Világ Ifjúsága, 1976 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5. szám
11 KÉRDÉS-11 VÁLASZ NEMZEDÉKÜNKRŐL Rendszeresen járok diszkós helyekre megfigyelőbe, mégis előfordul, hogy egy-egy új divatötletet tizenkét éves lányomon fecepzek fal. — Van-e valami különbség a magyar fiatalok és a külföldiek divatja között? — Öltözködésben semmi. Csupán a lányaink festetlenebbek, mint a külföldiek, akik erősen kifestik arcukat, szájukat, szemüket. Szerintem szebb a természetesség. Miért nincs manapság annyi csillag a magyar labdarúgás egén, mint régen? Rákosi Gyulától, a Ferencváros egykori játékosától, a magyar ifjúsági labdarúgóválogatott jelenlegi kapitányától kaptunk feleletet. — Annyi más területe van ma az életnek, ami csábítja, vonzza a fiatalokat. Például a zene és a tánc. Mindenük megvan, nagyobb jólétben élnek, mint mi, vagy az elődeink. Az életben nem szokták meg, hogy keserves munkával jussanak előbbre. Ugyanakkor elriasztja őket, hogy az élsportban egyre nőnek a követelmények: amikor én fociztam, heti négy edzés elegendő volt, ma a napi egy-két edzés a normális, s ráadásul a sportot is jóval fiatalabban kell elkezdeni. Lassan úgy tűnik, UUA IONT A SIH CSftUIG? hogy csak az aszkéta típusok tudnak igazán kimagasló eredményt elérni a sportpályákon. — Akadnak-e ilyenek? — Sokan „másodállásban”, hobbyként akarnak sportolni, s csupán addig, amíg az kellemes nekik. Tíz közül jó, ha egy akad, aki fanatikus, hajt az eredményért, s az olimpiai vagy világbajnoki cím lelkesíti. A többieket is vonzza a lehetőség, de elriasztja az egyre növekvő követelmény. Végül is nem olyan nagy baj, ha valaki csak saját szórakozására, egészsége érdekében sportol, s inkább a sportot hanyagolja el, mint életének megalapozását, a tanulást. — Valóban, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a kettőt egyszerre is lehet nagyon jól csinálni. Soroljam a sport doktorait? Fenyvesi, Pataki, Lévai, Kamuti, Szívós, Konrád, Török Feri... Nem látják tisztán a fiatalok, hogy a sportpályafutás befejezésekor a pályán szerzett minősítést nem lehet átmenteni a munkahelyre, s ebből nagyon sok probléma adódik. Aki nem készült fel kellően az életre, annak a sportban szerzett babérjait ugyancsak megtépázzák a csalódások, a kudarc. Ebben igen nagy a sportvezetők feladata és felelőssége: tisztelni kell azt, aki szívvel-lélekkel sportolni akar, de ösztönözni kell, hogy tanuljon is. — Mások-e a mad sportoló fiatalok, mint az egy-két generációval korábbiak? — Érzékenyebbek és műveltebbek, jobban igénylik a megértést. Hozzám nem szólt senki, ha napokig búvalbélelt voltam, ma egy edzőnek a gyerekek „lelkével” is törődnie kell. * VAN HOGY NINCS HUMORUK? Árkus József, a Ludas Matyi főszerkesztője: — Most már nyugodtan bevallhatom, világéletemben arra a kérdésre vártam, hogy véleményem szerint van-e a fiataloknak humora. A nagy álmok szerencsére olykor valóra válnak, végre megkérdezték. Igaz, jobb lett volna, ha korábban érkezik a kérdés, amikor még magam is fiatalnak számítottam, de így legalább tárgyilagosan, a személyes elfogultság vádja nélkül válaszolhatok. Tehát, lássuk csak. Az a véleményem, hogy a mai fiataloknak kivételes humorérzékük van. Valamint az a véleményem, hogy a mai fiataloknak annyi humorérzékük sincs, mint egy piros szemű házinyúlnak. Továbbá az a véleményem, hogy az öregek vicces emberek. Meg az is a véleményem, hogy az öregek nem értik a viccet. Mielőtt teljesen belezavarodnék, gyorsan abbahagyom ezt a kategorikus kijelentgetést, illetőleg általánosítást, amely előtt — lelkiismeretes ember lévén — egyéni közvélemény-kutatást folytattam. A reprezentatív felmérés célja eredetileg annak vizsgálata volt, hogy miképpen reagálnak a fiatalok az úgynevezett alapviccre. Ez így szól: a kínai gyűlés szónoka arról beszél, hogy az életszínvonal szüntelenül emelkedik, ma már mindenki hozzájuthat a legkülönbözőbb fogyasztási cikkekhez, az emberek jól tápláltak és jól öltözöttek. Nagy taps, a szónok lejön az emelvényről, és kifelé menet észrevesz egy férfit, akinek csak az egyik lábán van cipő. Megtorpan és résztvevően kérdi: „Mi történt, elvesztette?” Mire az csillogó szemmel: „Dehogy, találtam!” Ezt a viccet elmondtam egy tizenhét éves fiatalembernek, aki nevetett rajta. Következésképpen: a fiúknak van humora! Nem sokkal később elmeséltem egy tizennyolc esztendős lánynak, aki fagyosan végigmért, mondván, hogy ez ócska trükk az ismerkedéshez, szűnjék meg. Következésképpen a lányoknak nincs humora. Harmadszorra egy húszéves mérnökhallgatónak adtam elő a viccet, aki figyelmesen végighallgatott, majd így szólt: „Nagyon érdekes, de kétséges, hogy hiteles-e a történet. Nemrég azt olvastam ugyanis, hogy a kínai helyzet áttekinthetetlen, az onnan érkező híreket fenntartással kell fogadni.” Azóta is töprengek, hogy ennek a fiatalembernek voltaképpen van-e humora vagy sem. Az ellentmondó tapasztalatokból, amelyek további részletezését engedelmükkel mellőzöm, mindenesetre nem lettem okosabb. Illetőleg hajlok afelé, hogy a humor iránti fogékonyság aligha tekinthető életkori sajátosságnak. Ismertem apró gyermekeket, akik akkor sem nevették el magukat, ha csiklandozták őket. Viszont gyakran találkozom öregekkel, akik a legenyhébb élcelődésen is úgy nevetnek, mintha csiklandoznák őket. Eszerint vannak koraöreg fiatalok és öregifjú öregek. Ám kétségtelen, hogy ugyanakkor vannak fiatalos fiatalok és sótlan öregek is. Ezzel már megint eljutottam a belezavarodás határáig, tehát illő volna végre valami értelmeset is mondani. Nos, az a véleményem, hogy kétfajta ember van. Az egyik, akinek van humorérzéke, a másik, akinek nincs. És a vicc az, hogy a humorérzéket nem lehet tanulni. Vagy van, vagy nincs. Ezzel szemben bizonyos körülmények között el lehet veszíteni, de ez sem a korral, hanem inkább a beosztással függ össze. Mielőtt bárki félreértene, hozzáteszem, nem a magas beosztású vezetőkre célzok, hanem a saját esetemre. Amióta ugyanis vicclapszerkesztő lettem, mind gyakrabban hallom vissza, hogy elvesztettem a humorérzékemet. Pedig én nem is vagyok magas beosztású vezető. * RÁKOSI GYULA: Tisztelni kell azt, aki szívvedésekkel sportolni akar, de ösztönözni kell, hogy tanuljon is ARKUS JÓZSEF: És a vicc az, hogy a humorérzéket nem lehet tanulni .