Világ-krónika, 1909 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1909 / 1. szám
A «VASÁRNAPI ÚJSÁG» és a «KÉPES NÉPLAP» MELLÉKLAPJA. Pymshaw Ida. Hogyan tűnt fel a tudós világban. írta Barry Pain. - Angolból fordította Radó Teréz. Azt hiszem, összes kísérleteim közül a legérdekesebb az volt, amellyel megteremtettem egy celebritást. Részint azért csináltam, hogy lássam, lehetséges-e, részint csak a tréfa kedvéért. Kitaláltam Pymshaw Idát. A saját fantáziám szülöttje volt, senki másé. Soha sem létezett a valóságban, de hála az én fáradozásomnak, sok ember hitte, hogy csakugyan élt és hogy fölséges tudományos működése méltán tette híressé. A dolgot akkor kezdtem, mikor a «Győzelmes Asszonyok» czímű hetilap szerkesztőnője kiadta névsorát ama nőknek, akik nagy dolgokat műveltek. Nagyon udvariasan a következőket írtam neki: «Igen tisztelt szerkesztőség, nagy érdeklődéssel olvasom névsorát a nőknek, akik nagy dolgokat műveltek, és természetesnek tartom, hogy az ilyen lajstrom mindjárt előszörre nem lehet teljes. Bizonyára nem kell egyéb, csak hogy eszébe juttassam, hogy Pymshaw Ida kisasszony nevét és az ő nagyszerű működését, melyet a lélektan rejtettebb mellékágainak terén fejt ki, az európai tudósok majdnem ugyanolyan jól ismerik, mint a mai egyetemeink. Kevés asszony szerzett ilyen valóban nemzetközi elismerést. Tisztelettel, stb.» Mikor ez a levél megjelent, a következő szerkesztői üzenet állt mellette: «Nem is volt szándékunk mindjárt az első számban teljes lajstromot adni. «Pymshaw kisasszony műve kicsit távol esik az általános érdeklődéstől, de később minden esetre megemlékeztünk volna arról az előkelő helyről, melyet a tudós világban elfoglal, és ez iránt semmiféle hanyagság vádja sem illethet bennünket». Ez hát sikerült és mulattam is rajta. Még jobb volt a szerkesztőnőnek egy magánlevele, amelyben elmondta, hogy Pymshaw Ida nevét kereste egy lexikonban, de még csak nyomát se találta. Segíthetek-e rajta. Azt feleltem, hogy tudvalevő, Pymshaw kisasszony mennyire irtózik a nyilvánosságtól, és ezért nem is engedte meg, hogy bármilyen életrajz-gyűjteménybe felvegyék. De azt hiszem, tettem hozzá, minden indiszkréczió nélkül elmondhatom, hogy bár angol származású, majdnem kizárólag Németországban nevelkedett, ahol egy csomó oklevelet meg kitüntetést szerzett és ahol két évig foglalta el a Winkelstein-féle tanszéket Frankfurtban. Azok a munkái, melyeknek elsősorban köszönheti hírnevét: «Az öntudat - alattiság fokozatai» (1898) meg az «Észbeli mértékek» (1906). A szerkesztőnő a legközelebbi számban kinyomatta ezt és hozzátette: «Egyéb életrajzi adatokat nem közlünk, meghajolva Pymshaw kisasszony óhaja előtt. Ő jobban szeret visszavonultan csak tudományának élni és mély ellenszenvet érez a nyilvánosság iránt. Akik jól ismerik, tudják, hogy csak munkájának szeretete sarkalja őt és hogy keveset törődik a hírrel, melyet működése természetesen szerzett neki.» Éreztem, hogy Ida szépen halad. Miután én találtam ki és egyszersmind apja is meg anyja is voltam, azt hiszem, jogomban volt pusztán Idának hívni. Akkoriban erős, mogorva képű ötven éves asszonynak képzeltem, aki aranykeretű pápaszemet visel. Szinte láttam, a mint ott ül egy tágas könytárban, amely telis-tele van a legmegerőltetőbb német tudós művekkel, láttam a mint agyát túlságos teaivással izgatja és levelezést folytat egy amerikai professzorral, mégpedig valami különösen nehéz tudomány egyik érthetetlen részlete felől. Nos, Ida, szóltam magamban, most majd egy kicsit előbbre juttatunk. Ismertem egy embert, aki különben rendes életet folytat, de szegény arra adta, magát, hogy igazán komoly lapokba ír czikkeket. Neve Tomlyne, heves fiatalember, aki mindig ég a vágytól, hogy tanuljon valamit és erre egyetlen alkalmat se mulaszt el. Eszembe ötlött, hogy ebben az ügyben Tomlyne hasznomra lehet és meghívtam őt reggelire a klubomba. Reggeli alatt kétszer is szóba hoztam Pymshaw Idát. Másodszorra horogba harapott. — Pymshaw? — kérdezte Tomlyne elgondolkozva. — Pymshaw Ida? — Egész biztosan tudom, hogy ismerem a nevet, de épen ebben a perczben . . . — Hogy ismeri a nevét? — feleltem méltatlankodva. Meghiszem azt! Aki csak némiképen igényt formál rá, hogy műveltnek tartsák, annak ismernie kell az «Észbeli mértékek» szerzőjének nevét. — Persze, persze, — mondta. — Már valaki dicsérte nekem eztet. (Oh Tomlyne, Tomlyne, miért áldoztad fel az igazságot és a nyelvtant a hiúság oltárán ?) Később aztán beleszőttem a beszélgetésbe Én találtam ki Pymshaw Idát.— Ezt a nevet nem ismerem.