Világ-krónika, 1916 (40. évfolyam, 2-10. szám)

1916 / 2. szám

Másfél óra múlva Tomlinson és Allister pompás vacsora után likörös poharaikon ke­resztül bárgyú tekintettel néztek egymásra. Jól tele tömték magukat étellel-itallal s így egyebet nem is igen tehettek. Tomlinson so­vány, vézna ember volt, ki mindent jobban akart tudni, mint más s ezért Allister ki nem állhatta. Hosszas hallgatás után Tomlinson szóba hozta az esti lapokban megjelent czikket a menhelyekről és börtönökről. — Nos, a mi börtöneinket illeti, — mondá öntudatos hangsúlyozással, — ezek botrányos állapotúak! Az emberek össze vannak bennük zsúfolva, mint a marhák, az élelmezés gyalá­zatos . . . Allisternek több sem kellett. — Ugyan mit beszél, Tomlinson? Mit ért maga aház? Menházaink és börtöneink nagyon jók. És ki fizeti a mesés nagyságú költségeket? Mi fizetjük, a bennük lakó gazemberek pedig, kik minket kirabolnak, ingyen élnek bennük. A «Tombs» nevű börtön sokkal jobb, mint a legtöbb másodosztályú európai szálloda. Ezt én tudom. Ne beszéljen nekem ilyesmiket. — Persze, ha ön tudja, — mondá Tomlin­son, kinek eszébe jutott, hogy a vacsorát Allis­ter fizette, — akkor úgy is van. — Meghiszem azt! — felelte Allister. IL Midőn ezután Allister a nagy körúton haza­felé ballagott, esni kezdett az eső. Allister fel­húzta gallérját és kocsi után nézett. Éjfél ré­gen elmúlt, ilyenkor pedig még New­ York ut­­czáin is alig akadt már egy-egy bérkocsi. Végre egy kocsit pillantott meg, mely lépésben a nagy körút felé tartott. Allister megállította a kocsit s lakását megmondva, átázott ruháival a járműben elhelyezkedett. E pillanatban egy ember a kocsi ajtaját felrántva, valami súlyos csomagot dobott Allister lábaihoz s szó nélkül mellé ült. — Hajts ! kiáltá az idegen. A kocsis habozás nélkül a lóra vágott os­torával. Az idegen csak most vette észre Allis­­tert, ki hangos káromkodásra fakadva azt kiáltotta: Mit akarsz, gazember? — Egy szót se! — szólt durván az idegen, revolvere csövét Allister homlokára nyomva. — Ha egyet mukkansz, fejbe lőlek! Ez alatt a kocsi őrületes gyorsasággal haladt tovább. Midőn egyszerre síp éles fütyülése, majd lovak dobogása, végül pedig egy lövés durranása hallatszott. Ugyanabban a pillanat­ban a ló lerogyott, az idegen pedig az ajtón keresztül az utczára ugrott, hol rögtön futás­nak eredt. Mindez oly gyorsan történt, hogy Allister ámulatából csak akkor tért némileg magához, midőn egy rendőr kézi lámpását előre tartva, azt kiáltá: — Fel a kezekkel! Allister feltartotta a kezeit s a félig felfor­dult kocsiból, melyet az agyonlőtt ló maga után rántott, a kövezetre lépett. A kocsi mind­két oldalán egy-egy fegyveres rendőr, azon­kívül pedig még két lovasrendőr állott. — Semmi komédia, — folytatá a rendőr. —­­Csak fel a kezekkel, te pedig, Tamás add rá a karpereczet. A meglepő kaland áldozata eddig elé nem szólt, most azonban azt hebegte: — Kinek tartanak engem ? Tévednek. Nevem Allister. A rendőrök nem tartották érdemesnek vá­laszolni. A lóháton ült rendőrtiszt e közben leszállott s a kocsi belsejében kotorászott. — Hát ez micsoda? — kérdé a kocsiból egy nagy csomagot czipelve az utczai villamos lámpa felé. Midőn a csomagot felbontotta, abból egy ezüst asztali készlet számos darabja gurult a kövezetre. — Tessék! csak azt szeretném tudni, hol szokta az efféléket beolvasztani ? Most egy rabszállító kocsi állott elő, melyet két lovasrendőr kisért. — Előre! — mondá Tamás rendőr, unszo­lását többszöri rúgással kisérve. — Tessék beszállni, Allister úr, — folytatá gúnyos mosolylyal. — Uram Isten! — kiáltá Allister, — hova visznek? — A Tombs-ba karácsony ünnepre, — fe­lesé Tamás nevetve. III. Allister urat, kinek fején kalap sem volt, a kocsi egyik sarkába nyomták. A kocsi ajtaja becsapódott. A gyalogos rendőrök a kocsi hátsó részén levő ülésekre kapaszkodtak, mire a kocsi gyors ügetésben elindult. Allister, ki teljesen átázott lábait a kocsi fenekén heverő szalmába dugta, belátta, hogy ezekkel az alantas rendőrökkel hiába beszél, s így abban bízott, hogy helyzetén csakis egy magasabb rangú hivatalnok fog segíteni, ki őt rögtön szabadon bocsátja. A kocsi nemsokára megállt egy ház előtt s Allistert egy homályos szobába kísérték, melyben egy álmos képű rendőrtiszt az író­asztalon heverő irományok közt lapozgatott. — Kit hoztatok ? — kérdé a rendőrtiszt Allister kísérőihez fordulva. — Egy kétemeletes embert, — felelé az egyik rendőr. Megjegyzendő, hogy az amerikai rendőrség két emeletes embereknek a legveszedelmesebb betörőket nevezi. — Bérkocsiban akart elillanni, — magyaráz­­gatá Tamás, — és csak nagy­ nehezen csíphet­tük el. O’Halloran lelőtte a bérkocsi lovát s a kocsi felfordult és darabokra tört. A társa elmenekült, mielőtt fülön foghattuk volna. — Nézze meg ezt az embert, Carthy! — mondá a rendőrtiszt egy a szoba homályában álló rendőrhöz fordulva. A rendőr Allisterhez lépett és szemügyre vette. De alig nézte pár pillanatig, midőn örömtől sugárzó arczc­al kiáltott fel: — Ez aztán szerencsés fogás volt! Tudják-e,­ ki került hurokra? Ez itt Fatty Welch . . . ! IV. Hogyan élte át Allister az éjszakát, ezt maga se tudta volna megmondani. Alig hogy világos lett, a börtönőr zárkájába lépett s így szólt: — Keljen fel, itt a reggelije. Allister szemeit dörzsölte. A börtönőr be­zárta a vaspántos ajtót s az asztalon egy bögre forró kávét s egy fél kenyeret hagyott hátra. Allister felkelt. Egy kis fejfájást kivéve, elég jól érezte magát. Sőt nagyon éhes is volt. A pléhbögrében levő folyadéknak nem volt ugyan kávé­szaga, de azért megitta, a kenyér pedig annyira ízlett neki, hogy az egész jókora darabot megette. Mellénye zsebében kotorászva, onnan egy kissé megrongált, de azért még használható szivart vett elő s erre rögtön rá is gyújtott. — A zárkában tilos a dohányzás! — kiáltá most a zárka kis ablakánál álló őr. — Add ide a szivart! 2. SZÁM.

Next