-01 / 179. szám
1995. augusztus 1., KEDD__________________________________KULTÚRA___________________________________________NAPLÓ TÉVÉJEGYZET Tűrőképesség és kérdőjel Tévézve és rádiózva egyre gyakrabban halljuk, amint elhangzik a kérdés: vajon mekkora a magyar társadalom tűrőképessége? Mikor szakadhat el a húr? Hiába működnek a közvélemény-feltáró, meglehetősen pontos felmérések, ezekből sohasem lehet az elkövetkező mozgásokra következtetni. A társadalom erőteljes vagy váratlan reagálásai szinte kiszámíthatatlanok, a tömeglélektani mozgatóerők még mindig homályban vannak. A TV1 Sajtóklubjának múlt keddi kerekasztalán is hangsúlyosan merült fel a tűrőképesség határának latolgatása. Amivel csak egyet lehet érteni: az emberek nem ilyen lovat akartak. Nem hajlandók tudomásul venni azt, hogy a diktatúra igájából most a tőke igájába kell hajtani a fejüket. Kiábrándító tapasztalat, hogy a meghirdetett vállalkozói szabadság nem azt hozta el, hogy az elit magával húzza, emeli a termelőket is, annál inkább azt hozta, hogy az elit magasba emelkedve cinikusan lenyúzza a tömegeket, fittyet hány a törvényre és az erkölcsre, az államérdekre, önzőn kisajátítja magának az országot. Félelmetes dühök feszülnek ezért a társadalom mélyében, magukban rejtve még a robbanás veszélyét is. S ez még rosszabbat, újabb diktatúrát eredményezhet. A struggle for life - a harc az életért - folytonosan működő természeti törvénye nem tetszik az embereknek, akik végre békés építőmunkára vágynak és nem harcra. Szombaton délben egy angol ismeretterjesztő film mutatta meg azt a bonyolult viszonyt, amely az afrikai hiénák és az oroszlánok között alakult ki. A hatalmas termetű és izomerejű oroszlán fogja el és öli meg a zebrát. Ám alig lát lakmározáshoz a falka, közvetlen közelükben megjelenik a hiénaklán, és követeli a magáét. Fellépésük egyre agresszívebb, odáig, hogy oroszlánék behúzott farokkal átadják a prédát a hiénáknak. Amikor a Napjaink műsorában, nem először, prezentálta a riporter, hogy a fővárosi nagybani piacon harminc forintért vett paradicsomot a nepper háromszoros, négyszeres áron adja a vásárlóknak, újra eszembe jutott a fenti természeti film. Emberek között is a vadon törvénye működik. Szabad-e ilyen szabad piacot megengedni? Egyesek szerint: szabad-e meg nem engedni? De szabad-e a termelő embert kiszolgáltatottságban hagyni? Olyan helyzetet megengedni, amikor a hiénáké a piac, a vásárló pénze? A szakértő kormány rendet ígért teremteni a kaotikus gazdasági és törvénykezési viszonyokban. Szemmel láthatóan és bővön érzékelhetően még nagyobb rendetlenséget teremtett. Mi fog végre mindennek véget vetni, egy új választás vagy a népharag? Erre kíváncsi ma mindenki: szociológus, statisztikus, pszichológus, riporter, és hát... maga a nép is, kvázi Fesztivál Montreux-ben, a dzsessz fővárosában Szép számmal vannak városok Európában és a nagyvilágban, amelyeket valamilyen rangos esemény, fesztivál kapcsán emlegetnek leggyakrabban. A németországi Bayreuthról és az ausztriai Salzburgról a rangos komolyzenei ünnepi hetek jutnak az ember eszébe, Cannes-t és Velencét a filmmel azonosítják, a svájci Montreux-t - természetesen más helyszínekkel együtt - dzsesszfesztiváljai tették igazán ismertté. Montreux 1964 óta a legrangosabb dzsesszfórum, ahol a blues, a rhytm and blues, s olykor a popzene legjobbjai adnak randevút egymásnak. Az idei fesztivál a napokban ért véget, s a szervezők nagy örömére a dicsőség tisztességes és a várakozást felülmúló anyagi hasznot is hozott. Mint Emmanuel