Világ, 1912. április (3. évfolyam, 79-103. szám)
1912-04-07 / 84. szám
42 1912. április 7. VIILÁD Politikai jelszavak és frázisok „ Irta: Radó Sámuel / A közjog és a nép A régi ellentét király és nép között manapság nyugvópontra jutott. A királyok lemondtak arról, hogy abszolutisztikus módon uralkodjanak. Belátták, hogy a korlátlan hatalomra való törekvés végtelen bonyodalmakra vezet és kevés sikerrel kecsegtet. Ha manapság közjogi nézeteltérések merülnek fel, akkor ezeket az ellentétes álláspont kölcsönös tiszteletével minden különös emóció nélkül intézik el. A kor szelleme nem kedvez a közjogi harcoknak, épp oly kevéssé, mint a teológiai perpatvaroknak. A politikai szenvedélyt nem a királyés a nép közötti határvillongások, hanem a nép egyes osztályainak egymás közötti ellentéte korbácsolja fel. Az az ösztönszerű érzés él a lelkekben, hogy a társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyától függ a nemzetek fejlődése, az egész emberiség sorsa. Az egész politikai mozgalom úgyeszólván a szociális kérdés körül forog, miután az egyes néprétegek jogviszonyát nem közjognak, hanem szociális ügynek szokták nevezni. A nagy, világraszóló probléma abban van, mennyi jólétet, ennélfogva mennyi kultúrát tud a társadalmi berendezés az egyeseknek biztosítani. Ezért hevülnek az emberek, ezért küzdenek, szervezkednek, ezért áldozzák fel exisztenciájukat és életüket. A nálunk fennálló politikai szervezetek azonban még mindig a régi tradíció békéiban sínylődnek, melyek a király túlkapásai ellen való harcot homloktérbe állították. Ők erre a harcra vannak berendezve. Ragaszkodnak ehhez a taktikához többnyire hagyományból és megszokottságból és felette csodálkoznak, hogy a csengő jelszavak, melyek azelőtt a népet talpra állították, az abszolutizmus réme, a király rossz tanácsadói miatt való aggály többé senkit sem ijeszt meg. A nagy tömegek ezt a fölösleges küzdelmet a legnagyobb közönynyel nézik, ők a szabadságot nem a királytól féltik, hanem a történelmi osztályoktól, ők nem a királyi hatalomtól, hanem a kiváltságos rétegektől akarnak nemzeti vívmányokat szerezni. A professzionálus magyar politika végtelen sivársága éppen onnan ered, hogy nem a nép érzelmi világába kapcsolódik bele, hanem egy elavult, hitevesztett tradíció útvesztőjében bolyong. Emellett az öntudatra ébredő tömegek a politikai hatalmasságokat azzal is gyanúsítják, hogy ez a közjogi feleselés nem is öntudatlan és nem ártatlan gondolatszegénységtől ered, hanem inkább ravasz taktika, melynek célja a szociális kérdések és a népszerű reformok tárgyalása elől kitérni. Várjon ez a szemrehányás igazolt-e vagy nem, azt felesleges itt kutatni. De tény az, hogy ez a jobbatlan formalisztikus közjogi pártoskodás, az alkotmánybiztosítékokra való aspiráció vagy a királyi jogkör megbolygatása a nép érdeklődését nem tudja felkelteni. A királyi hatalom ellen küzdő tábor hadállása ennélfogva a lehető legszerencsétlenebb. A király visszautasítja követeléseiket és a nép megtagad velük minden közösséget. Ez a szerencsétlen taktika nem ügyetlenségből ered, hanem annak a lejárt politikának természetes folyománya, mely sem a királyért, sem a népért nem küzd, hanem csak szűk osztályérdeket képvisel, ami azután teljes izolálásra vezet. Az udvar és a demagógia Roppant jellemző, hogy az arisztokrácia panaszkodik az udvar demagóg tendenciája miatt. A vádban van valami monstruózus, mert az udvar és az arisztokrácia századokon át szolidaritásban voltak és a régi teória szerint az arisztokrácia főfunkciója abban állott, hogy közvetítő szerepet vigyen a nép és a korona között Honnan eredje hát a jelenlegi egyenetlenkedés, melyre a fentemlített vád