Világ, 1919. október (10. évfolyam, 96-122. szám)
1919-10-10 / 104. szám
Instiintare grupele de ocupatiune romane, prin consiliul minmal al Capitalei a rechizitionat in mai multe lcrinte particulare, apartamente pentru ofiteri. Comanduirea Placei romane (Veres Pálné utca 1.) someaza pe propietarii sau chiriasii carheliror rechizitionate, ca in decurs de 24 de ora dupa aparitiaacestei instiintari sa, de urmatoarele date pe adresa de mai sus: 1. Numele propietarului sau chiriasului. 2. Adresa exacta a camerei. 3. Numele complect al ofiterului ce ocupa camera, gradul si Regi, unde in prezent im sa afla ofiter clauza de cub Nr. 3 se va nota cu cuvantul „goi“. — Cei ce vor neglija acest lucru se vor pedepsi conform proscriptimulor ordonantei relativ la cartiruire. Sef. Bir. Cart. Comand. Pisici B. Pesta Sít. Lk>o Eugen. Colonel P. Joan, Hirdetmény A román megszálló csapatok tisztjei részére a fővárosi tanács több magánlakásban lakrészeket foglalt le. A román térparancsnokság (Veres Pálné utca 1.) felhívja a foglalt lakások főbérlőit, hogy 24 órán belül jelentsék be a testi címre egynegyed íves lapon a következőket: _... 1. A főbérlő neve. 2. A lakás pontos címe. 3. A benne lakó tiszt teljes neve, rangja és ezrede. Ahol jelenleg nincs tiszt, ezt a 3. tétel alatt „üres“ szóval jelzik. A mulasztók a lakásadásravonatkozó rendelet értelmében bűntettetnek. ’ A beszállásolási hivatal Budapest főnöke „ , térparancsnoka Lizo Engen, hadna ^ P. Jván, ezredes. Se face conoscut ca oricine va fi prins cu legitimatii false sau reclamatii ori cereri nefondate, va fi dat in judecata curtei martiale. A közönség tudomására hozatik, hogy mindazok, akiknél hamis igazolványok, reklamációk vagy alaptalan kérelmek találtatnak, haditörvényszék elé kerülnek. &en&ur*arts VidG3.esc* Hirdetések felvétetnek Budapesten a VILÁG kiadóhivatalában, Blockner JM Győri és Nagy, Jaulus és Tsa, Telerer Gyula, Leopold Gyula, Leopold Cornél, Schwarz József, Mezei Antal, Mosse Rudolf, Eckstein Bernát hird. irodákban, Bécsben : Hausenstein és Vogler, M. Dukes Nachf., Rudolf Messe. Berlinben Rudolf Kolban, Berlin NW. Unter den Linden 40/400. Szerkesztőség és kiadóhivatal VL, Andrássy út 47. szám. Előfizetési árak Magyarországban: Egész évre 220 korona, félévre 110 korona, negyedévre 56 korona, egy hóra20 korona. ALVILÁG* megjelenik hétfő kivételével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon 80 fillér* X. évfolyam Budapest, 1919 PÉNTEK október 10^a^^104-ik szám ----------------------------- 1 v i".10^1.Fráter György politikája osztályok ,verekszenek a munkalehetőségekért, felekezetek az elhelyezkedésért, pártok vívódnak a voksokért, emberek tolakszanak a tárcákért. Aki valaha csak egy kissé is őszintén és nem csupán a nevető örökös lelkével szerette ezt az országot, elfordul ettől az osztozkodástól. „ . * A keleti kérdés az, amelybe Magyarország sorsa ezer esztendő óta menthetlenül belebonyolódott. Az Aranyszarv csábitó birtoka s e birtoklás biztosítása az a csilagzat, amelytől a mai magyar terület sorsa mindenkor függött. Amikor Byzantiont a tirákok veszik hatalmukba s az odáig előre tört keltákat visszaűzik, azok Pannóniában találják meg az első nyugodt pihenőhelyet. Amikor a Nyugat- és Keletrómai Birodalom egymással vetélkedik a világ fölött való uralomért, e históriai mérleg ingája ismét Magyarország: első királyunk a pápától kapja a korona egyik részét s valamelyik közeli utódja a másik részét; a két részt egygyé forrasztja az a néplélek mélyén rejtőző tudat, hogy a Kárpátok által övezett téridőt küszöble a Kelet és a Nyugat között. S amikor Byzánc Sztambullá leszen s a félhold innen löki ki magából, félelmes zajait a megriadt Európa felé, ismét Magyarország az, amelyen lejátszódik az a dráma, amelynek Ázsia és Európa a főaktorai. Válságos idők voltak a 16. századnak ezek az első évtizedjei. Mohácsot elveszejtettük. A nép még nem számított a nemzet tagjai közé, jogtalan volt, csak adót fizethetett. A főpapok, a főurak és a nemesség volt csupán az az elem, amelynek az ország sorsa