Getaz, a fesztivál igazgatója elmondta, 78 ezer jegyet adtak el. Ez legalább tízezerrel haladja meg a legoptimistább várakozásokat, és 17 százalékkal a tavalyi jegyeladásokat. A fesztivál jövője tehát a baljós előjelek ellenére is bizakodásra ad okot. A szervezők mindenekelőtt attól tartottak, hogy az erős frank, az általános gazdasági helyzet mérsékli majd a műfaj kedvelőinek érdeklődését. A tóparti város vendége volt az idén egyebek között a dzsesszgitáros George Benson, a blues egyik élő legendája, B. B. King, a soul és rhytm and blues királyának tartott James Brown, a még ma is szép hangú Marianne Faithfull. Az ifjabbak közül fellépett Montreux-ben a szaxofonos James Carter, valamint az Ice T. nevű rapegyüttes, a The Neville Brothers. Váratlanul „beesett” Phil Collins is. Lehet, hogy ezúttal hiányoztak a Louis Armstronghoz vagy a Jimi Hendrixhez hasonló muzsikusóriások, azért mégis szép volt ez a két júliusi hét az Alpok lábainál. A 140 ezer vendég 16 nap alatt 350 koncertet láthatotthallhatott. A publikum túlnyomórészt 20 és 35 év között férfiakból verbuválódott. Az AP által idézett Getaz szerint az idei fesztivál nem utolsósorban a jól szerkesztett, kiegyensúlyozott programnak is köszönheti sikerét. Bár ide leginkább kultúrszomját jön oltani a halandó, azért a vendéglátósoknak sem mindegy, hogy ki mit fogyaszt: a hosszú, az errefelé szokatlanul forró éjszakákon a koncertekről az ivókba tódult a nép, s mintegy 75 ezer liter sört és 6 ezer liternyi bort és pálinkafélét fogyasztott. Noha nem ismerjük a város polgárainak átlagos kapacitását, a fenti „termeléssel” az ivótulajdonosok igazán elégedettek lehetnek....Volt néhány letartóztatás kábítószer-fogyasztás vagy -birtoklás kapcsán, nagyobb botrányokról azonban nem érkezett hír. Kovács Miklós Ismét a legjobbak között Rendhagyó turistaút Amszterdamba, a gép- és gyorsíró-világbajnokságra Egy szép, színes holland képeslap nyáron ritka ajándék mostanában a veszprémi postástól. Valóban irigyelhettem hát egykori kolléganőmet, aki a delfti porcelánokat csodálva, a hágai tulipánokban gyönyörködve, az amszterdami kanálisok és lagúnák, Van Gogh és Rembrandt titkait fürkészve pihenhette ki a legújabb gyorsíró-világbajnokság izgalmait. Az irigylésre méltó hölgy Kanyár Erika, a veszprémi Közgazdasági Szakközépiskola tanára, aki immár hatodszor vett részt az Intersteno (Nemzetközi Gyorsírószövetség) kongreszszusán, valamint gépíró- és gyorsíró-világversenyén. A postás után én kopogtatok kíváncsian, hogy az úton szerzett élményeiről faggassam. Ezek szerint egy jó gyorsíró, ha a versenyszellem igazán megfertőzte, világjáróvá válhat? - Ez azért túlzás, ámbár kétségtelen, hogy egy szerény fizetésű középiskolai tanár manapság egyre nehezebben engedheti meg magának az évenkénti külföldi utazást. Jómagam '85 óta szerepelek nemzetközi versenyeken, s mivel az első alkalommal - Szófiában - kiemelkedő teljesítménnyel világelső lettem a B kategóriában, ez jó ajánlólevél volt a folytatáshoz. - Szófia után milyen állomáshelyek következtek? - A kongresszussal egybekötött vetélkedéseket kétévente rendezik, így tehát eljuthattam Firenzébe, a reneszánsz fővárosába, Drezdába, Brüsszelbe, Isztambulba, most pedig Amszterdamba, Észak Velencéjébe. A rendszerváltásig megszervezték a volt szocialista országok nemzetközi gyorsíróversenyeit, ezért megcsodálhattam Prága és Weimar műemlékeit is. Egy világkongresszuson — főleg, ha Nyugaton rendezik - a profi verseny elég magas részvételi díjat feltételez. Valóban, önerőből egyetlen versenyző