Világ-krónika, 1909 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1909 / 1. szám

A «VASÁRNAPI ÚJSÁG» és a «KÉPES NÉPLAP» MELLÉKLAPJA. Pymshaw Ida. Hogyan tűnt fel a tudós világban. írta Barry Pain. - Angolból fordította Radó Teréz. Azt hiszem, összes kísérleteim közül a leg­érdekesebb az volt, a­mellyel megteremtettem egy c­elebritást. Részint azért csináltam, hogy lássam, lehetséges-e, részint csak a tréfa ked­véért. Kitaláltam Pymshaw Idát. A saját fan­táziám szülöttje volt, senki másé. Soha sem létezett a valóságban, de hála az én fáradozá­somnak, sok ember hitte, hogy csakugyan élt és hogy fölséges tudományos működése mél­tán tette híressé. A dolgot akkor kezdtem, mikor a «Győzel­mes Asszonyok» czímű hetilap szerkesztő­­nője kiadta névsorát ama nőknek, a­kik nagy dolgokat műveltek. Nagyon udvariasan a kö­vetkezőket írtam neki: «Igen tisztelt szerkesztőség, nagy érdeklő­déssel olvasom névsorát a nőknek, a­kik nagy dolgokat műveltek, és természetesnek tartom, hogy az ilyen lajstrom mindjárt előszörre nem lehet teljes. Bizonyára nem kell egyéb, csak hogy eszébe juttassam, hogy Pymshaw Ida kisasszony nevét és az ő nagyszerű működé­sét, melyet a lélektan rejtettebb mellékágainak terén fejt ki, az európai tudósok majdnem ugyanolyan jól ismerik, mint a mai egyete­meink. Kevés asszony szerzett ilyen valóban nemzetközi elismerést. Tisztelettel, stb.» Mikor ez a levél megjelent, a következő szerkesztői üzenet állt mellette: «Nem is volt szándékunk mindjárt az első számban teljes lajstromot adni. «Pymshaw kisasszony műve kicsit távol esik az általános érdeklődéstől, de később minden esetre megemlékeztünk volna arról az előkelő helyről, melyet a tudós világ­ban elfoglal, és ez iránt semmiféle hanyagság vádja sem illethet bennünket». Ez hát sikerült és mulattam is rajta. Még jobb volt a szerkesztőnőnek egy magánlevele, a­melyben elmondta, hogy Pymshaw Ida nevét kereste egy lexikonban, de még csak nyomát se találta. Segíthetek-e rajta. Azt feleltem, hogy tudvalevő, Pymshaw kisasszony mennyire irtózik a nyilvánosságtól, és ezért nem is engedte meg, hogy bármilyen életrajz-gyűjteménybe felvegyék. De azt hiszem, tettem hozzá, minden indiszkréczió nélkül el­mondhatom, hogy bár angol származású, majd­nem kizárólag Németországban nevelkedett, a­hol egy csomó oklevelet meg kitüntetést szer­zett és a­hol két évig foglalta el a Winkel­­stein-féle tanszéket Frankfurtban. Azok a munkái, melyeknek első­sorban köszönheti hírnevét: «Az öntudat - alattiság fokozatai» (1898) meg az «Észbeli mértékek» (1906). A szerkesztőnő a legközelebbi számban ki­nyomatta ezt és hozzátette: «Egyéb életrajzi adatokat nem közlünk, meghajolva Pymshaw kisasszony óhaja előtt. Ő jobban szeret vissza­vonultan csak tudományának élni és mély ellenszenvet érez a nyilvánosság iránt. A­kik jól ismerik, tudják, hogy csak munkájának szeretete sarkalja őt és hogy keveset törődik a hírrel, melyet működése természetesen szer­zett neki.» Éreztem, hogy Ida szépen halad. Miután én találtam ki és egyszersmind apja is meg anyja is voltam, azt hiszem, jogomban volt pusztán Idának hívni. Akkoriban erős, mogorva képű ötven éves asszonynak képzeltem, a­ki arany­keretű pápaszemet visel. Szinte láttam, a mint ott ül egy tágas könytárban, a­mely telis-tele van a legmegerőltetőbb német tudós művekkel, láttam a mint agyát túlságos teaivással izgatja és levelezést folytat egy amerikai professzorral, még­pedig valami különösen nehéz tudomány egyik érthetetlen részlete felől. Nos, Ida,­­ szóltam magamban, most majd egy kicsit előbbre juttatunk. Ismertem egy embert, a­ki különben rendes életet folytat, de szegény arra adta, magát, hogy igazán komoly lapokba ír czikkeket. Neve Tomlyne, heves fiatalember, a­ki mindig ég a vágytól, hogy tanuljon valamit és erre egyetlen alkalmat se mulaszt el. Eszembe öt­lött, hogy ebben az ügyben Tomlyne hasz­nomra lehet és meghívtam őt reggelire a klubomba. Reggeli alatt kétszer is szóba hoztam Pym­shaw Idát. Másodszorra horogba harapott. — Pymshaw? — kérdezte Tomlyne elgon­dolkozva. — Pymshaw Ida? — Egész biz­tosan tudom, hogy ismerem a nevet, de épen ebben a perczben . . . — Hogy ismeri a nevét? — feleltem mél­tatlankodva. Meghiszem azt! A­ki csak némi­­képen igényt formál rá, hogy műveltnek tartsák, annak ismernie kell az «Észbeli mér­tékek» szerzőjének nevét. — Persze, persze, — mondta. — Már valaki dicsérte nekem eztet. (Oh Tomlyne, Tomlyne, miért áldoztad fel az igazságot és a nyelvtant a hiúság oltárán ?) Később aztán beleszőttem a beszélgetésbe Én találtam ki Pymshaw Idát.­­— Ezt a nevet nem ismerem.

Next