olyan élesen rámutat? A modern királyság nagy küzdelmek és megpróbáltatások után végre arra a tudatra ébredt, hogy a király érdeke egyenesen megköveteli a nép boldogulását és fejlődését. Ha már most e három tényező: a király, a nép és az arisztokrácia egymás közötti viszonyát elfogulatlanul vizsgáljuk, arra a megállapításra jutunk, hogy a fejedelem közvetlenül érdekelve van abban, hogy a nép jólétben éljen és a tények minden nap éreztetik vele e szolidaritás szükségét. Az arisztokrácia esete azonban másként áll. Egyéni és osztályérdekei érvényesülhetnek akkor is, ha a nép tudatlan, gyenge és szegény. Egy nyomorúságban sínylődő országnak királyaiém lehet hatalmas, ellenben szomorú közállapotok mellett is nem egyszer virágzott ki az oligarchia lápvirágja. Természetesen az arisztokrácia valódi érdeke nem ellenkezik a nép jólétével és teljesen megfér vele. De ehhez a megismeréshez kell a szolidaritásnak magasabb felfogása, a nyomasztó kiváltságokról való lemondás és a monopolisztikus politikai vezérletről való abdikáció. Történelmi tények bizonyítják, hogy a királyság elől járt népies hivatása felismerésében. Sőt a király nagy harcokat vívott az arisztokráciával, mert a nép áldozatképességét az állam céljaira és nem az olygarchia hasznára akarták lefoglalni. Az olygarchia a legnagyobb ellenállást fejtette ki, de sok esetben sikerült a nép bőrére megalkudnia. Mária Terézia urbariális reformkísérlete óta nagyon sokszor hangzott fel a vád, hogy az udvar demagógiára adja a fejét, hogy az udvar a jobbágyokat a nemesség ellen akarja uszítani. Nagyon sokszor sikerült is éppen a tömegek előítéletének felhasználásával a király népbarát, demokrata törekvése ellen nemzeti ellentállást szervezni, mely azután a tömegeket vetette vissza a régi jogtalan állapotba. A választóreform és az arisztokrácia Várjon mennyiben fogja az általános titkos szavazati jog az arisztokrácia politikai hatalmát csökkenteni és speciális osztályérdekeit veszélyeztetni? Érdemes ezt a kérdést elfogulatlan vizsgálat tárgyává tenni. Mert állapítsuk meg egészen objektíve, hogy az arisztokráciának joga van, hogy osztályérdekeit védje és különleges pozícióját minden csorbítás ellen megóvni igyekezzék. Még azt sem vehetni rossz néven tőle, hogy külön érdekeit mint egyetemes nemzeti érdeket igyekszik feltüntetni és úgy kíván szerepelni, mintha egyedül a nemzeti érdek, melyet szívén hord, késztetné arra, hogy a politikai vezérszerep megtartásáért háborúba bocsátkozzék. Ezek a politikai küzdelem megszokott cselfogásai, melyek tömeghatásra számítanak és erkölcsileg nem esnek súlyos beszámítás alá. Hogy ezt a fent felvetett kérdést megvilágítsuk, legyen szabad az angol főrendiház körüli küzdelem egy érdekes epizódjára emlékeztetni. Roseberg tudvalevőleg olyan megoldást ajánlott, hogy a születésénél fogva jogosított hétszáz lord a saját soraiból száz tagot válasszon, akik a király által érdemeiknél foléa kinevezett peerekkel együtt a megreformált első kamarát alkossák. Ez indítvány a lordok között óriási elkeseredést szült. „Könnyű Rosebergnek, — mondá a főnemesség zöme, — miután tudja, hogy ő, mint országos hikű politikus, minden esetre a felsőház tagja lesz. Ezért könnyen rááll arra, hogy jogainkat konfiskálják. Mi születésünknél fogva tagjai vagyunk a lordok házának és ott akarunk maradni. Itt nem holmi érdemekről, hanem szent és sérthetetlen jogról van szó, mely olyan szent és csorbíthatlan, mint a király vagy a parlament joga.