irányításában szava volt. Ezek pedig a fővezérségen veszekedtek. Aztán elesett a fiatal király s az ország itt maradt minden irányiték, minden vezető eszmény nélkül; itt maradt a birtokáért viaskodó nyugati és keleti hatalmaknak prédájára. Minden jó szó, amit Nyugat felé kiejtett, véres boszut idézett fel Kelet felől s ha nyugtalan ingadozása Keletről várta az erős, segitő kezet, Nyugat felől hadak irtózata lepte meg békés városait és falvait és Castaldo magyarokat vezetett fel magyarok ellen. A politikai végletek e vad hajszája közepette megjelenik Fráter György renaissance alakja, Macchiavelli késői kortársa, a magyar históriának egyik legrejtélyesebb, de egyúttal legérdekesebb alakja. Politikájának szálait mindmáig nem sikerült kibogozni. Kér, ígér, követel, támad, védekezik, szerződik, elárul; látszólag terv nélkül a legellentétesebb szövésű politikai koncepciókat követi egyidőben. Kortársaihol önző könyökembernek, hol védencei idealista gyámjának nézik. Ma behívja a német csapatokat városai védelmére, holnap ugyan a városokat a töröknek adja át; egyik pillanatban vajda, a másikban püspök, a harmadikban diplomata, aztán meg katona. S amikor a kutató a barátnak egész élete művét áttekinti, akkor látja csupán, hogy valósággal poentillista remekmű ez az életpálya, amelynek egyetlen vezető eszméje az: bármi áron, bárki segítségével megmenteni egy pusztuló országot. Támadások, rágalmak, orgyilkos-kísérletek, vesztegetés és ígéretek erről az útról le nem téríthetik; óvatosan halad előre s pontosan iparkodik a mérleg nyelvét szüntelen a maga kezében megtartani. Ez a politika — amelyet a valóságtól elvonatkozó erkölcsbirák bár erkölcstelennek nevezzenek — volt annak a kornak az egyetlen lehetősége és az egyetlen út, amely Magyarország újjászületésére vezetett. A világháború egyik fő problémája az ázsiai török áradatnak Európából való teljes visszaszorításában rejlik. Ezzel Konstantinápoly birtoklásának kérdése, amely már évtizedek óta esedékessé vált, most újra feltolódott az európai abroszra s ezzel Magyarország ismét egyszer sorskérdés előtt áll. Az utóbbi évtizedek a keleti kérdés megoldása dolgában többféle tér- A reakció bolsevik köntösben Mennél kevesebb sikert ért el a proletárdiktatúra a gazdasági és társadalmi politika terén, annál súlyosabb erővel vetette magát a szellemiekre, s el lehet mondani, hogy a magyar szovjetrendszer eponym hőse, Kun Béla, igazán csak lemondása percében gondolt Adler Frigyes históriai szavára: A szellemet nem lehet megölni. Tudvalévő hogy a Tanácskormány — megalakulásának első napján — „köztudajdonba vette“ az összes újságokat, mindenhová irányító cenzort ültetett be. S míg a régi, háborús cenzúra csak vétójoggal élt, most pontosan előírták, hogy mit kell a lapnak írnia, sőt sok esetben még azt is megszabták, hogy kinek kell a cikket megírnia. Egy ízben Lukács György népbiztos a cikkírókat kötelezte, hogy a belőlük így kikényszerített cikket a nevükkel is fedezzék. Mulatságos volt, amikor ugyanebben az időben elfogatta a Tanácskormány Baloghot, a Tisza-kormány igazságügyminiszterét, és pedig annak „reakciós“ sajtópolitikája miatt... Utóbb a szovjetrendszer megunta a napilapokkal űzött ezt a szadista játékát s egyszerűen beszüntette — két lap kivételével — az összes lapokat. Ugyanekkortájt siralmas cikket olvashattunk a Vörös Újságban a bécsi kormány reakciós sajtópolitikájáról, amely Bécsben elkoboztana a Vörös Újság néhány példányai! A szocializmus lényegével homlokegyenest ellenkező-ez a reakciós sajtópolitika végül valóságos gyönyörűséggel vágta a munkásságnak szeme közé azt az egyellen hatalmas fegyvert, amelylyel mindeddig küzdelmeit meg tudta vívni: a sajtószabadságot. A Vörös Újság július 29-iki száma — bizonyos salzburgi eseményekkel kapcsolatban — gúnyos kéjjel dobja oda: „A németausztriai munkásság is kezd úgy látszik rájönni, hogy a demokrácia fennen hir-detett igéi nem is olyan nagyon jó dolgok, hogy a burzsoázia sajtószabadságára nincsez olyan nagy szükség... Mintha itt valami baj volna, tisztelt elvtársak... Csak nem a demokrácia magasztos eszméi közül?