Világ, 1912. április (3. évfolyam, 79-103. szám)

1912-04-07 / 84. szám

42 1912. április 7. VIILÁD Politikai jelszavak és frázisok „ Irta: Radó Sámuel / A közjog és a nép A régi ellentét király és nép között ma­napság nyugvópontra jutott. A királyok le­mondtak arról, hogy abszolutisztikus módon uralkodjanak. Belátták, hogy a korlátlan ha­talomra való törekvés végtelen bonyodal­makra vezet és kevés sikerrel kecsegtet. Ha manapság közjogi nézeteltérések merülnek fel, akkor ezeket az ellentétes álláspont köl­csönös tiszteletével minden különös emóció nélkül intézik el. A kor szelleme nem ked­vez a közjogi harcoknak, épp oly kevéssé, mint a teológiai perpatvaroknak. A politikai szenvedélyt nem a király­­és a nép közötti határvillongások, hanem a nép egyes osz­tályainak egymás közötti ellentéte korbácsolja fel. Az az ösztönszerű érzés él a lelkekben, hogy a társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyától függ a nemzetek fejlő­dése, az egész emberiség sorsa. Az egész politikai mozgalom úgyeszólván a szociális kérdés körül forog, miután az egyes népré­tegek jogviszonyát nem közjognak, hanem szociális ügynek szokták nevezni. A nagy, világraszóló probléma abban van, mennyi jólétet, ennélfogva mennyi kultúrát tud a társadalmi berendezés az egyeseknek bizto­sítani. Ezért hevülnek az emberek, ezért küzdenek, szervezkednek, ezért áldozzák fel exisztenciájukat és életüket. A nálunk fenn­álló politikai szervezetek azonban még min­dig a régi tradíció­ békéiban sínylődnek, me­lyek a király túlkapásai ellen való harcot homloktérbe állították. Ők erre a harcra vannak berendezve. Ragaszkodnak ehhez a taktikához többnyire hagyományból és meg­­szokottságból és felette csodálkoznak, hogy a csengő jelszavak, melyek azelőtt a népet talpra állították, az abszolutizmus réme, a király rossz tanácsadói miatt való aggály többé senkit sem ijeszt meg. A nagy tömegek ezt a fölösleges küz­delmet a legnagyobb közönynyel nézik, ők a szabadságot nem a királytól féltik, hanem a történelmi osztályoktól, ők nem a királyi hatalomtól, hanem a kiváltságos rétegektől akarnak nemzeti vívmányokat szerezni. A professzionálus magyar politika végtelen sivársága éppen onnan ered, hogy nem a nép érzelmi világába kapcsolódik bele, ha­nem egy elavult, hitevesztett tradíció út­vesztőjében bolyong. Emellett az öntudatra ébredő tömegek a politikai hatalmasságokat azzal is gyanúsítják, hogy ez a közjogi fele­selés nem is öntudatlan és nem ártatlan gon­dolatszegénységtől ered, hanem inkább ra­vasz taktika, melynek célja a szociális kér­dések és a népszerű reformok tárgyalása elől kitérni. Várjon ez a szemrehányás iga­­zolt-e vagy nem, azt felesleges itt kutatni. De tény az, hogy ez a jobbatlan formaliszti­­kus közjogi pártoskodás, az alkotmánybiz­­tosítékokra való aspiráció vagy a királyi jogkör megbolygatása a nép érdeklődését nem tudja felkelteni. A királyi hatalom ellen küzdő tábor hadállása ennélfogva a lehető legszerencsétlenebb. A király visszautasítja követeléseiket és a nép megtagad velük minden közösséget. Ez a szerencsétlen tak­tika nem ügyetlenségből ered, hanem annak a lejárt politikának természetes folyománya, mely sem a királyért, sem a népért nem küzd, hanem csak szű­k osztályérdeket kép­visel, ami azután teljes izolálásra vezet. Az udvar és a demagógia Roppant jellemző, hogy az arisztokrá­cia panaszkodik az udvar demagóg tenden­ciája miatt. A vádban van valami monstruó­­zus, mert az udvar és az arisztokrácia szá­zadokon át szolidaritásban voltak és a régi teória szerint az arisztokrácia főfunkciója abban állott, hogy közvetítő szerepet vigyen a nép és a korona között Honnan eredje­ hát a jelenlegi egyenetlenkedés, melyre a fentemlített vád