Világ, 1914. június (5. évfolyam, 128-152. szám)
1914-06-14 / 138. szám
14 1914 . június 14 . VILÁG jelentős összeg volt. De keverselték. Többet akartak. Nem kapták meg. Erre bejelentették, hogy nem dolgoznak tovább. Sztrájkba léptek. Vagy béremelés vagy nincsen munka. A minisztérium megakadt; a bért fölemelni nem akarták; gróf Széchenyi István, a közmunkaminiszter leírt a tanácshoz és elrendelte, hogy a munka folytatására kényszerítsék az engedetlen asztaloslegényeket. A leirat a rendelethez hozzáfűzte, hogy amennyiben az asztalosok nem engedelmeskednének, vidékről hozassanak munkásokat, mert a munka nem késhet. íme, 48-ban munkásmozgalom is volt. Sztrájk. ___ 1849 február 2-án Hentzi, a budai vár parancsnoka, szigorú rendeletet küldött a tanácshoz. A rendelet természetesen német nyelven van szövegezve. Pesten a polgárság honvédeket és szabadcsapatok tagjait rejtegeti, — mondja az átirat, — ezek a lázadók haladék nélkül elfogattassanak és a várkapitánynak átadassanak. 1849 április 28. Irányi Dániel értesíti a pesti városi tanácsot, hogy Kossuth Lajos kormányzó nyílt rendelettel Pest teljhatalmú kormánybiztosának nevezte ki. A rengeteg történelmi okmány most van feldolgozás alatt. Az érdekeseket a levéltárból átviszik a Fővárosi Múzeumba, ahol ki fogják állítani azokat. Keüvárosi séták Erzsébetfalván Budapest, június 13. A nagyvárosok lakosságának a külső területek felé való tódulása nemzetközi tünet. Bécs, Berlin, Hamburg, Paris, Newyork környéke régibb és újabb telepekkel van beépítve, ahová a városi lakosság a lakások drágasága, a bérkaszárnyák rossz levegője és a nagyvárosi zaj elöl menekül. A hatóságok vállvetve igyekeznek ezeket a külső területeket olcsó és gyors közlekedéssel hozzáférhetőkké, vízvezetékkel, csatornázással, kövezéssel és utcaöntözéssel higiénikusokká, iskolákkal és kórházaikkal modernekké tenni. Budapest lakosságának még sokkal több oka van arra, hogy a törvényekkel és szabályrendeletekkel fedett házbéruzsora elöl, a korom, füst és piszok elől, a tejhamisítás, kenyér- és húsdrágaság elől a főváros területén kívül keressen menedéket. Budapest környékén számos új község keletkezett, melyekben a fővárosi lakos egy kis levegőt, egy kis napfényt, csendet és olcsóbb megélhetést keres. Ezek az új telepek példátlanul gyors lélek szaporodást mutatnak és azokon a területeken, ahol még néhány évtized előtt a béka és vadkacsa tanyázott, ma sok százezer ember él, ki a fővárosban tölti munkaidejét és e telepeken keres pihenést családja körében. A hirtelen fejlődés ezeket a községeket teljesen készületlenül találta. Legtöbbjének vagyona sem lévén, a kisbíró-politikának mihamar csődöt kellett mondania és ámbár a pótadók a hetven és nyolcvan százalék körül mozognak, e telepek közül alig akad egy-kettő, mely egy városi lakosság legelemibb igényeit is kielégíteni képes volna. Főváros és állam megingathatatlan közönynyel nézik a községek vergődését és csak akkor mozdulnak meg, mikor a fővárosi ház- és telek-nagybirokosok érdekeinek megvédése végett gátlólag nyúlhatnak bele a külterületek fejlődésébe. A virilistaérdekkel szemben nem jön számba sok százezernyi munkás és kishivatalnok érdeke. A fővároshoz legközelebb eső és immár a fővárosi rendőrség hatósága alá tartozó község, a több mint negyvenezer lakossal bíró Erzsébetfalva. Kapjunk fel a Városi villamos 30-as számú kocsijára, mely Európában példátlan díjért, harminc fillérért szállít ki bennünket Erzsébetfalvára. Berlinben sokkal hosszabb útvonalakon csak tíz pfenniget szed a villamos. A községbe érve, az első, ami szemet szúr, a szó szoros értelmében szúr és csip, a vastag, fekete por, mely Erzsébetfalvát ellepi. Kövezésnek, járdának, egyetlen utcát kivéve, semmi nyoma. Az utcák hepehupásak, domb és völgy, bűzös pocsolya és kétarasznyi porréteg, szeméthulladékoik és házaikból kifolyó szennyvizek váltakoznak egymással. A János-utca és Erdő-utca keresztezésénél széles