Világ, 1923. június (14. évfolyam, 146-170. szám)

1923-07-01 / 146. szám

2 1923 július­­. legméltóbb bírálatot. És mond mindig csak afölött a bíró fölött, aki ítélt . . . Kár tehát a teli és félvérű, (inkább hideg­vérű) kormánylapoknak is szenteskedő szem­forgatással az egész bíróságot védeni, mikor csak egyesekről van szó. Tudatlanok és hí­zelgők. Minden civilizált államban elismert és tör­vényes joga az állampolgároknak­ ellenőrizni az igazságszolgáltatást, ami nélkül pártatlan és­ igazságos ítélkezés nem biztosítható. Nem biztosítható azért, mert az emberek még at­tól, hogy bírákká lesznek, nem lesznek an­gyalokká is. Esendő, gyenge, gyarló, stréber, önző és elfogult az emberek legnagyobb ré­sze. Gyarlóságukat és bűnös hajlandóságai­kat magukkal vihetik a bírói székbe is. Nem lehet tehát őket magukra hagyni. Mint más­hová, mindenüvé, ahol a köz drága kincseit őrzik, oda kell állítani mögéjük is a közszel­lemnek, a nyilvánosságnak ellenőrzését, mely a maga éberségével, állandó ügyeimével és bírálatával, az ítéleteknek folytonos össze­hasonlító nyilvántartásával kényszeríti őket, hogy a becsület és pártatlanság útján meg­­maradjanak akkor is, ha netalán gyarlóságuk őket arról letérni biztatná is. Ez a bölcseleti és önmagában igazolt alapja annak, hogy századok vérrel festett útján végre odáig jutott el a modern állam, hogy a titokban való és ezért mindig igazságtalan ítélkezésnek, a kabinet-juszticiának végre vé­get vetett és az államélet minden más meg­nyilvánulásával együtt a bíráskodást is az összes polgárok ellenőrzése alá helyezte és az igazságos ítélkezésnek legfőbb biztosítékául a nyilvánosság színe előtt való ítélkezést — mint egyedül törvényes eljárást — prokla­­málta. Ebből okszerűen következik, amit alkot­mányos államban soha kétségbe még nem vontak, hogy tehát a bíróságok ítélkezését ellenőrizni és bírálni az egyes polgároknak is szabad. Szabad Magyarországon is, amely­nek törvényei a nyilvános ellenőrzést szintén biztosítják, annyira biztosítják, hogy a bíró­sági tárgyalásokról a nyilvánosságot — elte­kintve igen ritka kivételektől — kizárni sem­misség terhe alatt tilos, ítéletet titokban ki­hirdetni meg egyáltalán tilos. Eljárási törvényeink maguk hangsúlyoz­nak lehetőségeket, mikor a bíróság törvényt sért, vagy reá ítélkezést bízni nem lehet, mert tőle elfogulatlan ítélet nem várható. A bűn­vádi perrend 29. §-a például bíróküldésre jo­gosítja a Kúriát, ha az illetékes bíróságtól pártatlan és elfogulatlan ítélkezés nem vár­ható. A törvény maga nem tartja tehát a bí­rákat szent és sérthetetleneknek. De — mint említettem — eddig még soha senki sem vitatta, még csak vitatni sem pró­bálta, hogy bírói ítéletet bírálni nem szabad és a bíróság annyira szent és sérthetetlen lenne, hogy bármint ítél is, azt szó nélkül kell elfogadni. Igenis a régi világban szoká­sos volt, hogy míg jogerőssé nem vált vala­mely ítélet, addig a legtöbb esetben nem bán­tották, addig vigasztalásul azt szokták rá mondani, hogy még nem szentírás, még­ sub indice­­tis est. A régi világban is feljajdult azonban a közvélemény gyakran, mindig, ha az ítélet feltűnően sértette az igazságot, ha politikai tendencia nyilvánult meg benne, vagy vétett az erkölcs nagy postulátumai el­len. Igenis, a kritika a régi világban is már az első percben szembefordult mindig az olyan bírói