Világ-krónika, 1916 (40. évfolyam, 2-10. szám)
1916 / 2. szám
Másfél óra múlva Tomlinson és Allister pompás vacsora után likörös poharaikon keresztül bárgyú tekintettel néztek egymásra. Jól tele tömték magukat étellel-itallal s így egyebet nem is igen tehettek. Tomlinson sovány, vézna ember volt, ki mindent jobban akart tudni, mint más s ezért Allister ki nem állhatta. Hosszas hallgatás után Tomlinson szóba hozta az esti lapokban megjelent czikket a menhelyekről és börtönökről. — Nos, a mi börtöneinket illeti, — mondá öntudatos hangsúlyozással, — ezek botrányos állapotúak! Az emberek össze vannak bennük zsúfolva, mint a marhák, az élelmezés gyalázatos . . . Allisternek több sem kellett. — Ugyan mit beszél, Tomlinson? Mit ért maga aház? Menházaink és börtöneink nagyon jók. És ki fizeti a mesés nagyságú költségeket? Mi fizetjük, a bennük lakó gazemberek pedig, kik minket kirabolnak, ingyen élnek bennük. A «Tombs» nevű börtön sokkal jobb, mint a legtöbb másodosztályú európai szálloda. Ezt én tudom. Ne beszéljen nekem ilyesmiket. — Persze, ha ön tudja, — mondá Tomlinson, kinek eszébe jutott, hogy a vacsorát Allister fizette, — akkor úgy is van. — Meghiszem azt! — felelte Allister. IL Midőn ezután Allister a nagy körúton hazafelé ballagott, esni kezdett az eső. Allister felhúzta gallérját és kocsi után nézett. Éjfél régen elmúlt, ilyenkor pedig még New York utczáin is alig akadt már egy-egy bérkocsi. Végre egy kocsit pillantott meg, mely lépésben a nagy körút felé tartott. Allister megállította a kocsit s lakását megmondva, átázott ruháival a járműben elhelyezkedett. E pillanatban egy ember a kocsi ajtaját felrántva, valami súlyos csomagot dobott Allister lábaihoz s szó nélkül mellé ült. — Hajts ! kiáltá az idegen. A kocsis habozás nélkül a lóra vágott ostorával. Az idegen csak most vette észre Allistert, ki hangos káromkodásra fakadva azt kiáltotta: Mit akarsz, gazember? — Egy szót se! — szólt durván az idegen, revolvere csövét Allister homlokára nyomva. — Ha egyet mukkansz, fejbe lőlek! Ez alatt a kocsi őrületes gyorsasággal haladt tovább. Midőn egyszerre síp éles fütyülése, majd lovak dobogása, végül pedig egy lövés durranása hallatszott. Ugyanabban a pillanatban a ló lerogyott, az idegen pedig az ajtón keresztül az utczára ugrott, hol rögtön futásnak eredt. Mindez oly gyorsan történt, hogy Allister ámulatából csak akkor tért némileg magához, midőn egy rendőr kézi lámpását előre tartva, azt kiáltá: — Fel a kezekkel! Allister feltartotta a kezeit s a félig felfordult kocsiból, melyet az agyonlőtt ló maga után rántott, a kövezetre lépett. A kocsi mindkét oldalán egy-egy fegyveres rendőr, azonkívül pedig még két lovasrendőr állott. — Semmi komédia, — folytatá a rendőr. —Csak fel a kezekkel, te pedig, Tamás add rá a karpereczet. A meglepő kaland áldozata eddig elé nem szólt, most azonban azt hebegte: — Kinek tartanak engem ? Tévednek. Nevem Allister. A rendőrök nem tartották érdemesnek válaszolni. A lóháton ült rendőrtiszt e közben leszállott s a kocsi belsejében kotorászott. — Hát ez micsoda? — kérdé a kocsiból egy nagy csomagot czipelve az utczai villamos lámpa felé. Midőn a csomagot felbontotta, abból egy ezüst asztali készlet számos darabja gurult a kövezetre. — Tessék! csak azt szeretném tudni, hol szokta az efféléket beolvasztani ? Most egy rabszállító kocsi állott elő, melyet két lovasrendőr kisért. — Előre! — mondá Tamás rendőr, unszolását többszöri rúgással kisérve. — Tessék beszállni, Allister úr, — folytatá gúnyos mosolylyal. — Uram Isten! — kiáltá Allister, — hova visznek? — A Tombs-ba karácsony ünnepre, — felesé Tamás nevetve. III. Allister urat, kinek fején kalap sem volt, a kocsi egyik sarkába nyomták. A kocsi ajtaja becsapódott. A gyalogos rendőrök a kocsi hátsó részén levő ülésekre kapaszkodtak, mire a kocsi gyors ügetésben elindult. Allister, ki teljesen átázott lábait a kocsi fenekén heverő szalmába dugta, belátta, hogy ezekkel az alantas rendőrökkel hiába beszél, s így abban bízott, hogy helyzetén csakis egy magasabb rangú hivatalnok fog segíteni, ki őt rögtön szabadon bocsátja. A kocsi nemsokára megállt egy ház előtt s Allistert egy homályos szobába kísérték, melyben egy álmos képű rendőrtiszt az íróasztalon heverő irományok közt lapozgatott. — Kit hoztatok ? — kérdé a rendőrtiszt Allister kísérőihez fordulva. — Egy kétemeletes embert, — felelé az egyik rendőr. Megjegyzendő, hogy az amerikai rendőrség két emeletes embereknek a legveszedelmesebb betörőket nevezi. — Bérkocsiban akart elillanni, — magyarázgatá Tamás, — és csak nagy nehezen csíphettük el. O’Halloran lelőtte a bérkocsi lovát s a kocsi felfordult és darabokra tört. A társa elmenekült, mielőtt fülön foghattuk volna. — Nézze meg ezt az embert, Carthy! — mondá a rendőrtiszt egy a szoba homályában álló rendőrhöz fordulva. A rendőr Allisterhez lépett és szemügyre vette. De alig nézte pár pillanatig, midőn örömtől sugárzó arczcal kiáltott fel: — Ez aztán szerencsés fogás volt! Tudják-e, ki került hurokra? Ez itt Fatty Welch . . . ! IV. Hogyan élte át Allister az éjszakát, ezt maga se tudta volna megmondani. Alig hogy világos lett, a börtönőr zárkájába lépett s így szólt: — Keljen fel, itt a reggelije. Allister szemeit dörzsölte. A börtönőr bezárta a vaspántos ajtót s az asztalon egy bögre forró kávét s egy fél kenyeret hagyott hátra. Allister felkelt. Egy kis fejfájást kivéve, elég jól érezte magát. Sőt nagyon éhes is volt. A pléhbögrében levő folyadéknak nem volt ugyan kávészaga, de azért megitta, a kenyér pedig annyira ízlett neki, hogy az egész jókora darabot megette. Mellénye zsebében kotorászva, onnan egy kissé megrongált, de azért még használható szivart vett elő s erre rögtön rá is gyújtott. — A zárkában tilos a dohányzás! — kiáltá most a zárka kis ablakánál álló őr. — Add ide a szivart! 2. SZÁM.