sem tudná fedezni a költségeket. Az idén pusztán a kongresszusi nevezési díj több mint 40 ezer forintba került, nem számítva az utazás, a szállás és az étkezés költségeit. Útjaimat — tekintettel kiemelkedő nemzetközi eredményeimre - a Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a Veszprém városi önkormányzat támogatta. Szerencsére az idén a Belügyminisztérium is hozzájárult azzal - miután kiemelkedő gépírói rendszeres résztvevői a világbajnokságoknak -, hogy különbuszát rendelkezésünkre bocsátotta. Ennek külön örültem, hiszen eddig többek között azért sem váltam igazi turistává, mert félek a repülőúttól. - Kinek jutott egyáltalán eszébe, hogy gyorsírásból versenyt rendezzen? - Bármilyen hihetetlen, szinte a sztenográfia megszületésével egy időben, a múlt század negyvenes éveitől már rendeznek hazánkban gyorsíróversenyeket. A sebesírók első magyar versenyét 1843-ban tartották Kossuth Lajos helyben, élőszóban elmondott szónoklata alapján. A nemzetközi szövetség 1906-tól rendezi meg kongreszszusait, sokáig csak gépíróversenyeket tartottak, s ha emlékezetem nem csal, csak a hatvanas évek elejétől mérkőznek meg a világ legjobb sztenográfusai. -Ez a hagyomány megmutatkozik az eredményekben? - Igen, hiszen a párizsi világversenyen a magyar gyorsírók érték el a legnagyobb sebességet, a percenkénti 550 szótagot. Hogy viszonyítani tudjunk, az élőbeszédben kiejtett szótagok száma percenként 280-320 szótag között mozog. Az idei világbajnokság szenzációs magyar sikert hozott, mivel a legjobb öt versenyző között három magyar található. Mindnyájan csúcsteljesítményt nyújtottunk, tudniillik végigírtuk a tíz percet, amelynek végsebessége 440 szótag volt. Ez a teljesítmény még a legjobbaknak sem sikerül minden versenyen. A kongresszuson 35 ország képviseltette magát, mestergyorsíró kategóriában 25 versenyző jutott fel mindössze az eredménylistára, s én 57 ponttal a negyedik helyen végeztem, a második és a harmadik helyezettől csak egy-egy ponttal lemaradva. Az első helyezett Lestár Éva parlamenti gyorsíró, aki 48 ponttal, a harmadik pedig Jakab Andrásné, a miskolci Fáy András Közgazdasági Szakközépiskola igazgatóhelyettese, aki 56 ponttal dolgozott. - A gyorsíróversenyzők között nem ritka a tanár. Hogyan hasznosítod ezeket a tapasztalatokat pedagógiai munkádban? - Sajnos már évek óta a magyar mellett főleg gépírást tanítok, gyorsírást egyre ritkábban. Mint munkaközösség-vezető versenyzői tapasztalataimmal, tanácsaimmal igyekszem hozzájárulni tanítványaink eredményes szerepeléséhez az országos szakmai tanulmányi versenyen. Iskolánk diákjainak talán az én versenyeredményeim is ösztönzést adnak, mert nem csak szavakkal bizonyítom azt, hogy a gyorsírás gyakorlati hasznán túl az emberi személyiség sokoldalú fejlesztését segítheti. Fejleszti a memóriát, az analógiás gondolkodást, a figyelmet, a koncentrálóképességet. A magas fokú gyorsírás tulajdonképpen az egyik leggyorsabb emberi szellemi tevékenység, ha 400 szótag feletti diktátumot kell leírni, másodpercenként hat-hétnyolc szótagot kell az emberi agynak felfognia, grafikai jelekké alakítani és papírra vetnie. - Kedvet csináltál a gyorsírás elsajátításához. Egy átlagos képességű és kézügyességű embernek mennyi idő kell, hogy középszinten tudjon gyorsírni? - A gyorsírás megtanulása - ahogy az idegen nyelveké is - nagyon nagy szorgalmat igényel. Középiskolában három év alatt jutnak el a 200 szótagos teljesítményig, amely meg sem közelíti az élőbeszéd sebességét. Dr. Kappa György, Magyarország örökös