“ Ez a példa világosan megmagyarázza a választóreform következményeit az arisztokrata birtokállományra. Mi lesz azzal a sok főrangú nullával, akik csak származásuk és konnexiójuk révén jutnak mandátumhoz és hivatalhoz. Lord Roseberg nem tartotta azt arisztokrata érdeknek, hogy érdemnélküli osztálytársainak pretenzióit támogassa. De ha az osztályérdek az ily állásfoglalást meg is követelné, itt az a világos eset forog fenn, hogy az arisztokrata érdeknek az országos és nemzeti érdek előtt meg kell hajolnia. Angol és lengyel arisztokrácia Európában, azt lehet mondani, kétféle arisztokrata rendszer van. A brit szisztéma az első helyet az államban az arisztokráciának foglalja le. De amellett az állam hatalmát is tiszteletben tartja, mert már arra a tudatra emelkedett, hogy a gyenge államban az arisztokrata hatalom nem sokat ér és az állammal együtt ő is megbukik. A brit lordok tehát, bármilyen erélyesen védik is előjogaikat, mégis engednek a nagy áramlatoknak és nem pazarolják erejüket arra, hogy azokat mesterségesen viszszaszorítani iparkodjanak. Egészen más az az eltérő felfogás, melyet az elv kiváló előharcosa után lengyel rendszernek nevezhetnénk el. • A szarmatlánok az államot nem tekintik egyébnek arisztokrata alkotásnál, vagy inkább kreatúránál. Az arisztokrata kiváltság csorbítása az ő szemükben tehát az állam felforgatása és aláaknázása. Azt a tételt, hogy a nemesi előjogot el kell törölni, ha időszerűtlenné és károssá válik, azt nem találni kátéjukban. Erre a belátásra ők nem képesek. Az angol osztályharcokban végre kialakult, hogy a történelmi jog a nemzeti fejlődést gúzsba köti, a nemzet gyarapodását akadályozza. A lengyel főnemesség azonban csökönyösen ragaszkodott a tételhez, hogy a történelmi osztály csorbítatlan felsőbbségéhez fűződik az állam jóléte és boldogulása. Hogy hová vezetett ez az úgyszólván államellenes, szinte anarchista tétel, az tudott dolog. Lélektanilag nagyon érdekes, hogy a lengyel mágnások, ámbár a legridegebb osztályérdek alapján állottak, mégis az áldozatkészségnek és hősiességnek fényes példáját adták és ebben a tekintetben semmfii más nemzet mögött nem maradtak el. De a lengyel szlachta hazafiassága és önfeláldozása által csak a saját ügyét, a privát domíniumát védte. Ezért éltek-haltak, ezért küzdöttek, lázongtak és szenvedték a számkivetés és mártíromság keserűségeit. De bármilyen végzetes csapás érte is a hazát, arra a tudatra sohasem ébredtek, hogy a nép elnyomottsága és züllöttsége a kutforrása minden bajnak, hogy az olygarchia hatalmi túltengése okozta nemzetük romlását. Évtizedeken át törte a lengyel arisztokrácia fejét mindenféle összeesküvésen, a külföld intervenciójának kieszközlésén, minden követ megmozgatott, fühörfához kapkodott, a pápa közbenjárásától, a népek rokonszenvétől várták hazájuk feltámadását. Csak egy mentőgondolat nem jutott soha eszébe az elvakult főrangú társaságnak, hogy előjogaikról az elnyomott néppel szemben lemondjanak. A lengyel állam visszaállítása az ő szemükben főleg az olygarchia feltámadását, uralmának visszanyerését jelentené. Ezért búsultak, ezért küzdöttek és szenvedtek. Ez volt forradalmaik mozgató ereje. Még Lengyelország felosztása után is a sztarosztok olyan rosszul bántak parasztjaikkal, hogy az osztrák kormánynak csak a kisujját kellett megmozgatnia, hogy a tömeget a nemesség ellen boszúhadjáratra felbujtsa. A lengyel arisztokrácia javíthatatlan volt. Nem okult és nem okulhatott. Mert ha exkluzivitásáról lemondana, akkor megszűnne kiváltságos osztály lenni. Még egy érdekes vonásról kell megemlékeznünk. A lengyel főúr rendszerint sokkal kedvesebb és szeretetreméltóbb a polgársággal szemben, mint a gőgös lord. Ez differáló helyzetükben leli magyarázatát. A lengyel főúr minden kétségen felül álló pozíciónak örvend, ő tehát könnyen lehet bájos és leereszkedő. Neki nem kell tar- ' iVaSSrtoaff