Világ-krónika, 1910 (34. évfolyam, 38. szám)
1910 / 38. szám
38. szám. Katalin gyorsan csattogtatta az ollóját s erős kézzel bontotta széjjel a szoknyát. - Katalin, mit csinálsz? Elment az eszed? Katalin nem felelt. A konyhába sietett, fölkapta a tűzkaparót s keresztülszúrta a damaszk szövet szegélyzsinórján. Azután fölszaladt a csigalépcsőn az emeletre s onnan lengette a vörös zászlót. Karl asszonyság a lépcső alján állott a legnagyobb zavarban; azt hitte, unokája megbolondult. — Katalin, — kiáltotta gyönge hangon, a midőn skarlátszii kabátok csillantak meg a kapu mellett, nehéz lábak dobogása, fegyverek csörgése hallatszott, azután pedig erős kopogás a kapun. Ezután Katalin hangját hallotta, aki a vörös zászlót lengette. — Mit kivánnak, uraim ? Kívülről durva, parancsoló hang hallatszott, melyet csak a Katalin szép arcza és kedves, finom mozdulatai mérsékeltek. Karl asszonyság ismét unokája hangját hallotta, de volt valami benne, a mit soha még nem tapasztalt azelőtt s a mi egy pillanatra úgy tüntette föl előtte a leányt, mint valami idegent. — Ez a zászló a himlő jelvénye, uraim. Bejöhetnek, ha tetszik, de saját veszélyükre. A vöröskabátosok között mozgolódás keletkezett, majd ismét az előbbi férfihang hallatszott, kissé reszketve a megütődéstől. Kicsoda beteg, kisasszony ? — A bátyám. — Egy tengerész szökött meg a hajónkról ma reggel. Nem keresett itt menedéket? — Nem, uram. Zavart mormogás hallatszott s a vezető szólalt meg ismét: — Az angol parancsnok küldött ki, hogy bejelentsem Stonington lakosainak, hogy egy óra múlva Ő Felsége hajója elkezdi bombázni a várost s hogy vonuljanak biztonságba. — Oh, uram, kérem, — kiáltott Karl Katalin. — Kérem önöket, uraim, segítsenek eltávolítani a bátyámat, aki a legválságosabb állapotban van, valami biztos helyre, mielőtt a bombázás megkezdődik. A tiszt, a kinek ép oly fiatalos, rózsás volt az arcza, mint a hölgyeké, kiknek nagy tisztelője volt, sietve felelt erre : — Nincs oka félelemre, kisasszony. Önök kívül vannak a tűzvonalon. Nem is lehetne eltávolítani a bátyját s ez nagyon megártana neki, ha csakugyan ilyen állapotban van. Kívánok önnek minden jót, s a súlyos csapás, mely házuk fölött lebeg, kímélje meg arcza rózsáit! Karr asszonyság ezután távozó léptek nehéz dobogását hallotta s látta, a mint a skarlát szinü kabátok eltűntek az úton. Katalin meg nevetve jött le a lépcsőn. Nagyanyja az aggodalomtól és megütődéstől sápadtan nézett rá. — Nevess, ha tudsz, hamisságodon jogos hazád és uralkodód iránt, — mondotta, — de nem tudod, nem fognak-e visszatérni s nem lövik-e agyon kedvesedet, a ki különben azóta talán meg is halt. Te talán még a sir szélénél is nevetnél. Katalin elsápadt s fölszaladt a hálószobába, ahol Miles kapitány feküdt s az öreg fekete Sylvy rakta rá a hideg borogatást. Miles nem nyitotta föl szemeit, a mint Katalin föléje hajolt. A szedáni csata. (Egy franczia ezredes egykorú leírása.) Wimpffen tábornok Algírból táviratilag rendeltetett haza az országba, hogy az ötödik hadtest élére álljon. Oranból a legelső hajóval indult útnak s éjjel-nappal utazván, vasárnap, augusztus 28-ikán reggel érkezett Párisba. Itt, majdnem egész napon át, Palikao tábornokkal tanácskozott s aztán gyorsan Charleville-be utazott el. A hadsereghez augusztus 30-ikán érkezett; augusztus 31-ikén részt vett a csatában. Midőn szeptember 1-én reggel