Világ, 1911. július (2. évfolyam, 154-179. szám)

1911-07-09 / 161. szám

odTll­LJJ Dr. Castner Elvira mesélte, hogy 8 vagy 9 előtt egy valóságos magyar miniszter járt künn­­, megnézte az intézetet s el volt ragadtatva, minisztérium bekérte a prospektusokat és értesí­tek — tovább azonban nincs. Idén pedig egy jóságos miniszteri tanácsos nézte meg az inté­ztet, tetszett is neki, de úgy vélte, hogy «a ma­gyar asszonyoknak nem való». Olyan ügyetlenek, olyan gyöngék, vagy olyan lusták-e a magyar asz­­szonyok, kérdezte tőlem Castner Elvira, hogy et­től a szép és jövedelmező kereseti módtól féltik őket a saját honfitársaik? Mert csak nem az egész­ségüket féltik? Hiszen, ha azt tennék, akkor első­sorban nem engednék őket 15 éves korukban do­hos, fülledt, rossz világítású irodákba, ahol fejlődő testükkel napi tíz órát ülnek görnyedten enge­delmes és kihasznált eszközeiül a munkaadók ké­nyelmének. Pedig hogy van kedvük a magyar asszonyok­nak kerti munkához, azt a marienfeldei intézet is bizonyíthatja, melynek sok magyar növendéke volt már. Egyik, tudtommal, Budapesten a saját kertjét gondozza, egy másik Sachsen-Altenburerben szana­tóriumi kertészetet vezet, most is van künn magyar leány s magam is tudok olyat, aki oda készül. Másként is elhat az intézet áldásos működése hoz­zánk. A modori polgári leányiskola kertjét a ma­­rienfeldei intézet egy végzett növendéke gondozza s mellette tanulja a kerti munkát boldogan és jó­kedvűen néhány fiatal, magyar leány, aki majdan női hivatásának is egészségesebb testtel tud eleget tenni, mint az a sok szegény gépírókisasszony. De bármilyen jó is, ha dilettáns kertésznők is vannak, elsősorban arra van szükség, hogy a ker­tészetet kereseti forrásként nyissák meg a nőknek. Nem tudnék, különösen a marienfeldei tapasztala­tok után, alkalmasabbat. Szombatosok a Hajdúságban — Terjed az új hit — Budapest, Július 8. A szombatosok szóra eszünkbe jutnak mindazok a mondatok és képek, amelyeket a legerősebb, legkeményebb koponyájú magyar regényíró, Kemény Zsigmond „A rajongók“ című­ regényében megalkotott. A messze, rej­tett Székelyföldre gondolunk, Erdélyre, a feje­delmi udvarra, régi dicsőségre és régi mártí­­romságra. Visszaemlékezünk arra, hogy a szombatosok titkolt, rejtett istentiszteleteket tartottak, hogy hegyek közé, völgyekbe és bar­langokba húzták meg magukat. Emlékezünk Kemény hatalmas hősére, aki törhetetlen volt, mert szombatos volt, akire ujjal mutattak, aki­től féltek. Elgondoljuk a „szombatos“ szó egész misztikumát és nem tudjuk, sehogysem tudjuk összeegyeztetni a Hajdúság sima, nyílt, aka­dálytalanul elénk képzelhető fogalmával. Ez az érdekes. A szombatosok lassan, de kitartóan térítenek a hajdúvárosokban és községekben. A szombatosok egy-egy embere kijön az erdélyi hegyek közül, ahol egy kis talajt remél, ott megáll, könyvekkel, iratokkal házal, prédikál, beszélget, példát mutat és hódít. Természetesen nem mindegyik város, nem mindegyik község alkalmas a térítő munkára. Hajdúböszörmény, Hajdúhadház, Hajdúdorog és Hajdúnánás azok a városok, ahol megpróbál­koztak. Ott vannak ezek a városok Debrecen mellett és a lakosság vallási, felekezeti elosz­lása nagyjából egyforma. Mindenütt túlnyomó a református elem és hozzá elenyészően cse­kély a katolikusok száma. Érdekes és tudott do­log az is, hogy — még Debrecenben is — aránylag igen sok baptista van, akiknek külön imaházuk van és nazarénusok is akadnak szép számmal. Debrecenben az ismert Nagyerdő egyik vadon részén tartják szabad ég alatt az­­istentiszteletüket. Ez a két felekezet már régóta van itt a Hajdúságban, de a szombatosok szektája, ha meg tud alakulni, új keletű lesz. A fent említett összes városok között eddig a legtöbb eredményt Hajdúnánáson érték el, amely különben is érdekes város­(Hajdúnánás) . Tudósítónk kiment