tényekkel, quae facta —­ secun­­dum Papiniaum — laedunt pietatem, existi­­mationem, verecundiam nostram, et ut ge­­neraliter dictum erit, contra bonos mores finit. Több esetben megtévesztésig bizonyult a bíróra, mint például — hogy csak az ismer­tebb esetekre utaljak — a Soós és Kormos­esetek is bizonyítják. (íme, ennyire esendő lehet a bíró is! Hogy lehetne hát akkor már a priori is szent és sérthetetlen!) ■ De engedjük meg, hogy a régi világban mégis másként volt. Most más világ van. Erre más szabályok illenek. Ma már az első­fokú ítéleteknek is végzetes szankciói lehet­nek. Ott van például a mai politika néhány híres és dicső jogszabálya, amely­­szerint gyakran már elsőfokú ítélet esetén is, sőt előbb is lehetséges nem kevesebb, mint az a szörnyűség, hogy még nem jogerős elítéltek is elzárhatók az állampolgári jogok leglénye­­gesebbikének, a választójognak gyakorlásá­tól, sőt attól is, hogy községi, vagy nemzet­­gyűlési képviselőkké választassanak. Ennek az egy példának felemlítése talán magában is elég, hogy többé senki, aki becsületére ad, ne érezhesse ma magát jogosultnak a régi világot, annak nemes tradícióit emlegetni és arra hivatkozni, hogy még nem jogerős íté­letet bírálni nem illik. Nagy baj, nagy betegség, lázas jelenség már az,­ ha félteni kell független bírákat attól, hogy bírálják őket. Ettől, ami bennünket, magyarokat illet, még a Bach-korszakban sem zárták el a magyar közvéleményt. Tes­sék csak fellapozni annak a korszaknak tör­ténelmét . . . Milyen súlyos kalapácsütések zuhantak akkor magyar kezekből a Bach­­bírók fejére! Nemcsak az volt akkor lehetséges és pedig rkrazil- és börtönmentesen, hogy Csemegi Károly a múltra mutasson vissza így: „Batthyány Lajos és társainak elit­élteté­sét káplárok által gyilkolási parancs kiadá­sánál egyébnek nem tekinthetem"­ hanem lehetséges volt az is és ez is bombá­ét börtönmentesen, hogy a XIX. század Wer­­bőczy-je, akit most minden bitang gyalázni mer, azt is világgá hirdethesse: „A reánk oktrojált bíróságokat (t. i. az ab­szolutizmus bíróságait,) törvényes bíróságok­nak el nem ismerhetjük és a kir. Kúriára nem vár más feladat, mint a magyar Corpus ju­­ris-ra mutatva, telepesével nagyszerűsíteni a nemzet közfelfogását.’­ Pedig ha Csemegi és a nemzet nem is, Ferenc József és az ő kormánya mégis csak törvényeseknek hitte azokat a bíróságokat is és ami a börtönt illeti, épp ez volt a lényeges, mint ma is csak az a lényeges, hogy Bethlen István gróf már­ vonatkozásokban mit hisz a maga jogrendjéről. Nem értem különben a nagy hű­hót. Mert ugyan miről van szó? Magáról a magyar bíróságról — mint egészről —■ nincs szó, hanem szó van csak arról, hogy egyeseknek és talán igen sokak­nak nem tetszik egynéhány bíróságnak az a judikatúrája, amely hasonló esetekben széles kilengéseket jelez az egynapi fogház és több­évi börtön billentyű-skáláján. Azt is nehez­ményezik igen sokan, és­pedig mindenki, aki magát a jogász névre méltónak tartja, hogy egyik felekezetet, mint ilyent, osztálynak deklarálja némely bíróság. Van még sok egyéb, amiért megdöbbennek és amiért fel­­jajdulnak az emberek. Ez azonban még nem jelenti, hogy a bírói intézmény alatt inog a talaj és nem jelenti jóhiszemű emberek szemében azt sem, hogy a feljajdulók és megdöbbenők kritikája a bírói intézményt magát támadta meg és az egész bírói kar ellen