Világ, 1914. június (5. évfolyam, 128-152. szám)

1914-06-14 / 138. szám

14 1914 . június 14 . VILÁG jelentős összeg volt. De ke­verselték. Többet akartak. Nem kapták meg. Erre bejelentették, hogy nem­ dolgoznak tovább. Sztrájkba léptek. Vagy béremelés vagy nincsen munka. A mi­nisztérium megakadt; a bért fölemelni nem akarták; gróf Széchenyi István, a közmunka­­miniszter leírt a tanácshoz és elrendelte, hogy a munka folytatására kényszerítsék az enge­detlen asztaloslegényeket. A leirat a rendelet­hez hozzáfűzte, hogy amennyiben az asztalo­sok nem engedelmeskednének, vidékről hozas­sanak munkásokat, mert a munka nem késhet. íme, 48-ban munkásmozgalom is volt. Sztrájk. ___ 1849 február 2-án Hentzi, a budai vár pa­rancsnoka, szigorú rendeletet küldött a tanács­hoz. A rendelet természetesen német nyelven van szövegezve. Pesten a polgárság honvédeket és szabadcsapatok tagjait rejtegeti, — mondja az átirat, — ezek a lázadók h­aladék nélkül el­­fogattassanak és a várkapitánynak átadassa­nak. 1849 április 28. Irányi Dániel értesíti a pesti városi tanácsot, hogy Kossuth Lajos kor­­mányzó nyílt rendelettel Pest teljhatalmú kor­mánybiztosának nevezte ki. A rengeteg történelmi okmány most van feldolgozás alatt. Az érdekeseket a levéltárból átviszik a Fővárosi Múzeumba, ahol ki fogják állítani azokat. Keü­városi séták Erzsébetf­alván Budapest, június 13. A nagyvárosok lakosságának a külső terüle­­tek felé való tódulása nemzetközi tünet. Bécs, Berlin, Hamburg, Paris, Newyork környéke régibb és újabb telepekkel van beépítve, ahová a vá­rosi lakosság a lakások drágasága, a bérkaszár­­nyák rossz levegője és a nagyvárosi zaj elöl me­nekül. A hatóságok vállvetve igyekeznek ezeket a külső területeket olcsó és gyors közlekedéssel hozzáférhetőkké, vízvezetékkel, csatornázással, kö­vezéssel és utcaöntözéssel higiénikusokká, iskolák­kal és kórházaikkal modernekké tenni. Buda­pest lakosságának még sokkal több oka van­ arra, hogy a törvényekkel és szabályrendeletekkel fedett h­áz­­béruzsora elöl, a korom, füst és piszok elől, a tej­­h­amisítás, kenyér- és húsdrágaság elől a főváros területén kívül keressen menedéket. Budapest kör­nyékén számos új község keletkezett, melyekben a fővárosi lakos egy kis levegőt, egy kis napfényt, csendet és olcsóbb megélhetést keres. Ezek az új telepek példátlanul gyors lélek szaporodást mutat­nak és azokon a területeken, ahol még néhány év­tized előtt a béka és vadkacsa tanyázott, ma sok százezer ember él, ki a fővárosban tölti munka­idejét és e telepeken keres pihenést családja kö­rében. A hirtelen fejlődés ezeket a községeket telje­sen készületlenül találta. Legtöbbjének vagyona sem lévén, a kisbíró-politikának mihamar csődöt kellett mondania és ámbár a pótadók a hetven és nyolcvan százalék körül mozognak, e telepek kö­zül alig akad egy-kettő, mely egy városi lakosság legelemibb igényeit is kielégíteni képes volna. Fő­város és állam megingathatatlan közönynyel nézik a községek vergődését és csak akkor mozdulnak meg, mikor a fővárosi ház- és telek-nagybir­o­ko­­sok érdekeinek megvédése végett gátlólag nyúlhat­nak bele a külterületek fejlődésébe. A virilista­­érdekkel szemben nem jön számba sok százezernyi munkás és kishivatalnok érdeke. A fővároshoz legközelebb eső és immár a fő­városi rendőrség hatósága alá tartozó község, a több mint negyvenezer lakossal bíró Erzsébet­falva. Kapjunk fel a Városi villamos 30-as számú ko­csijára, mely Európában példátlan díjért, harminc fillérért szállít ki bennünket Erzsébetfalvára. Ber­linben sokkal hosszabb útvonalakon csak tíz pfen­niget szed a villamos. A községbe érve, az első, ami szemet szúr, a szó szoros értelmében szúr és csip, a vastag, fekete por, mely Erzsébetfalvát ellepi. Kö­vezésnek, járdának, egyetlen utcát kivéve, semmi nyoma. Az utcák hepehupásak, domb és völgy, bű­zös pocsolya és kétarasznyi porréteg, szeméthulla­dékoik és házaikból kifolyó szennyvizek váltakoznak egymással. A János-utca és Erdő-utca keresztezé­sénél széles