ebbe a cívisvárosba. Vasár­nap volt és községi képviselőválasztás napja. A vasúttól befelé a szokott és ismert páros út vezet, közepe kikövezve, jobbra-balra feneketlen hortobágyi homok. Apró, pislogó ablakú földszintes házak, törpe akácfák közül egyszerre modern, fehér, kétemeletes kőépület emelkedik elő. A református főgimnázium. Azután megint földszintes, zöldre, sár­gára, kékre meszelt apró házak s a hosszú sor után a piaci emeletes városháza, járásbíróság, kaszinó és templomok közé visz a kocsi. A piac olyan szépen mutatja a társadalmi el­oszlást. Középen a mindent egyesítő géniusz: Kossuth szobra. Háta mögött — akárcsak Deák mögött a Lloyd-klub — a városháza, szembe vele a kaszinó, attól jobbra a katolikus, balra a református templom, büszkén, magasan emelkednek keskeny tornyukkal, míg a harmadik, a zsidó templom, szerényen húzza meg magát a városháza mögött a hivatalos hatalom árnyékában. (Vérvád) Mégis itt termett meg az utolsó hét egyik ná­­nási szenzációja: a vérvád. A zsidó templomot ta­tarozzák, a legközelebbi napokban szentelik föl. Bi­zony a munkásleányok között nem sok — talán egy sem — zsidó. Valamelyik parasztgyerek meglátott közülük kettőt, amint bementek a templomba. Nosza, kész volt a hír: két keresztény leány vérével szen­telik fel a zsidó templomot. Napokig tartotta magát a hít, végre a református tiszteletesek, a polgármes­ter, meg a katolikus tanító együttesen elnyomták a beszédet. Első utunk a kitérések ügyében a polgármester­hez vezetett. C­s­o­h­á­n­y Lajos polgármester nagyon kedves, joviális öreg úr, barátságosan fogadott és — hiába, a hatóság Nánáson is hatóság — nem mon­dott semmit. Nem tud semmiről, csak azt tudja, hogy baptis­ták vannak itt és szaporodnak is, mert a katolikus egyházközség el van hanyagolva, senki sem törődik vele A katolikus hívek térnek ki leginkább. És valóban, a katolikus egyházközség állapota egyrészt különös fényt vet a dúsgazdag katolikus egyház bánásmódjára, másrészt ez adja az okát an­nak is, miért tudott annyira amennyire a „szomba­tisták“ tana — így mondják errefelé — itt elterjedni. (A „filiale“) Hajdúnánás 18.000 lakosa közül 1400 katolikus. Ezt az 1400 katolikus hivet pedig a katolikus egyház nagylelkűen odaajándékozza a többi felekezetnek. Hajdúnánás tulajdonképpen filiáléja, fiókegyháza a szomszédos hajdudorogi egyházközségnek. Helye­sebben ajándékegyháza, amennyiben Samassa Jó­zsef, az egri érsek, akinek fenhatósága alá Nánás tartozik, az 1400 hivet, a gyenge templomot és a rozoga iskolát — amely külön kultúrkép lehet — odaajándékozta a dorogi egyháznak. Ennek eredménye az, hogy a hajdudorogi pap, dr. lovag Kutschera Ferenc, csak háromheten­ként egyszer jön ide misét szolgáltatni, de a hívek­kel nem törődik. Nem törődik azért, mert az egri érsek még azért se fizet, ha egyszer-egyszer kijön, minek jöjjön többször. Meg kell jegyeznem, hogy az egri érseknek Haj­dúnánás szomszédságában 1000 kat. hold földje van, de a papnak nem fizet. Hogy azonban a szépnevű dorogi pap egyébként milyen ember, azt a következő eset mutatja. Nemrégiben bejött a lovag plébános úrhoz egy leány és szemlesütve kéri, hogy a születési bizonyít­ványt állítsa ki neki, mert férjhez akar menni. A plébános úr már elővette a tintát, tollat és írni akarja a bizonyítványt, de egyszerre eszébe jut valami és megkérdi. Hát aztán kihez megy feleségül? — A leány megmondja. — Hiszen az református, — szól a szeretet papja kivörösödve. — Takarodj! Nem adok bizonyítványt. A leány azért férjhez ment, de református lett. A hajdúnánási katolikusokat tehát mindössze a kántortanító, a harangozó meg a templomépület tartja össze. Hogy ez milyen erős kapocs lehet, arra elég jellemzés, ha megemlítem, hogy a tanító négy hónap előtt jött ide, de azóta még egy krajcár járan­dóságot nem kapott­­ (­ (Az első térítő) A hajdúnánási állapotokat megtudta néhány szombatos, akik Nagyváradon laknak és onnét men­nek mindenfelé vándorútjaikra. Ez év februárjában jött Hajdúnánásra az első szombatos, Székely Ferenc, aki nem térített, csak könyveket árult és úgy látszik, puhatolódzott. Jó talajra talált, különösen az intelligens parasztság és az iparosok körében. Sok könyvet adott el, még azokban a családok­ban is, amelyek hívei­ megmaradtak a vallásukban. Meg is ígérte, hogy elküldi a prédikátort. (A prédikátor) Megérkezett egy hétre rá a prédikátor is: Kes­sel Frigyes. Szintén könyvügynökösködés címén ment házról-házra, mindenütt szerényen, evangé­liumi módon viselkedett, míg végre az egyik háznál meghívták, hogy töltse­ ott a munkaszünet napját, a szombatot. Kessel elfogadta a meghívást, ott maradt néhány napig és úgy élt, — így mondják a házigazdák — mint egy angyal­ember. Naponta prédikált a kis szo­bában, olvasott, bibliát magyarázott és beszélgetett. Húst egyáltalán nem evett, mert egyszer vala­milyen híve becsapta, disznózsírban sillt húst etetett meg vele, pedig disznózsírt és disznóhúst nem sza­bad ennie a biblia parancsa szerint. Február óta többször volt itt Kessel is, de itt voltak, azonkívül Br­­­eczky István és Bereczky József is, akik szintén térítenek. Annyira eredményes volt a munka, hogy már 100—150-re megy a hívek száma. Most a napokban volt ott megint Kessel és megígérte, hogy jövő héten visszajön és megalakítják a felekezetet. Csak egy emberen fordul meg a dolog. Egy jó­módú és ismert, tisztelt iparoson, Theierkauf Mátyáson és kedves nején, akiknél Kessel lakott és akiknek házában prédikált is. Ha Theierkauf kifér, akkor a nánási katolikusok megint 150-nel keveseb­ben lesznek. (Theierkaufék) Elmentem Theierkaufék lakására. Vasárnap dél­előtt volt, csendes a műhely, üres a tornác, mert odatű­t a nap. Lehajtom egy kissé a fejemet és meg­görbülve belépek a konyhába. Kalauzom bemutat és bemegyünk a belső szo­bába. Theierkauf úr magas, szálas, lelógó bajuszú, kérgeskezű, jó magyar ember a neve dacára is, az asszony s pedig alacsony, kövérkés, élénk arcú, okos tekintetűű asszony. Nagyon megörül, mikor hallja, hogy a szombatosokról akarunk valamit tu­dni. A hit­beli dolgokról nagyon szívesen beszél. Megered a nyelve. — Hát bizony itt, ebben a szobában lakott az a Kessel, az a szombatista. Itt is prédikált. Körülnéztem a szobában. Alacsony, apró kis szoba, 3—4 méter hosszú és széles, túlzsúfolva bú­torokkal, dívány, politizozott szekrény és ágy, az asztalon plüsstakaró. — Nagyon szépen prédikált, — folytatta Theier­­kaufné — és mi nagyon hallgattuk. Tetszik tudni, csak azt mondja, ami a bibliában van, de gyönyö­rűen mondja. És könyveket is adott nekünk, meg vettünk is tőle. Bizony én már gondoltam arra, hogy hát mi is áttérjünk. Mert tessék nézni, mit csináljunk itt. Papunk nincs, ha az öreg Kutschera néha ki is jön, nem sokat ér az öreg, mert nem tud szépen be­szélni. Kessel pedig azt mondta, hogy térjünk ki, akkor egyelőre elég lesz ez a szoba­templomnak és minden vasárnap vagy ő, vagy más jön ide és pré­dikálni fog. — És aztán mindent elhisznek, amit a szomba­tosok mondanak? — kérdeztem. — Nem mindent, de a bibliát mondja csak és mindig idéz belőle. Csak az bántott, mikor azt mondta, hogy a pápa fenevad és Antikrisztus és be is bizonyította János jelenéseiből. , — Aztán vannak már itt sokan szombatosok? — Még valójában nincsenek. Igen sok házban vannak ilyen könyvek és nagyon sokan jönnek a prédikációra, de arra várnak, hogy mi kitérjünk. Ak­kor majd jönnek miutánunk. — De mi egyelőre nem hallgatunk rájuk, — szól közbe Theierkauf. — Meghallgatjuk őket, itt lakhat­nak, de mi már megmaradunk a vallásban. — Pedig nagyon szépen beszélnek, ** mondja mégegyszer az asszony. VILÁG 1911. Julius 9. 1»

Next