olyan élesen rámutat? A modern királyság nagy küzdelmek és megpróbáltatások után végre arra a tu­datra ébredt, hogy a király érdeke egyene­sen megköveteli a nép boldogulását és fej­lődését. Ha már most e három tényező: a ki­rály, a nép és az arisztokrácia egymás kö­zötti viszonyát elfogulatlanul vizsgáljuk, arra a megállapításra jutunk, hogy a feje­delem közvetlenül érdekelve van abban, hogy a nép jólétben éljen és a tények min­den nap éreztetik vele e szolidaritás szük­ségét. Az arisztokrácia esete azonban más­ként áll. Egyéni és osztályérdekei érvénye­sülhetnek akkor is, ha a nép tudatlan, gyenge és szegény. Egy nyomorúságban sínylődő országnak királyaiém­ lehet hatal­mas, ellenben szomorú közállapotok mellett is nem egyszer virágzott ki az oligarchia lápvirágja. Természetesen az arisztokrácia valódi érdeke nem ellenkezik a nép jólété­vel és teljesen megfér vele. De ehhez a megismeréshez kell a szolidaritásnak maga­sabb felfogása, a nyomasztó kiváltságokról való lemondás és a monopolisztikus politikai vezérletről való abdikáció. Történelmi té­nyek bizonyítják, hogy a királyság elől járt népies hivatása felismerésében. Sőt a király nagy harcokat vívott az arisztokráciával, mert a nép áldozatképességét az állam cél­jaira és nem az olygarchia hasznára akarták lefoglalni. Az olygarchia a legnagyobb el­lenállást fejtette ki, de sok esetben sikerült a nép bőrére megalkudnia. Mária Terézia urbariális reformkísérlete óta nagyon sok­szor hangzott fel a vád, hogy az udvar de­magógiára adja a fejét, hogy az udvar a jobbágyokat a nemesség ellen akarja uszí­tani. Nagyon sokszor sikerült is éppen a tö­megek előítéletének felhasználásával a ki­rály népbarát, demokrata törekvése ellen nemzeti ellentállást szervezni, mely azután a tömegeket vetette vissza a régi jogtalan állapotba. A választóreform és az arisztokrácia Várjon mennyiben fogja az általános tit­kos szavazati jog az arisztokrácia politikai hatalmát csökkenteni és speciális osztály­érdekeit veszélyeztetni? Érdemes ezt a kér­dést elfogulatlan vizsgálat tárgyává tenni. Mert állapítsuk meg egészen objektíve, hogy az arisztokráciának joga van, hogy osztály­érdekeit védje és különleges pozícióját min­den csorbítás ellen megóvni igyekezzék. Még azt sem vehetni rossz néven tőle, hogy külön érdekeit mint egyetemes nemzeti ér­deket igyekszik feltüntetni és úgy kíván szerepelni, mintha egyedül a nemzeti érdek, melyet szívén hord, késztetné arra, hogy a politikai vezérszerep megtartásáért hábo­rúba bocsátkozzék. Ezek a politikai küzde­lem megszokott cselfogásai, melyek tömeg­hatásra számítanak és erkölcsileg nem esnek súlyos beszámítás alá. Hogy ezt a fent fel­vetett kérdést megvilágítsuk, legyen szabad az angol főrendiház körüli küzdelem egy érdekes epizódjára emlékeztetni. Roseberg tudvalevőleg olyan megoldást ajánlott, hogy a születésénél fogva jogosított hétszáz lord a saját soraiból száz tagot válasszon, akik a király által érdemeiknél foléa kinevezett peerekkel együtt a megreformált első ka­marát alkossák. Ez indítvány a lordok kö­zött óriási elkeseredést szült. „Könnyű Ro­­sebergnek, — mondá a főnemesség zöme, — miután tudja, hogy ő, mint országos hikű­ politikus, minden esetre a felsőház tagja lesz. Ezért könnyen rááll arra, hogy jogain­kat konfiskálják. Mi születésünknél fogva tagjai vagyunk a lordok házának és ott aka­runk maradni. Itt nem holmi érdemekről, hanem szent és sérthetetlen jogról van szó, mely olyan szent és csorbíthatlan, mint a király vagy a parlament joga.