ingovány képződött, melynek tetején házi hulladékok, elnyűtt kalapok, talpaveszett ci­pők és lyukas böd­önök úszkálnak. Vézna, mezítlábas gyermeksereg járkál az iszapban és szárja be tü­dejébe a poshadás miazmáit. A tér másik részén megkezdték a feltöltést, de abbahagyták, senki sem tudja, miért. A községet széles, fedetlen árok szedi keresztül, árasztva magából a penészszínü iszap bűzét és mikrobáit. A jórészt nyitott és fala­­zatlan emésztőgödrök szennyvize lassan-lassan át­szivárog a homokos talajon és hovatovább teljesen megfertőzt­eti a kútvizeket. Innen van az, hogy évről-évre, különösen őszszel, egyre fokozottabb mértékben tör ki a tífusz járvány. Bár Erzsébetfal­­váin egy kis vörhenyért, egy kis diftériáért, egy kis kruppért nem kell a szomszédba fáradni, mégis azt mutatja az évről-évre megdöbbentőbb statisztika, hogy Erzsébetfalvának speciális, uralkodó, helyi betegsége a tífusz. A negyvenezer lakossal bíró községnek nincs vízvezetéke, nincs csatornája, nincs kórháza, nincs vasúti teherállomásra. A szekerle-telepi vízvezetéki hálózat főcsöve Erz­sébetfalván vonul keresztül; a megoldás tehát önként kínálkozik, a község örö­mest viselné a bekapcsolás költségeit és mégsem tud negyvenezer ember egészséges ivóvízhez jutni, mert az állam példátlanul magas vízdíj követelé­sével örökre elriasztotta a községet a könnyű meg­oldás gondolatától. A követelt uzsora­árak abban lelik magyarázatukat, hogy a Wekerle-telepi vízmű márholnap magát a telepet sem fogja vízzel ellátni tudni, nemhogy még egy község vízszükségletét el­láthatná. Ennél a vízműnél is érvényesült tehát a magyar állami hatóságok közismert előrelátása, nagyszabású közszolgái látási politikái® és széles látóköre. Azonban a főváros sem marad mögötte az államnak. Ina közintézményről van szó. Erzsé­­betfalva felajánlotta a fővárosnak, h­ogy a buda­­m­es­ti vízvezetéki és csatorna­hálózatba, mel­yet előbb-utóbb múlhatatlanul ki kell terjeszteni a kül­­telepekre, saját költségén elvégzi a bekapcsolás munkálatait. Évekig tartó huzavona után a főváros visszautasította az ajánlatot abból a be nem vallott okból, hogy a fővárosi vízum autóer is erősen kö­zeledik a t­eli­esí­tő k­é­p­essen határához. Az egyre nagyobb vehemenciával pusztító ra­gály végül arra szorítja a községet, hogy a víz­művet a maga erejéből építse meg, bármily áldo­zat és a hetvenszázalékos pótadónak bármily föl­emelése árán is. Azonban az ügy megakadt a megye elient állásán és ezzel holtpontra jutott. A megye ugyanis azt követeli, hogy a vízmű a szom­szédos Kispesttel és Szentlőrinccel egyetértőleg és közösen létesüljön. Nem kell jóstehetséggel bírni, h­ogy az ember ezek után az erzsébetfalvai vízveze­ték sorsát megjövendölje . . . A fővárosi munkás és kispolgár, akit már a villamoson megsarcolnak, mikor Erzsébet fal­vára ér, nem mer lélegzőn, mert az utca porából a tüdővész bacillusát, az árokból és pocsolyákból a maláriát szívja tüdejébe; nem mer vizet inni, mert minden pohár vízből a tifusz réme vigyorog reá; nem mer megbetegedni, mert nincs kórház az egész, százhúszezer embert számláló környéken; de meghalni sem mer, mert az erzsébetfalvai te­mető nagy része majdnem állandóan víz alatt áll. A világítás harmiincnégy százalékkal drágább, mint a fővárosban, mert a villamosáramot hekto­­wattonként nyolc fillérért szolgáltat­já­k. A villamos társulattal kötött szerződés értelmében semmiféle más világítási vállalat Erzsébetfalvára be nem te­heti a lábát, a társaság hozzájárulása nélkül. Drága a fűtés is, mert az államvasútnak Er­­zsébetfalván nincs teherállom­ása és így szenet vagy fát az államvasúton nem lehet szállítani. Erzsébet­­falváé a dicsőség, hogy széles e világon az egyetlen negyvenezer lakosú város, melynek nincs vasúti teherállomása. Ezek az állapotok sürgős intézkedéseket tesz­nek szükségessé. Az állandó ragály nemcsak Er­­zsébetfalva lakosságát tizedeli meg, hanem fenye­gető veszély magára a fővárosra nézve is, ahová a fertőző bajokat főként ezekről a