nyilvánult meg jajkiál­lásukban a bizalmatlanság. A magyar bíróság,­­ mindnyájunknak bál­ványa, nekem igazán az és hiszem, hogy a haragvó Vázsonyinak is az, hiszen ann­yi szép siker emléke köt bennünket hozzá, — hála Isten, nem ingott meg. Őrzi a régi tradíciókat. Egyes bírói ítéletek ellen ép bírói körökben hallunk éles kifakadásokat. Ne is higyje senki, hogy az olyan nüanszoknak örül akár­melyik becsületes bíró is, mely azonos ese­tekben és sokszor az enyhébb eset rovására, az egynapos fogház és t éves börtönök távolságát méri. Csak a bíróság egyetemének válik hasz­nára, ha az ilyen ítélkezések ellen feljajdul a kritika, mert különben egyesek hibáiért az egésznek veszik el hitele, célja, egész jelen­tősége. Hibás ítéleteknek, az elfogultságnak is mindenáron való védelme az egész igazság­szolgáltatás hitelét rendíti meg. Semmi sem lehet önmagának, rendelteté­sének ellentétévé, anélkül, hogy el ne pusz­tuljon. Amint az ember nem szúrhatja szí­vébe önkezével a töri, úgy, hogy JSt­t is élet­ben maradjon, az intézmények sem hat­ják meg lényegüket, nem emel ma­gukra kezet úgy, hogy hivatásukat ,ú­gy, be­tölthessék. A bíróság a konszolidációnak intézménye, arra rendelve, hogy valódi közérdeket, éle­tet, becsületet, szabadságot, vagyont oltal­mazzon és csak a bűnt üldözze, ellenben meg­védje a gyengét, ha még oly erős és hatal­mas úr is, aki megtámadja. Arra való a bíró­ság, hogy akitől az emberek gonoszsága, ha­talmi érdekek önzése, politikai elfogultság megtagadja az igazságot, igazságot szolgál­tasson neki is és ilyenkor ne nézze, hogy mi­lyen ruhában van, aki előtte áll. A legmaga­sabb erkölcsi eszmény megvalósítása a hiva­tása, mely arra kötelezi, hogy még idegen nemzet fiait is megvédje, m még saját nemzet­beliekkel szemben is megvédje, ha amazok mellett szól a törvény és igazság. Mert ha ki­­nek­-kinek igazság jár, annak kiszolgáltatása nem az eszményi pártatlanság parancsa sze­rint ítélni hivatottak dolga, hanem a poli­tikáé, a fegyveres erőé és más egyéb intézmé­nyeké, esetleg a bombavetőké. Valóban lehe­tetlen, hogy a pártatlan igazság szolgáltatá­sának bármely fóruma igazságtalanságok ol­­talmazója legyen. Mert ha azzá válik, ezzel magára emel fegyvert. Maga fölött ítél. Az ilyen ítélkezésnek végét jól ismerjük. Keze alatt lassankint gonoszok mentségévé és tisztességes emberek üldözésének eszkö­zévé válik a gonoszok ellen alkotott törvény. Mind több becsületes ember lépi át egymás­után a börtönök küszöbét, ami magában eléggé szemlélteti az egész organizmus kór­ságát. Mindannyit azonban közrészvét kíséri oda és ováció várja vissza. Bekövetkezik az a korszak, hogy „lassan kint egyetlen hellyé válik a börtön, ahol még tisztességes embe­rek lakhatnak." Ezzel azonban elvész a bör­tön félelmességének ereje s aztán . . . Aztán ... Az történik, aminek csak pár év előtt, mint mindennap halálra ítélt szenve­dők, magunk is szemtanúi voltunk, hogy kacajba fúl az egész igazságszolgáltatás és mindent, ami rajta épül ... Az történik, ami történt Angliában a Stuartok korában, vagy történt Franciaországban Robespierre igaz­ságszolgáltatása idején, hogy az áldozatok végül már mosolyogva léptek még a vér­padra is . . . De az ilyen mosoly, az ilyen kacaj aztán ölni szokott! Megölte Robespierre hatalmát, megölte a Stuartok hatalmát is. „Hasztalan rejtőzött —­ irta egykor