Napló, 2008. március (64. évfolyam, 52-75. szám)

2008-03-09 / 10. szám, Vasárnapi Napló

2008. MÁRCIUS 9., VASÁRNAP INTERJÚ mesélő Gombóc Artúr, Süsü, Mirr-Murr és Pom-Pom atyja szerint a gyerekeknek annyi életörö­met kell adni, hogy az legalább hatvanesztendős korukig kitartson. Csukás István azt is elárul­ta: élete nagy elismerése, hogy a diákok szavazatai alapján elneveztek róla egy iskolát. A CSODA EGY MÉTERRE VAN A FÖLDTŐL Bagaméri, az elátkozott fagylaltos valóban léte­zett, a Lesből Támadó Ruhaszárítókötél pedig egy tréfának köszönheti születését - árulta el Csu­kás István, aki szerint hatéves koráig minden gyermek zseni. Dián Tamás - Körbevágó Körömolló, Ra­dírpók, Órarugógerincű Fel­pattanó. Az ön történeteit ol­vasva akaratlanul is felvető­dik: mesét írni bármiről lehet? - Igen, feltéve, ha az ember jó szemmel figyeli maga körül a dolgokat. Ezalatt azonban nem a felnőttek által látott valóságot ér­tem! Amikor a Keménykalap és krumpliorr című könyvemet megfilmesítették, Ráday Mihály volt az operatőr, ő mondta egy­szer: le kell guggolni, hogy úgy nézhessük a világot, ahogy a gyerekek. Egy méterrel a föld fe­lett szemlélődve egészen más­képp látszik ám minden! Ami nekünk csupán egy behavazott hirdetőoszlop, az egy óvodásnak űrhajó vagy fehér sipkás óriás. Ezek a dolgok itt vannak az or­runk előtt, csak észre kell őket venni. Egy gyerek számára az a legérdekesebb mese, ami az őt körülvevő világról szól, hiszen így ő is a történet részesének érezheti magát. Ezért szoktam azt mondani, hogy a magyar gyerekek hallgassanak magyar meséket, és ez nem nacionaliz­mus, hanem a logika parancsa. Egy idegen országból érkezett történettel sohasem tud úgy azo­nosulni egy itt élő gyerek, mint azzal, amit maga körül lát. Meséből mégis jobbára im­portra szorulunk. Miért nem látnak fantáziát manapság a magyar szerzők a meseírás­ban? - Mert az irodalomtudósok va­lamiért lenézik ezt a műfajt, s ez a szemlélet átszivárgott a köztu­datba. Pedig annak idején na­gyon erős volt a mezőny. Molnár Ferenctől Móricz Zsigmondig szinte minden jelentősebb író írt meséket. A szocialista realizmus időszakában is ez volt az a terü­let, ahol szabadon szárnyalha­tott a szerzők fantáziája. Weöres Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Mándy Iván, Pilinszky János re­mek gyerekverseket és történe­teket jegyeztek. Egészen véletle­nül tudom, hogy Csehszlovákiá­ban az írók a detektívregény mű­fajában élték ki alkotó fantáziá­jukat. Nálunk a gyerekirodalom volt a menedék. - Ön is kényszerűségből vá­gott bele a meseírásba? - Igen. A hatvanas évek köze­pén fiatal költőként a baráti or­szágok szocialista költőinek ver­seit fordítottam, de már nagyon elegem volt belőle. Kormos Ist­ván, az Ifjúsági Kiadó akkori szerkesztője, a Vackor-mesék szerzője szólt rám, hogy tessék meséket írni! Örökké hálás le­szek neki ezért. Az első köny­vem nagyon nehezen született meg. Egy szürke kiscsacsi volt a főhős és már szerepelt benne Mirr-Murr, a kandúr. Szerencsé­re a kiadó Bálint Endrével, a ki­váló festőművésszel készíttetett hozzá illusztrációkat. Amikor megláttam a történetem mellett az ő gyönyörű képeit, már tud­tam, hogy meg vagyok fogva. - Ön lélekben gyerek maradt? - Inkább azt mondanám, hogy nem felejtettem el a gyerekkoro­mat. Édesapám falusi kovácsmes­ter volt, egy kerékgyártó barátjá­val szekereket készítettek. Az ud­varon dolgoztak, ahol mindig tör­ Csukás István SZÜLETETT: 1936. április 2-án iskolái. Először jogi, majd bölcsészkarra járt az ELTE-n (1954-57), de tanulmányait nem fejezte be. PÁLYÁJA: az MTV munkatársa (1968-71), a Móra Kiadó fő­­szerkesztője (1978-85), 1985 után szabadúszó. ELISMERÉSEI: A regénye alap­ján készült Keménykalap és krumpliorr című fim elnyerte az év legjobb gyermekfilmje íte szomorúság ugyanannyi ener­giát köt le, mint a jókedv, csak az utóbbi repít, nem helyben tört­­ént valami érdekes: a felnőttek jöttek-mentek, anekdotáztak, mi, kicsik pedig egész nap ott vol­tunk közöttük. Sokat merítek eb­ből az időszakból. Amikor példá­ul a Keménykalap és krumpliorr című könyvemet írtam, már meg­volt az elátkozott fagylaltos figu­rája, akitől senki se vásárol. Tör­tem a fejem, hogyan nevezzem el, és beugrott, hogy Kisújszálláson volt egy Bagaméri nevű fagylal­tos. Nekem ezután már csak a rí­met kellett hozzáadni. Itt van megjött Bagaméri, a fagyi maga méri. Nem kell mindet találni, a gyermekkor óriási kin­csesbánya. - Igaz, hogy óvodásoktól