külső területek­ről hurcolják be. Erzsébetfalvának a fővároshoz Vasárnap való csatolása immár elodázhatatlan, égető kérdés, melyet semmiféle titkos érdekből többé eltakti­­kázni nem lehet. Velencei levél Velence, június 13. E sorok írója negyedszer van itt, még pedig második hete, és ilyenkor Velence kábítóan érde­kes. Általában olyan, mint a nő, vagy a szerelem. A viszontlátás második, harmadik napján majd­nem elviselhetetlenül unalmas és ugyanaz, de a második héten megint itj és napról-napra érdeke­sebb. Talán más is így van vele ... E velencei levél célja, h­ogy ebből az érdekes­ségből némely szemelvényt adjon, melyhez az olva­sónak lehet köze. Érdekessé teszi például Velencét most az, hogy közel van Albániához. Ezt a közelségeit ezúttal három olasz hadihajó szemlélteti:'­' a „Varese“, a „Ferruccio“ és az „Elba“, melyek ott horgonyoz­nak a „Giardini“ során, a mólón, a Hívta Schia­­voninn, a giardino publicóba, a Lidóra járók állandó szemeügyében. Igaz, hogy a három hadihajó a part megszokott dísze, évek óta, máskor is ott v­olt a három ainuszin vasszörnyeteg, a fenyegető — ámbár sárga dugóval enyhített — ágyutarkok­­kal. Hiszen valahol cs­ak kell lenniök az olasz flotta darabjainak, ha másért nem, hát azért, hogy az adófizető polgároknak, no meg a gaz osztrákoknak mutassák, hogy megvannak. Azonban eddig meg­szokták, most pedig észrevették őket. Sőt most azt is észreveszik, h­ogy a hajókon „készülődnek“. Tudniillik, a matrózok mossák a hajót és egyéb ilyesmit tesznek, amiről Gáspár Ferencünk, hála a részletügynököknek, oly közismert könyvei ad­nak színes képet. Bizonyos, hogy teljesen megbízhat­lan forrás­ból értesült olasz körökben a hadihajókhoz olyan kommentárokat fűznek, melyek mindenesetre érde­kesebbek a hivatalos, sőt nem hivatalos hírszolgá­lat közléseinél és esetleg igazabbak is. Azt mond­ják, hogy az egész albán kavarodás — itt mond­ják a Campo San­­Stefanon, a jelentős nevű Caffé Cavour-ban, a szomszéd asztalnál — aszongyák, hogy az egész kicsinált komédia, melynek az lesz a vége, hogy Albániát felosztják. Ausztria persze megsütheti, berámáztathatja azt, ami neki marad. Ausztriának általában kijut a banda militare hangjánál a Piazzán, vagy a Piazzettán, megismé­teltetik a Marcia Reale-t és ha elhangzott, a kürt­­harsogást és csinadrattát követte csöndet fölverik az irredenta kiáltások. Evviva l‘Italia Unita! Evviva Trieste e il Trentino Italiano! Morte all Austria! A napokban nagyobb szabású kavarodás is volt. Serrati, a munkáskamara titkára, hangosan ellentmondott a „kis“-eknek, sőt fütyült is. Szeren­csétlenségére esős idő volt és záporként kapta az esemyőnyél-ütéseket. A carabinierik alig tudták kiszabadítani a felbőszült irredenta haragjából. A munkáspárt jórésze tudvalevőleg irredenta­ellenes, mert ez a mozgalom jó időre kilátástalan lelkesedésbe csaholja le azokat az energiákat, me­lyeknek az osztály­uralmat kellette megdönteniök. . Az osztályharc most aktuális Velencében. A jövő héten lesznek a községi választások, melye­ken a konzervatív színezetű és némiképp oligarcha­­hajlandóság­s Conte Grimani-uralmat akarják meg­­dönteni és általában az egész „borghesiá“-t. Vannak más szenzációk is. Például művésze­tiek. Az egyik a Segantini híres képe: „Le due madri“, melyet a napokban állítottak ki a nagy nemzetközi kiállításban. Aznap azt írták a kommü­nikék, hogy valóságos népvándorlás indult meg a képhez, mire fel ez másnap tényleg be is követke­zett. A kép megérdemli. A két anya, Tehén és pa­­rasztasszony a nyolcvanas évekből való. Segantini azon korszakából, amikor még nem a Luxembourg­­beli képről ismert pointillista modorban kezelte ha­talmas lendületű ecsetjét, hanem­ a tiszta vonatozó módszerrel élt. Kétségtelen, hogy ennek a kiállítás­nak a miliőjében ma is modern. A másik művészeti esemény is a nemzetközi kiállítással kapcsolatos. A plakátok tengeréből kivá­lik egy rajz, robusztus zöld, piros és fekete voná­sokkal, férfi expresszionista modorban, körülbelül !

Next