gyorsíróbajnoka fél év tanulás után már tudott 200 szótagos sebességgel sztenografálni. Minden értelmes ember feltornászhatja magát 250-300 szótagig, ennél magasabb fokot elérni azonban már csak különleges tehetséggel lehet. - Ez a különleges tehetség feltétele a parlamenti gyorsírásnak? - Elméletileg igen, a parlamenti gyorsírók zöme a magyar gyorsíróversenyek élmezőnyébe tartozik. A parlamenti gyorsírók irodájában sem csupán a képesség alapján választódnak ki az emberek. A plenáris ülésen dolgozók többsége főiskolát, egyetemet végzett. Van közöttünk jogászdoktor, fizikus - aki nemrégiben kapta meg a Magyar Tudományos Akadémián a kandidátusi fokozatot -, közgazdász s jó néhány tanár, de természetesen akad hivatásos gyorsíró is. - Az iskola és a parlamenti hétköznapok után hova vezet legközelebbi gyorsírói utad? - Európa egyik igazi nemzetközi városába, Genfbe. Boros Edit 7 Szellemi fogyatékosok - kézenfogva? Göncz Árpádné sok - elsősorban karitatív jellegű - alapítványnak az elnöke, így Rákligának, a Támasznak, a Segítő jobbnak, a Hargita Alapítványnak, a Kinyílik a világnak, a Radnóti Alapítványnak, és nem utolsósorban a Kézenfogva Alapítványnak, amely a szellemi fogyatékos gyermekek ellátásával, családjaik felkarolásával törődik. Ez utóbbi alapítvány kezdeményezte az áprilisban indult amerikai filmsorozat, Az élet megy tovább levetítését a televízióban. A Kézenfogva Alapítvány nem véletlenül vette pártfogásába ezt a sorozatot. Hazánk népességének 3 1 százaléka szellemi fogyatékos, tehát minden ötödik családnak van valami köze ehhez a betegséghez, amely nem gyógyítható, de kezelésében, felfogásában Magyarország visszamaradott a fejlett társadalmakhoz képest. A szellemi fogyatékossal a családtagok nálunk nem mernek kimenni az utcára. Társaságba is csak akkor viszik őket, ha elkerülhetetlen. A fejlett országokban ezek az emberek egészen más bánásmódban részesülnek. Erről szól a tévésorozat. A Down-kóros - hétköznapi nevén „mongol idióta” - olyan kromoszómabetegségben szenved, amelynek okát még nem ismerjük. Egy biztos: a negyven éven felül szülő nőknél 20-30- szor nagyobb a valószínűsége annak, hogy fogyatékos gyermek jön világra. Kevés a képzett orvos is. Amikor megszületik egy mongol idióta gyermek, a szülőknek rögtön felajánlják az intézeti elhelyezést. És ha elfogadják, az későbbi életük során súlyos lelkiismeret-furdalások okozója lehet. Nehéz azzal a tudattal élni, hogy van gyermekünk, de lemondtunk róla. A Down-kóros gyermek soha nem nő fel. Mindig gondozni, ápolni kell, vigyázni kell rá. Nincs önkontrollja, állandó felügyeletet igényel. Többségük nem is éri meg a felnőttkort. „A fiam 21 éves. Elvégezte a 8 általánost, ír, olvas, muzikális. Sok mindent meg lehet neki tanítani, csak az élet maga nem tanítható” — mondja egy édesanya. A szellemi fogyatékosokkal már körülbelül 200 szervezet foglalkozik Magyarországon. Még olimpiákat is szerveznek számukra, ahol szelllemileg ép gyermekekkel mérhetik össze tudásukat, s az örömön túl nagy sikerélményhez juthatnak. Ez azonban nem elég. Göncz Árpádné szerint külön babysitterszolgálatra, fogyatékos-szakrendelésre lenne szükség. Egy ilyen már létrejött a Kézenfogva Alapítvány kezdeményezésére a Bethesda Kórházban. A legfontosabb azonban a társadalom, az emberek felfogásának megváltoztatása. Hogy az érintett családok több megértést kapjanak, hogy ne kelljen a négy fal közé húzódniuk „szégyellnivaló”, valójában csak beteg gyermekeikkel, akik ugyanolyan kedvesek számukra, mint a többi családnak az egészségesek.