Cse­megi a Bach-korszak embereinek okulására —­ a Stuartok királyi hatalma bérelt jogá­szok háta mögé s ezek legügyesebb, de leg­­elvetemedetteb tagja, Saunders is hasztalan sietett finom szofizmáival a nép szemében és jogérzetében lesülyedt királyi tekintély se­gélyére. A nép morogva nézte, mit mívelnek bíróság nevezete aku­t az önkény szolgái . . . A szellem nem lévén elfogatható, mindin­kább fokozódó ingerültség csapdosott fel az önkény központjáig. Az eredmény ismeretes. A trón fentartása megszűnt közérdek lenni... Egyike állott be ama végzetes időszakoknak, melyeket a népek életében gonoszság, köny­­nyelműség és butaság idéznek elő . . . Midőn illegitim volt minden, ami a hatalom környe­zetében lélekzett, nem maradhatott el, hogy a törvénysértések visszaverődő sugára a Iránra is elterjedjen és a hitében és jogai­ban sértett nemzetnek haragja vitális erejé­nek megfeszítésével rohanja meg­ a jogtalan­ság, féktelenség és közveszély menhelyét." Azért kell vigyázni nagyon az igazságszol­gáltatásra, melynek — ima — igen sokszor nagyon is messze elverődnek éltető, vagy ve­szedelmesen gyújtó, mindent elperzselő su­garai. „Ahol meghonosult a jogállapot, ott nem hiányozhatik­ az annak fentartását eszközlő szervezet sem; de ez a külső szervezet is egye­dül csak ama szellem által tartalik fenn, me­lyet a jog magával létrehoz." Nem amattól, hanem „ettől származik át a tisztelet és te­kintély ama tényezőkre is, melyek a nemzet kebelében élő jogot külsőleg is fent­artják­" Sokkal fontosabb, lényegesebb és végzete­sebb kérdésről van tehát szó ezúttal, mint arról, hogy kit ki ellen és mikor illet a bírá­lat joga, mert a veszélyt nem csökkenti, a tényeket, rombolást, gyújtogatást nem teszi nem létezővé, ha „tüzet" kiáltani nem is szabad. Az igazságügyminiszterre vár a feladat, hogy — amiről bizonyára már ő is régóta és sokat meditál —­ rend és megnyugvás ural­kodjék az igazságszolgáltatás berkeiben. Jó lesz megfontolnia azt, ha ugyan felismeri a veszélyt, amire Vargha Ferenc, a mostani koronaügyész is egyik szép értekezésében figyelmeztet, pedig még a régi jó időkből, hogy vigyázni kell, kit választanak ki sajtó­perekben csak vizsgálóbíróknak is, mert ilyen helyre stréber bírókat tenni veszedelem nélkül nem lehet; ilyen helyre eszes, jól képzett és jellemszilárd bírák kellenek. Minden csakhamar rendben lesz, ha meg­tudják, akiket illet, hogy bizonyos nüanszok megérzékeltetésével többé nem lehet érde­meket szerezni . . . Tessék kissé utánanézni, hogy ki és miért is kap ugyanazon bűnökért egy napokat vagy semmit, míg mások­­ éveket. Lehet nagyor­ szépen és könnyen igazságos és jó b­­ákat nevelni. Szabad is. In melius minden Szabad, minden lehet. Mesét mondok róla, hogy még hatalom nélkül is hogyan lehet . . . * Egyszer, régen, védő voltam „forradalmi törvényszék" előtt. Szuronyos őrök kísértek fel a börtönből elébe engem is, a vádlottal is. Véletlenül együtt voltunk börtönben és rabtársam, jó barátom, engem nevezett meg védőnek, így jutottam a megtisztelő szerep­hez. Engedték, hogy hozzájussak. Letárgyal­tuk az ügyet. Kissé szigorú, kissé különös perrend szerint tárgyaltuk le. A bírák gyűlö­­lettől villogó szemében készen volt már előre az ítélet. Csak azt nem tudtam meg, hogy jómagamat is nem ítélnek-e el. Szorongva mondtam el ezt a kis védőbe­szédet: — Tisztelt