ingovány képződött, melynek tetején házi hulladékok, elnyűtt kalapok, talpaveszett cipők és lyukas bödönök úszkálnak. Vézna, mezítlábas gyermeksereg járkál az iszapban és szárja be tüdejébe a poshadás miazmáit. A tér másik részén megkezdték a feltöltést, de abbahagyták, senki sem tudja, miért. A községet széles, fedetlen árok szedi keresztül, árasztva magából a penészszínü iszap bűzét és mikrobáit. A jórészt nyitott és falazatlan emésztőgödrök szennyvize lassan-lassan átszivárog a homokos talajon és hovatovább teljesen megfertőzteti a kútvizeket. Innen van az, hogy évről-évre, különösen őszszel, egyre fokozottabb mértékben tör ki a tífusz járvány. Bár Erzsébetfalváin egy kis vörhenyért, egy kis diftériáért, egy kis kruppért nem kell a szomszédba fáradni, mégis azt mutatja az évről-évre megdöbbentőbb statisztika, hogy Erzsébetfalvának speciális, uralkodó, helyi betegsége a tífusz. A negyvenezer lakossal bíró községnek nincs vízvezetéke, nincs csatornája, nincs kórháza, nincs vasúti teherállomásra. A szekerle-telepi vízvezetéki hálózat főcsöve Erzsébetfalván vonul keresztül; a megoldás tehát önként kínálkozik, a község örömest viselné a bekapcsolás költségeit és mégsem tud negyvenezer ember egészséges ivóvízhez jutni, mert az állam példátlanul magas vízdíj követelésével örökre elriasztotta a községet a könnyű megoldás gondolatától. A követelt uzsoraárak abban lelik magyarázatukat, hogy a Wekerle-telepi vízmű márholnap magát a telepet sem fogja vízzel ellátni tudni, nemhogy még egy község vízszükségletét elláthatná. Ennél a vízműnél is érvényesült tehát a magyar állami hatóságok közismert előrelátása, nagyszabású közszolgái látási politikái® és széles látóköre. Azonban a főváros sem marad mögötte az államnak. Ina közintézményről van szó. Erzsébetfalva felajánlotta a fővárosnak, hogy a budamesti vízvezetéki és csatornahálózatba, melyet előbb-utóbb múlhatatlanul ki kell terjeszteni a kültelepekre, saját költségén elvégzi a bekapcsolás munkálatait. Évekig tartó huzavona után a főváros visszautasította az ajánlatot abból a be nem vallott okból, hogy a fővárosi vízum autóer is erősen közeledik a teliesítő képessen határához. Az egyre nagyobb vehemenciával pusztító ragály végül arra szorítja a községet, hogy a vízművet a maga erejéből építse meg, bármily áldozat és a hetvenszázalékos pótadónak bármily fölemelése árán is. Azonban az ügy megakadt a megye elient állásán és ezzel holtpontra jutott. A megye ugyanis azt követeli, hogy a vízmű a szomszédos Kispesttel és Szentlőrinccel egyetértőleg és közösen létesüljön. Nem kell jóstehetséggel bírni, hogy az ember ezek után az erzsébetfalvai vízvezeték sorsát megjövendölje . . . A fővárosi munkás és kispolgár, akit már a villamoson megsarcolnak, mikor Erzsébet falvára ér, nem mer lélegzőn, mert az utca porából a tüdővész bacillusát, az árokból és pocsolyákból a maláriát szívja tüdejébe; nem mer vizet inni, mert minden pohár vízből a tifusz réme vigyorog reá; nem mer megbetegedni, mert nincs kórház az egész, százhúszezer embert számláló környéken; de meghalni sem mer, mert az erzsébetfalvai temető nagy része majdnem állandóan víz alatt áll. A világítás harmiincnégy százalékkal drágább, mint a fővárosban, mert a villamosáramot hektowattonként nyolc fillérért szolgáltatják. A villamos társulattal kötött szerződés értelmében semmiféle más világítási vállalat Erzsébetfalvára be nem teheti a lábát, a társaság hozzájárulása nélkül. Drága a fűtés is, mert az államvasútnak Erzsébetfalván nincs teherállomása és így szenet vagy fát az államvasúton nem lehet szállítani. Erzsébetfalváé a dicsőség, hogy széles e világon az egyetlen negyvenezer lakosú város, melynek nincs vasúti teherállomása. Ezek az állapotok sürgős intézkedéseket tesznek szükségessé. Az állandó ragály nemcsak Erzsébetfalva lakosságát tizedeli meg, hanem fenyegető veszély magára a fővárosra nézve is, ahová a fertőző bajokat főként ezekről a