“ A gondolatszabadság eltiprásának ez a politikai rendszere élénk kifejezést is talált az addigi közoktatásügyi népbiztosnak, Kunfi Zsigmondnak június 12-iki Szovjetbeszédében, ahol az önnönmaga által vezetett kultúrpolitikát a következő szavakkal bélyegezte meg: „A proletariátus diktatúrájának ebben a tíz hetében minden szellemi és tudományos élet abszolút pangása észlelhető, rémület ül azokon az embereken, akiknek produkálniok kellene és tudnának is, amikor azokat a szavakat, azokat a fenyegetéseket hallják és nem tudják, mit jelentsenek ezek: valóságos szellemi bénaság ül minden szellemi munkán és ez olyan dolog, amelyet nincs okunk fenntartani.“ A gondolatszabadság letörése után a formális reakció összes többi jelenségének az újra elevenedése csak természetesnek látszik. Az első szovjetülés egyik szónoka nyíltan megállapítja, hogy „van bizonyos tendencia rendőruralomra, rendőri üldözésre, minden gondolatnyilvánításnak, mindenféle politikai megnyilvánulásnak, még a mozgalmon belül való megnyilvánulásnak is ilyen eszközökkel való diszkreditálására és elnyomására.“ Csoda-e, ha a reakció másik korolláriumára, az imperializmusra is rábukkanunk?! A Népszava július 21-iki száma kertelés nélkül bevaltja, hogy ..nem tagadjuk, vannak az elvtársaink sorában olyanok, akik nagyon komoly elméleti alapon követelik, hogy a bolsevizmus is legyen imperialista". Ez az elvi alap természetesen kiváltotta, hogy a tanácsrendszer a pacifizmust, amelyért pedig a szociáldemokraták legjobbjai, Jaurés-val az élükön, vértanúhalált haltak, egyszerűen gúny tárgyává teszi. „Katonai téren — mondja Kun Béla — elvtársaim, némelyek előtt furcsán tetszik, hogy követeléseket állítunk fel, holott mi pacifisták és minden háborúnak ellenségei volnánk. Ez valóban furcsa is, különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy sokak előtt a pacifizmus kurzusa még nemrégiben magasan állott. A pacifizmus kurzusa azonban nagyon hanyatlott...“ Jouré-nak, Norman Angellának, Adler Frigyesnek s a többieknek a cinikusan gúnyos megcsúfolása nem maradt csupán könnyen dibbenő szó. Előbb az ipari munkásságot, aztán a szakszervezeteket, aztán a „dolgozó“ proletárokat sorozgatták, végül rátértek az általános védkötelezettségre, vagyis a legtisztább , militarizmusra, mégpedig ezúttal is a leghazugabb hipokrízissel. Nem mondották ki a katonai kényszert, csak annyit, hogy aki nem megy sorozásra, azt a házbizalmi bejelenti, azt kidobják a szakszervezetből, az nem kap munkát, tőle és családjától megvonják az élelmezési jegyeket és a lakásába más lakót helyeznek be, öt pedig — családostul — az ajtó elé helyezik. De azért nincs kényszer, mert ez osztályhadsereg, amelybe csak „öntudatos proletárok“ léphetnek be. A vasi utasok felismerték idején a csalafintaságot és közölték Landlerrel,, addigi szakszervezeti vezetőjükkel , k azdott hadseregparancsnokkal, hogy ők nem hajlandók a maguk amúgy is terhes szolgálatát a bornyával tetézni. Landler erre barátságosan beígérte azoknak, akiknek a vállán eddig emelkedett, hogy, őket magukat megtizedelteti, családjuktól pedig megvonjaaz élelmezési jegyeket, ha továbbra is tartózkodnának az „önkéntes“ katonai szolgálattól. Elképzelhető, hogy a vasutasok szervezetei ezek után minő megnyugvással bízták ügyüket Landlerre, akit időközben vasúti diktátorrá is kinevezett a Tanácsi kormány, így aztán szépen csöndben visszacsinálták az egész militarista kasztrendszert: a főhadiszálláson tisztiszolga-berendezkedéssel, a „vor der Front niedermachen“-nel, a hadseregben a bizalmi rendszer eltörlésével, a politikai megbízottak elküldésével, stb. stb. Az egész változás csak annyi volt, hogy most az aranycsillagok helyére piros szráfoik kerültek. Franchet d’Esperay-nek igazán nem lett volna oka még egyszer elmondania a maga emlékezetest „vous étes tömbös si-bas!“-ját. S úgy, miként a militarizmus és a gondolat■ szabadság terén, ugyanúgy az egész vonalod minden, de minden apránként és feltűnés nélkül visszacsinálódott. A közigazgatás, az új ősz-