Forradalmi Törvényszék! Önök előtt nem hivatkozhatom törvényekre. Magam is rab vagyok, Önök szemében gyű­lölt ember. Ez is aggaszt, hogy védő szavam­nak lesz-e súlya. Mégis engedjék meg, hogy felszólaljak és figyelmeztessem Önöket arra, amire elvállalt szerepük kötelezi Önöket. Bitói szerepre vállalkoztak Önök. Ez azt je­leni­, hogy pártatlan igazmondásra kötelez­ték magukat, ha nem is a mi polgári ren­dünk törvényei és erkölcsei szerint, legalább emberi szívükbe írt törvények szerint. Hiszen ha nem bíráskodni akarnának Önök, akkor rövidebben is végezhettek volna a vádlottal, egyszerűen ítélet nélkül hagyhatták volna to­vább ott a börtönben, amint ítélet nélkül va­gyunk ott immár hetek óta. Ez nem baj! Ez hatalmi tény. De önmagukat aláznák meg emberi méltóságukban, ha bíráskodásra vál­lalkozva, nem tudnának bírák lenni. Ismerik a tényállást. Sértett elvtársuk árdrágításról panaszkodik, de saját beismerése szerint ő még drágábban adta el azt a portékát, me­lyet vádlottól állítólag drágán vett. Igazságos lenne-e vádlottat mégis elítélni, mikor viszont panaszos ellen még eljárást sem indítanak. Hatalmuk van ítélni, ahogyan akarnak. Egyet kérek csak: Fontolják meg azonban azt a régi római jogi, de egyúttal plebejusvédő elvet, hogy a bírónak gyűlölnie, haragudnia soha­sem szabad és aztán­­ ítéljenek, mint bírák! Vádlottat még ezek az emberek is felmen­tették . . . VILÁG Szerkesztőségi telefon: . 58—00 Kiadóhivatal: . • • . 81—90 Vasárnap A francia gobelin újjászületése Párizs, június he. ígért tanulságos kiállítás nyílt meg Beauvaisban, a régi, XVII. században alapított gobelin-gyárban, melyet új igazgatója, Adalbert újra virágzáshoz akar segíteni. A kérdés minket annál inkább érdekel, mert Budapesten is nagyban föllendü­lt a szövőipar, egyre-másra alakulnak műhelyek. Tanulságos tehát megismerkedni azzal, hogy mi történik e téren Párizsban, mely régi dicső múltra tekinthet vissza éppen a gobelin-ipar terén, melyet XIV. Lajos állami monopóliummá fejlesztett előbb Le Brun, utóbb Mignard ve­zetése alatt s a gobelinüzem — több helyen koncentrálva — többek közt éppen, Beauvaisban is — az egész XVIII. század folyamán meg­őrizte európai jelentőségét. Adalbert következőkép fejtegeti terveit: — Ama XIV. Lajos idején helyénvaló volt, az állami üzem ma nem hogy használna, ellen­kezőleg akadályozza az új föllendülést Általá­nos tapasztalat, hogy az állami üzemeket meg­öli a nagy adminisztrációs költség és főleg a felelőtlenség. Főleg művészi vállalkozásokra áll ez. Minden egyéni és erőteljesebb nekilen­dülést akadályoz, a sok bizottság, mely a ter­veket ellenőrzi, csírájában elfojtja a művészi, eredetiséget, az egyéni ízlést s a vetélkedést ki­öli a lélekből. . . Elsősorban művész­­vezetőre van szükség,, akinek alkotó kedvét, ízlését és felelősségérzetét az adminisztráció ne befolyásolhassa. Másod-­­sorban kitűnően képzett munkásokra. XIV. La­jos idején Le Brun első dolga az volt hogy, rajziskolát nyitott a munkások számára. Mert a művész, ki a kartont adja, még ha színeset, teljesen megfestett darabot, ezzel még nem fejezte be feladatát Ellenőriznie kell a szövést az egész munka folyamán. Ehhez kitűnő mesteremberekre van szükség, kik intencióit megértik, kik maguk rajzolják át a mintát nemcsak a napi négyzetcentiméterrel törődve, hanem maguk előtt látva a munkát egységében, végső