Világ, 1924. július (15. évfolyam, 129-155. szám)

1924-07-20 / 146. szám

­Vasárnap___________ _________________________VILÁG __________ Gambetta halálának története • Nem gyilkosság és nem öngyilkosság Csak lassan-lassan tisztázódott az a ho­mály, amely sokáig elfödte a francia köz­vélemény előtt Gambetta halálának körül­ményeit. Gambetta csak negyvennégy éves volt, amikor 1882 december harminc­­egyedikén elköltözött az élők sorából, tehát úgy látszott, hogy még nagy politikai jövő áll előtte, amikor egyszerre jött a hír a rejtélyes revolvergolyóról, amely egy vélet­len baleset folytán keresztül járta Gambetta hatalmas testét... Tizenegy napig viasko­dott sebével (gambetta, és a tizenegyedik napon nem élt többé. Két revolver A balesetet senki nem akarta elhinni, és így két ellentétes verzió kelt szárnyra. Az egyik szerint Léonie Léon lőtte le Gam­­bettát, barátnője és menyasszonya, míg a másik verzió úgy tudta, hogy Gambetta nagy szerelmi ügyének valamilyen komplikációja következtében öngyilkosságot követett el. Általában nagyobb hitelt adtak a gyilkosság hírének, hiszen akkor, amikor Gambetta cselédjei a revolverlövés zajára felnyitották Gambetta szobájának ajtaját, Léonie Léon a földön térdelt, barátja testénél, és folyton ezeket a szavakat ismételte : Bocsáss meg ! Én öltelek meg téged... A rendőrség más magyarázatot fogadott el, a kétségbeesés önvádjának tekintette Léonie Léon szavait és szerette volna, ha nem szerez róluk tudo­mást a nyilvánosság. De az ilyen esetekben soha nem szokott sikerülni a diszkréció, és nem sikerült most sem. Lassan-lassan tisztá­zódtak azután a végzetes nap epizódjai, mindig újabb részletek derültek ki, és most már nem nehéz hitelesen rekonstruálni a végzetes nap történetét. Noha az idő már télre fordult, Gambetta még kinn lakott Jardies-ben, elég messze Párizstól, főleg azért, mert Jardies igen közel esik Ville-d’Avray-hoz, ahol Léonie Léon élt. De más oka is volt Gambettának arra, hogy Jardiesben maradjon még. Nem­rég vette meg a két szomszédos telket, és most kibővítette a ház eredetileg csak ki­csiny kertjét. A kertben pedig naponként szokott célbalőni Gambetta. Barátai ugyanis sokat évődtek vele amiatt, hogy egy pár­bajánál nem tudta kezelni pisztolyát az az ember, aki 1870-ben megszervezte a nagy nemzeti ellenállást, és hadvezéreket nevezett ki, hadseregeket toborzott, hadműveleteket irányított. Gambetta számított arra, hogy lesz még párbaja politikai pályája folyamán és nem akarta, hogy ismétlődjék a félszeg epizód, ezért kezdte kultiválni a céllövésze­tét. Már most a tragikus napon kora reggel megjelent Gambetta villájában egy Claudin nevű fegyverkereskedő és hozott neki egy tokban két újtípusú kis revolvert, amely Smith és Wesson gyárából került ki. Clau­din megmagyarázta Gambettának az újfajta revolver szerkezetét, figyelmeztette őt az előnyökre, de arra is, hogy ezek a revolve­rek nem zárnak teljes biztonsággal. Gam­­betta nagy érdeklődéssel hallgatta meg a magyarázatokat, mert szeretett játszani re­volverekkel és pisztolyokkal, mióta kezdte gyakorolni a céllövészetet, és végül megvá­sárolta mind a két revolvert. Nem sokkal Claudin távozása után Gambetta kedvet kapott arra, hogy kipróbálja az új szerze­ményeket, tehát elővette a tokot és felhúzta az egyik revolvert, de