a sereg főparancsnokságát átvette, már nem sok reményt táplált a győzelem iránt, s már előrelátta a kapitulácziót, mely este szükségessé lett s megütközött azon, hogy neve egy ily kudarczhoz csatoltassék. Míg Wimpffen tábornok ily keserű elmélkedések közt átvette a sereg parancsnokságát, a bajorok felhasználva a zavart, melyet a franczia csapatok soraiban Mac Mahon megsebesülése okozott, s minek híre az egész hadseregbe elszárnyalt, előrerohantak s elfoglalták Bazeilles helység határát. Tartalékuk egy része, mint mondják, a Maas folyam balpartján állott, de a douzy-i kőhíd s a mezséres-metzi vaspályahíd által közlekedésben állott az előcsapatokkal. A fent érintett hidak el voltak ugyan készítve a légkeröpítésre, de a visszavonulás sietségében elfeledték azokat felvetni. Felhasználva ez alkalmat, a bajorok folyvást erősbíttettek újabb osztályok által, melyek Douzynál keltek át a Chiers folyón s a főhadtöm segítségére siettek. A bajorok csakhamar újabb támaszt is nyertek: a szászok ugyanis a magaslatokról, hol ezalatt felállíttattak, golyókkal és kartácsokkal kezdték lődözni a franczia csapatokat. Még csak kilencz órára járt az idő, a nap alig kezdődött meg s a csata kimenetele máris alig hagyott fenn kétséget. Ekkor történt, hogy némely lapok szerint III. Napóleon egy hadoszloppal támadásra indult, kijelentvén, hogy csak mint közharczos kíván részt venni a küzdelemben, s ezzel neki indult a bajoroknak. De a tüzérség, mely a túlsó oldal magaslatain állott, a Szedántól Montmédybe vezető úton túl, borzasztó pusztítást okozott: a kartácsok s a golyók csak úgy hullottak körülötte, ki még mindig «császár» volt. Egy kartács, mely oldalánál robban szét, porral s füsttel fedte el. Táborkari tisztjei kérték vonuljon vissza; ő engedett és tíz óra felé Szedánba tért vissza, de nem a montmédy-i, hanem a párisi kapun át, megkerülvén előbb a várost. Más tanúk szerint is Napóleon csakugyan el volt szánva feláldozni életét, melynek reá nézve többé semmi becse nem volt. Egy ízben a legszélsőbb sorokba akart elővágtatni, hol a kartács és a mitrailleuse-ök golyói legsűrűbben hullottak, de 200 méternyire e helytől megállt, hallgatott kíséretének tanácsára és kérelmére, megfordította lovát és Szedánba vágtatott vissza. Miután III. Napóleon visszavonult, egy pillanatig a szerencse csillaga felragyogni látszott. Wimpffen tábornok ugyanis a gyalogságot Bazeilles házainak belsejébe s a tüzérséget a falu egyes pontjaira helyezé el. A kastélyban, mely erődképen szolgált, a lakosság vonult meg, szintén csatába ereszkedvén a bajorokkal, kik roppant veszteségeket szenvedtek. A tengerészeti gyalogság itt roppant szolgálatot tett. Szigorú fegyelme, jó czélzása, rettenthetlensége tetemesen fogyasztotta a bajorok sorait, s bámulatra ragadta az ellenség tábornokait. A bajorok egy pillanatig ingadozni kezdtek és a harmadik hadosztály, mely reggeli négy óra óta állott tűzben, Douzy felé kezdett visszavonulni; ugyane pillanatban a franczia csapatok centruma igen erélyes támadó mozdulatot tett, hogy elkergessék állomásukról a szászokat, kik annyi kárt tettek a völgyben álló francziák közt. A kísérlet borzasztó volt; a halmok, melyeknek tetején a szász hadtest s a porosz testőrség tanyázott, szakadékosak voltak és telve erdőkkel. A francziákat azonban mi sem tartóztatta fel, csodálatos vakmerőséggel rohantak a