formájában. Végső formáiban a fődolog a karton. Ehhez akarom a modern művészeket megnyerni, kik közt úgyis a dekoratív irány a jelszó, kik fest­ményükben nem egyszer egyenesen dekoratív feladatokat tűznek ki maguk elé, akik tehát ilyikép predesztinálva vannak a tervezésre. Ezek mellé kitűnő segéderőket kell kiképezni,­ mint a XVII. században, amikor Le Brun kar­tonjait más-más vitte át és nagyította föl, a­ tájképet más, a virágot más, a figurát más, egyenesen a gobelin természetének megfelelően. A festők egész sorára van szükség, kik a ve­zető művész szellemében a karton fölnagyítá­­sait elvégezhessék. A munkások dolga csak az­után kezdődhetik. Ott is válogatni kell. Nem mindenki tudhat mindent. Az egyéni hajlandó­ságnak ily kollektív munkánál szóhoz kell jutnia. A gobelin-szövés mestersége tehát igen bonyolult, de igazi művészetté csak úgy válha­­tik, ha megértjük a régi tradíciót és felújít­­­juk . .. Adalbert vérmes reménységgel néz a jövő elé, noha tudja, hogy sok nehézséggel kell megküz­denie. De erősen számít az új építkezéssel meg­induló új művészi szükségletekkel. Figyelmeztet azonban arra, hogy a szövés időbe kerül, hogy a megrendelőnek nem szabad türelmetlennek lenni, hogy egy gobelinhez hosszú — néha­­—10 hónap is kell, míg elké­szül és a meg­rendelőhöz kerülhet! Az új műhely azonkívül egy másik problémai előtt is áll: a munkások kiképzésének nehézségé­vel kell küzdenie. Tisztázni kell azt a kérdést, hogy a munkás másoljon-e vagy interpretál­jon? A szövés ugyanis körülbelül hat esztendő múlva kezdi színét változtatni, melynek tónus­­különbségeit a régi munkások ismerték, de a­ festők rendesen számba sem vesznek. Pedig a kartonnak már olyan színharmóniában kell­ készülnie, aminővé a gobelin elváltozik. Ha ezt­ nem teszik, megérhetik, hogy hat-hét év múlva­ nem ismernek rá a munkájukra. Természetesen, az esetben, ha a munkások szóról-szóra másol­j­­ák a színeket. A gobelinszövés iránti érdeklő-­­dés hanyatlását erre kell visszavezetnünk, mert­ a modern gobelin tarkaságát ennek a körül-i menynek tudhatjuk be. Az új munkásokat, ki-! két kiképzőnk, e tradíció ismeretében kell föl-­ nevelni, s a művészeknek, kik terveznek, új színek titkát ismerniök kell, ha vetélkedni­ akarunk a régi, XVII. és XVIII. századi gobe-­ linekkel.. .•­­ Adalbert szempontjait megszívlelhetjük i­!­hát A magyar nép színérzéke, mely szőttesein é­s varottasain megnyilatkozott, megnyugtathat ar­ról, hogy a gobelin-üzem kellő kiképzés mellett,­ nálunk is virágzásnak nézhet elébe. Ehhez já­rul az is, hogy a magyar művészek közt többen vannak, kik goibelin-tervezésre nemcsak haj­lanak, de nagy felkészültségük is van és ha e mű­ipar vezetése erős és lelkes kezekbe kerül, mihamar a legmagasabb művészi színvonalra juthat. Úgy tudjuk, a Greco szövőműh­ely megnyerte egyik legkitűnőbb művészünket, Iványi-Grün- Wald Bélát, hogy számára kartonokat tervezzen és a műhely rendelkezik kitűnő erőkkel, kik a művész intencióit mesterségbelileg is pontosan kifejleszteni alkalmasak. A francia művészek legjobbjai is készségüket fejezték ki, hogy Adalbert felszólítására kartonokat adnak a gyár­nak. Ott most nagyszerű mozgalmas élet folyik, s a kiállítás azt igazolta, hogy a francia művé­szet mihamar vetélkedni fog régi, eleddig­­ utolérhetetlennek tartott múltjával. Lázár Béla dr. lj

Next