is kap ötleteket? - Ez bizony sokszor előfordul. A fantáziám állandóan versenyt fut a gyerekekével, csak hát az ő képzelőerejük sokkal jobb. Ami persze nem csoda, hiszen hat­éves koráig minden gyerek zse­ni. Gondoljon csak bele: egy em­berpalánta élete első éveiben megtanul beszélni, viselkedni, szinte az összes dolgot elsajátít­ja, amit a világról tudni érdemes. Mindenki ebben a korban a leg­fogékonyabb, ezért azt szoktam mondani: egy gyereknek annyi életörömöt kell adni, hogy az leg­alább hatvanesztendős koráig kitartson. Ebben pedig óriási szerepe van a humornak. Ha egy kutyának azt a nevet adom, hogy Téglagyári Megálló, vagy egy macskát Oriza Triznyáknak keresztelek el, akkor ebből már sejthető, hogy a történetük sem lesz mindennapi. - A mások által megrajzolt mesefigurái olyanok, mintha már írás közben tudná, hogy néznek ki. Ezt hogy sikerül el­érnie? - Óriási szerencsém van, hogy olyan kiváló rajzolók illusztrál­ták a meséimet, mint Cakó Fe­renc, Füzesi Zsuzsa vagy Sajdik Ferenc. Az egyébként számom­ra is hatalmas élmény, amikor a fejemben született alakok egy­szer csak valóságos alakot ölte­nek. Sokszor előfordul, hogy Sajdikkal egymással szemben ülünk, s amit én írok, azt ő már­is papírra veti. Egyszer arra gon­doltam, megtréfálom. „Na, ezt rajzold le” - mondtam, s elkezd­tem írni a Lesből Támadó Ruhaszárítókötél történetét. Köz­ben meg röhögtem, hogy mihez kezd ezzel. Öt perc múlva elké­szült az illusztrációval. - Évekkel ezelőtt gyerekújsá­got akart indítani. Lesz ebből valami? - Nem hiszem. Az én világom címmel egy 70-80 oldalas maga­zint terveztem, de kiderült, hogy az általam elképzelt minőségben legalább 1000 forintért kellett volna adni. Kértem a kulturális tárcától támogatást, de a minisz­tert, akivel megállapodtunk, nem sokkal később leváltották, később pedig már napi­rend­re nem kerü­lt­e­tem a gyerekeknek joguk van egy róluk és hozzájuk szóló lap­hoz, hiszen ahogy a késsel-villá­­val történő evést, úgy az újságol­vasást is meg kell tanulni. - Most egy kicsit indulatos volt, de aztán rögtön elmoso­lyodott. Önnek soha nincs rossz kedve? - Dehogynem, néha én is lóga­tom az orrom, de igyekszem gyorsan túllépni az ilyen idő­szakokon. A szomorúság ugyan­annyi energiát köt le, mint a jó­kedv, csak amíg az utóbbi repít, addig a levertség helyben tart. írni ugyanis csak nyitottan és kiegyensúlyozottan lehet. A rosszkedvet azonban le tudjuk győzni. London például ebből a szempontból nagyon imponál: minden sarkon van egy pub, ahová a férfiak munka után be­térhetnek. Félreértés ne essék, nem az ivás a lényeg, hanem hogy kiengedik a gőzt, s nem vi­szik haza a munkahelyi feszült­ségeket. Ezt borzasztó hasznos­nak tartom. - Nem zavarja, hogy Csukás István, a költő csak meseírói munkássága árnyékában dol­gozhat? - Nem vagyok féltékeny ma­gamra. A pályatársak elismer­tek, több mint tíz verseskötetem jelent meg, ennek ellenére tu­dom, hogy a verselésből soha nem lehetett megélni. Meg aztán nem is jó, ha az ember mindig ugyanazt az idegszálat koptatja. A verselés formája kötött, míg a mese végtelen. Ez a kettő együtt teszi teljessé az életemet. A me­séknek köszönhetem, hogy csak akkor írok verset, ha úgy érzem, érdemes. A költészet számomra a lélek fényűzése. - Ön imádja a gyerekeket, sa­játja azonban nincs,­­ így visszatekintve már nem bánom, hogy így alakult. Három­szor nősültem, kétszer elváltam, s az igazat megvallva egy ottha­gyott gyermeknél kevés rosz­­szabbat tudok elképzelni. Van viszont egy csomó keresztgyere­kem, így aztán ha lenne is ben­nem érzelmi űr, ők ezt tökélete­sen betöltik. - Díjainak se szeri, se száma. Mit tart élete legnagyobb elis­merésének? - Azt, hogy egy Zala megyei kis községben, Teskándon a gye­rekek szavazatai alapján rólam­­ neveznek el egy általános isko­­­­lát. Pedig olyan kollégákkal versenyeztem, mint például H. Petőfi Sándor. Bár most má­jusban lesz a hivatalos név-­­ adó, még most is alig akarom elhinni. Egyvalamit kértem csak a gyerekektől: ha bármelyi­­­­kük megbukik, ne az én nevemmel­­ együtt szid­ják majd az­­ iskolát. hollywoodi nagydíját József Attila-díj (1977, 1987), Ifjúsági Díj (­ 1982), a Művészeti A. irodalmi díja (1984), sen-díj (1984), az Év Könyve-juta­­lom (1987), Déry Tibor-jutalom (1989, 1995), MSZOSZ-díj (1990), a Magyar Alkotóművé­szek Országos Egyesü­ l A meséknek köszönhetem, hogy csak akkor írok verset, ha úgy érzem, érdemes. A költészet a lélek fényűzése." 7

Next