hegylejtőségnek. Másnap a «Times» levelezője, áthaladván a csatatér ezen részét, valósággal emberfeletti küzdelemnek nyomait látta. Tizenegyre járt az óra, egy múlékony remény fentarta csapataink erélyét. Mint Waterloonál történt, úgy várták itt a Grouchyt. E kegyetlen iső szeptember minden pillanatában azt képzeltük, hogy Bazaine meg fog érkezni, hogy ő majd hátul esik a bajoroknak s meg fogja nyitni a Metzbe vezető utat. Mások arra számítottak, hogy Yinoy jöhet Meziéres felől. Ezen illúziók azonban nem tartottak sokáig. Moltke tábornok egy meglepetést tartott fenn a francziák számára, de ez oly hatással volt, mint midőn Blücher érkezett a Waterlooi csatatérre. Felhasználván ugyanis a reggeli ködöt, a koronaherczeg, anélkül, hogy tisztjeink által észrevétetett volna, Doncheryn alól átvonult a Maason s gyors menetben sietett a magaslatokra, melyek Szedántól balra a Maas mellett fekszenek. Az ő megérkezésével itt teljesen körül volt véve Szedan s a vele az alatta összepontosult francziák is be voltak kerítve. Délben ezen ügyes, merész hadmívelet teljesen sikerültnek volt mondható. Keletről nyugatra, a Szedant északról uraló magaslatok tetejét az ellenség szakadatlan lánczolata tartotta megszállva, erős tüzérség által támogattatva. Midőn tábornokaink a koronaherczeg megérkezését e magaslatokon észrevették, rögtön felfogták, hogy e fontos állásból minden áron ki kell szorítani. Floinggal szemben tehát, mely e részen fekszik, s mely mellett egy hasonnevű patak foly, s mely szintén meg volt a németek által szállva, a francziák most több vértes századot állítottak fel. A poroszok ezalatt áthaladva a patakon, csatárlánczot képeztek. A csatározók nyitották meg a tüzelést, melyet a francziák igen hevesen s ügyesen viszonoztak; a porosz katonák egyre hullottak, de az elesettek helyeit mindig újabbak s újabbak foglalták el. Most egyszerre vérteseink vágtattak elő s intéztek támadást a floingi fensík ellen. A poroszok meg voltak lepetve ezen támadás által s gyorsan vonultak vissza a helység házaiba; a kik a síkon maradtak, azokat a vértesek felkonczolták. A fensík tehát el volt foglalva, de vérteseink szerencsétlenségre nem maradtak itt, hanem átlépték a folyamot s a helység felé mentek, hol a kertekben kezdtek harczolni, mi vesztükre vált. A porosz gyalogság újra elfoglalta a fensíkot. Vérteseink ismét nekik rohantak, s mielőtt még négyszögbe állhattak volna, sokat lekaszaboltak a csatározók közül. Ekkor azonban újabb porosz csapatok léptek a csatavonalba és sortűzzel fogadták a nekik vágtató vérteseket. Alig képzelhetni borzasztóbbat, mint az erre következett pusztítást vérteseink közt. A tér a szó szoros értelmében el volt borítva nyerítő, kapálódzó, párájukat kilehelő lovak által, melyeknek rugdalódzásai közt az illető lovak gazdái feküdtek, vérükben fetrengve. A vértesek száma azonban alig apadt meg az első osztályokban, midőn sötét fergetegként újabb csapatok, ezúttal könnyű lovasok vágtattak elő. Azonban ezek is csakhamar áldozataivá lettek a porosz golyóknak, mire a németek a franczia gyalogságnak rohantak, mely őket erős tüzeléssel fogadta. Mindaddig, míg a küzdelem a porosz gyalogság és lovasság között folyt, az előny a francziák VILÁGKRÓNIKA, Sylvy pedig aggódva rázta fejét. Miles Wadsworth kapitányt a halálos veszély közepette a végső kimerülés nyugalma nyűgözte le. (Vége következik.) 299