mielőtt kimehetett volna a kertbe, inasa bejelentette Thoumas tábornok látogatását... Thoumas tábornok látogatása Thoumas tábornok díszegyenruhájában Versailles felé indult, hogy ott csapatszem­lét tartson, és mivel útja elvezette Jard­ps mellett, megállóit Gambettánál egy néhány perces látogatásra. Gambetta íróasztalán hagyta a felhúzott revolvert, nagy örömmel fogadta a tábornokot, és azután kikísérte a kapuig. A kapunál egy kis baleset történt, Thoumas tábornok hadsegéde elcsúszott va­lamin ... Gambetta szerette a kutyákat, de nem tűrte azt hogy a kutyatartásnak nyo­mai legyenek a kertben, amelyre nagy a büszke volt. És most a kertész hanyagsága miatt csúszott el Thoumas tábornok hadse­géde. Ez az apró kis epizód ítélte halálra Franciaország leghíresebb és legnépszerűbb politikusát. Gambetta rendkívül ingerlékeny ember volt, tehát nagyon lehordta a kertészt a gondatlanságért, és amikor a kertész fele­selni kezdett, fölmondott neki, sőt azt kí­vánta, hogy azonnal távozzon... A kertész csakugyan azonnal távozott és átsietett Léonie Léonhoz, támogatást kérni. Léonie Léonnak éppen súlyos neuralgikus rohama volt, de azért azonnal indult a ker­tésszel Jardies felé. A kertész ugyanis az évek során át tisztiszolgája volt Léonie Léon apjának, aki ezredesi rangra emelkedett a­­ francia hadseregben, és így került Gambetta I házába kertésznek. Megérkezve a nő, igen­­ éles szemrehányásokat tett Gambettának azért, amiért egy apróság miatt elküld egy olyan régi családi bútort, amilyen a kertész volt, és a szemrehányásból nagy jele­net lett, öngyilkos leszek ... Léonie Léon arról kezdett beszélni, hogy a kertész elbocsájtása ellene irányul, és Gambetta egész magatartásában rendszerré kezd lenni az, hogy eltávolít mindenkit, aki ragaszkodik hozzá. Gambetta egy ideig bé­­kíteni próbálta barátnőjét, de azután rajta is erőt vett az ingerlékenység, és így a vita olyan heves lett, amilyenné csak a szerel­mesek vitája tud lenni. Léonie Léon végül a revolverre tette kezét, és folyton ezt ki­áltotta : Én ezt nem bírom tovább, én ön­gyilkos leszek... A kiáltás kihallatszott a szomszéd szobákba, ahol a cselédek élvez­ték a szóváltást, de nem aggódtak, mert Léonie Léon elég gyakran szokott öngyilkos­sággal fenyegetőzni, és soha nem váltotta be fenyegetését. Gambettának most alighanem eszébe ju­tott az a figyelmeztetés, hogy az újfajta re­volver könnyen sül el, és így megpróbálta kiszabadítani Léonie Léon kezéből a fegy­vert. Mialatt a két kéz küzdött a revolver fölött, egy érintés megmozdította a revolver ravaszát, talán a nő, talán a férfi érintése : a revolver elsült és a golyó talált. Tehát sem gyilkosság nem történt, sem öngyilkosság, de azért nem lehetne egész egyszerűen vé­letlen balesetnek sem nevezni a revolver­­lövést, amely megölte Gambettát. Voltakép nem is a revolverlövés ölte meg, hanem az­­ orvosok, akik túlságosan nagy tisztelettel kezelték betegüket, és így nem tettek fel neki egy olyan kérdést, amely igen természetes lett volna. Gambetta állan­dóan küzdött anyagcsere-zavarokkal, és az ágyban fekvés természetesen még fokozta a zavarokat. Mikor Gambetta már agonizált, kiderült az, hogy bármilyen egyszerű has­hajtószer alighanem megmentette volna éle­tét. De az orvosokat talán idegessé tette Léonie Léon is, aki állandóan