külső területekről hurcolják be. Erzsébetfalvának a fővároshoz Vasárnap való csatolása immár elodázhatatlan, égető kérdés, melyet semmiféle titkos érdekből többé eltaktikázni nem lehet. Velencei levél Velence, június 13. E sorok írója negyedszer van itt, még pedig második hete, és ilyenkor Velence kábítóan érdekes. Általában olyan, mint a nő, vagy a szerelem. A viszontlátás második, harmadik napján majdnem elviselhetetlenül unalmas és ugyanaz, de a második héten megint itj és napról-napra érdekesebb. Talán más is így van vele ... E velencei levél célja, hogy ebből az érdekességből némely szemelvényt adjon, melyhez az olvasónak lehet köze. Érdekessé teszi például Velencét most az, hogy közel van Albániához. Ezt a közelségeit ezúttal három olasz hadihajó szemlélteti:'' a „Varese“, a „Ferruccio“ és az „Elba“, melyek ott horgonyoznak a „Giardini“ során, a mólón, a Hívta Schiavoninn, a giardino publicóba, a Lidóra járók állandó szemeügyében. Igaz, hogy a három hadihajó a part megszokott dísze, évek óta, máskor is ott volt a három ainuszin vasszörnyeteg, a fenyegető — ámbár sárga dugóval enyhített — ágyutarkokkal. Hiszen valahol csak kell lenniök az olasz flotta darabjainak, ha másért nem, hát azért, hogy az adófizető polgároknak, no meg a gaz osztrákoknak mutassák, hogy megvannak. Azonban eddig megszokták, most pedig észrevették őket. Sőt most azt is észreveszik, hogy a hajókon „készülődnek“. Tudniillik, a matrózok mossák a hajót és egyéb ilyesmit tesznek, amiről Gáspár Ferencünk, hála a részletügynököknek, oly közismert könyvei adnak színes képet. Bizonyos, hogy teljesen megbízhatlan forrásból értesült olasz körökben a hadihajókhoz olyan kommentárokat fűznek, melyek mindenesetre érdekesebbek a hivatalos, sőt nem hivatalos hírszolgálat közléseinél és esetleg igazabbak is. Azt mondják, hogy az egész albán kavarodás — itt mondják a Campo SanStefanon, a jelentős nevű Caffé Cavour-ban, a szomszéd asztalnál — aszongyák, hogy az egész kicsinált komédia, melynek az lesz a vége, hogy Albániát felosztják. Ausztria persze megsütheti, berámáztathatja azt, ami neki marad. Ausztriának általában kijut a banda militare hangjánál a Piazzán, vagy a Piazzettán, megismételtetik a Marcia Reale-t és ha elhangzott, a kürtharsogást és csinadrattát követte csöndet fölverik az irredenta kiáltások. Evviva l‘Italia Unita! Evviva Trieste e il Trentino Italiano! Morte all Austria! A napokban nagyobb szabású kavarodás is volt. Serrati, a munkáskamara titkára, hangosan ellentmondott a „kis“-eknek, sőt fütyült is. Szerencsétlenségére esős idő volt és záporként kapta az esemyőnyél-ütéseket. A carabinierik alig tudták kiszabadítani a felbőszült irredenta haragjából. A munkáspárt jórésze tudvalevőleg irredentaellenes, mert ez a mozgalom jó időre kilátástalan lelkesedésbe csaholja le azokat az energiákat, melyeknek az osztályuralmat kellette megdönteniök. . Az osztályharc most aktuális Velencében. A jövő héten lesznek a községi választások, melyeken a konzervatív színezetű és némiképp oligarchahajlandóságs Conte Grimani-uralmat akarják megdönteni és általában az egész „borghesiá“-t. Vannak más szenzációk is. Például művészetiek. Az egyik a Segantini híres képe: „Le due madri“, melyet a napokban állítottak ki a nagy nemzetközi kiállításban. Aznap azt írták a kommünikék, hogy valóságos népvándorlás indult meg a képhez, mire fel ez másnap tényleg be is következett. A kép megérdemli. A két anya, Tehén és parasztasszony a nyolcvanas évekből való. Segantini azon korszakából, amikor még nem a Luxembourgbeli képről ismert pointillista modorban kezelte hatalmas lendületű ecsetjét, hanem a tiszta vonatozó módszerrel élt. Kétségtelen, hogy ennek a kiállításnak a miliőjében ma is modern. A másik művészeti esemény is a nemzetközi kiállítással kapcsolatos. A plakátok tengeréből kiválik egy rajz, robusztus zöld, piros és fekete vonásokkal, férfi expresszionista modorban, körülbelül !