“ Ez a példa világosan megmagyarázza a választóreform következményeit az arisz­tokrata birtokállományra. Mi lesz azzal a sok főrangú nullával, akik csak származásuk és konnexiójuk révén jutnak mandátumhoz és hivatalhoz. Lord Roseberg nem tartotta azt arisztokrata érdeknek, hogy érdemnél­­küli osztálytársainak pretenzióit támogassa. De ha az osztályérdek az ily állásfoglalást meg is követelné, itt az a világos eset forog fenn, hogy az arisztokrata érdeknek az or­szágos és nemzeti érdek előtt meg kell ha­jolnia.­­ Angol és lengyel arisztokrácia Európában, azt lehet mondani, kétféle arisztokrata­ rendszer van. A brit szisztéma az első helyet az államban az arisztokráciá­nak foglalja le. De amellett az állam hatal­mát is tiszteletben tartja, mert már arra a tudatra emelkedett, hogy a gyenge állam­ban az arisztokrata hatalom nem sokat ér és az állammal együtt ő is megbukik. A brit lordok tehát, bármilyen erélye­sen védik is előjogaikat, mégis engednek a nagy áramlatoknak és nem pazarolják ere­jüket arra, hogy azokat mesterségesen visz­­szaszorítani iparkodjanak. Egészen más az az eltérő felfogás, melyet az elv kiváló elő­­harcosa után lengyel rendszernek nevezhet­nénk el. • A szarmat­lán­ok az államot nem te­kintik egyébnek arisztokrata alkotásnál, vagy inkább kreatúránál. Az arisztokrata kiváltság csorbítása az ő szemükben tehát az állam felforgatása és aláaknázása. Azt a tételt, hogy a nemesi előjogot el kell törölni, ha időszerűtlenné és károssá válik, azt nem találni kátéjukban. Erre a belátásra ők nem képesek. Az angol osztályharcokban végre kiala­kult, hogy a történelmi jog a nemzeti fejlő­dést gúzsba köti, a nemzet gyarapodását akadályozza. A lengyel főnemesség azon­ban csökönyösen ragaszkodott a tételhez, hogy a történelmi osztály csorbítatlan fel­­sőbbségéhez fűződik az állam jóléte és bol­dogulása. Hogy hová vezetett ez az úgyszólván államellenes, szinte anarchista tétel, az tu­dott dolog. Lélektanilag nagyon érdekes, hogy a lengyel mágnások, ámbár a legridegebb osztályérdek alapján állottak, mégis az ál­dozatkészségnek és hősiességnek fényes példáját adták és ebben a tekintetben semmfii más nemzet mögött nem maradtak el. De a lengyel szlachta hazafiassága és önfeláldo­zása által csak a saját ügyét, a privát do­míniumát védte. Ezért éltek-haltak, ezért küzdöttek, lázongtak és szenvedték a szám­kivetés és mártíromság keserűségeit. De bármilyen végzetes csapás érte is a hazát, arra a tudatra sohasem ébredtek, hogy a nép elnyomottsága és züllöttsége a kutforrása minden bajnak, hogy az olygar­chia hatalmi túltengése okozta nemzetük romlását. Évtizedeken át törte a lengyel arisztokrácia fejét mindenféle összeesküvé­sen, a külföld intervenciójának kieszközlé­sén, minden követ megmozgatott, fühör­­fához kapkodott, a pápa közbenjárásától, a népek rokonszenvétől várták hazájuk feltá­madását. Csak egy mentőgondolat nem ju­tott soha eszébe az elvakult főrangú társa­ságnak, hogy előjogaikról az elnyomott néppel szemben lemondjanak. A lengyel ál­lam visszaállítása az ő szemükben főleg az olygarchia feltámadását, uralmának vissza­nyerését jelentené. Ezért búsultak, ezért küzdöttek és szenvedtek. Ez volt forradal­maik mozgató ereje. Még Lengyelország felosztása után is a sztarosztok olyan rosszul bántak paraszt­jaikkal, hogy az osztrák kormánynak csak a kisujját kellett megmozgatnia, hogy a tö­meget a nemesség ellen boszúhadjáratra felbujtsa. A lengyel arisztokrácia javítha­tatlan volt. Nem­ okult és nem okulhatott. Mert ha exkluzivitásáról lemondana, akkor megszűnne kiváltságos osztály lenni. Még egy érdekes vonásról kell meg­emlékeznünk. A lengyel főúr rendszerint sokkal kedvesebb és szeretetreméltóbb a polgársággal szemben, mint a gőgös lord. Ez differáló helyzetükben leli magyarázatát. A lengyel főúr minden kétségen felül álló pozíciónak örvend, ő tehát könnyen lehet bájos és leereszkedő. Neki nem kell tar- ' iVaSSrtoaff

Next