ott volt a be­tegágy körül, gyilkosságról beszélt, nem­ hagyta nyugodni Gambettát, és nem hagyta nyugodtan dolgozni az orvosokat. Léonie Léon végigvívott egy nehéz, kegyetlen köz­delmet, és eljutott odáig, hogy a párizsi la­­pokban Gambetta felhatalmazásával megje­lent a f­eljegyzés híre. Léonie Léon két-há­­rom­ héttel később Madame Gambetta lett volna, és ez igen szép hivatalnak számított akkor Franciaországban, de a súlyos küz­delem nagyon megviselte idegeit , és így sült el a revolver ... Hollandiáról álmodik a „tripolisz kétezer gyereke... (A Világ tudósítójától.) Messze túl a Nyu­gati pályaudvaron, a váci úti nagy gépgyára­kon is túl, a Babér utcánál, áll meg a villa­mos. Elindulunk Geguss Dániel rendőrfőta­nácsossal, a rendőri gyermekbíróság vezető­jével, megkeresni a legközelebbi rendőrőr­szobát, hogy két rendőrt kérjünk kísérőül. Jó darabig kopár mezők között megyünk, majd fák barátságos zöldje alól piros zsin­delytetős kis házikók kandikálnak ki, előt­tük három-négy méteres kertecskével. Megkérdezünk egy járókelőt, aki felvilágosít, hogy ez a régi Babér utcai telep, amelyet még 1912-ben építtetett Bárczy István. Csupa egy­ szoba konyhás, legfeljebb két szobás kis lakásból áll a telep, amelyben javarészt vá­rosi emberek, kézbesítők, hivatalszolgák, al­tisztek laknak. A kis házak­ előtti kertecskék­­ben csodálatoskép nem foglal el minden he­lyet hasznos kerti vélemény, hanem jócs­kán jut szegfűnek, árvácskának és a telep úgy látszik legkedveltebb ,,disznóvér­ének": a tány­ér rózsának is hely. Este h­at óra van, ingujjra vetkőzött férfiak locsolgatják nagy szeretettel a sovány rákosi homokban bizony csak nehezen éldegélő satnya virágágyakat. Bokáig érő homokban járunk , az ucca se­hol sincs kövezve, nagy örömére a házak elött játszogató apró gyerekeknek. A keresett 104-es őrszobára sehogyan sem akadunk rá, végre megtudjuk, hogy nem is a Babér utcában van az őrszoba, hanem va­lahol a Szekszárdi úton. Nagysokára feltűnik egy szolgálati éves rendőr alakja, akit Geguss főtanácsos megszólít. A rendőr velünk jön, beszélgetünk vele, majd amikor már, jó öt percet járunk vele, megmondjuk, hogy tu­lajdonképpen a Szekszárdi úti őrszobára igyekszünk. Azt mondja erre a rendőr, hogy ne menjünk oda, nagy felfordulás van az őrszobán, éppen most van kint a fertőtlenítő intézet kocsija, önkéntelenül is vissza­hú­zódunk egy lépéssel kísérőnktől, úgy kérdez­zük meg, ugyan micsoda fertőző betegség is fordult elő az őrszemélyzet között ? Ártat­lanul megszólal a jó vidéki, földműves arcú rendőr, hogy hát csak az egyik társukat küldték ma reggel az orvosi vizitről a Szent László járványkórházba, mert koleragya­­nús tünetek között megbetegedett. Képzel-­­­hető, hogy nem érezzük magunkat a leg­­j­­obban, ezután a rendőr társaságában, de­­ azután meggondoljuk, hogyha ez a rendőr meg van fertőzve, úgy is van bennünk már azóta kolem­bacillus, így nyugodtan folytat­juk kíséretében utunkat. Az ,.öreg tripolisz" Csakhamar elhagyjuk a Babér utcai te­lep legrégibb szárnyát, vagy ahogy itt a köz­nép nevezni szokta : „az öreg tripoliszt". A­­ barátságos fasorok között meghúzódó ár-­r­nyékos, kertes, piros tetejű, kis házikók után,­­ kopár, napégette, most épített és máris kopott­­ szürke barakkok közzé kerülünk. Ez az „új­­ triplisz", az állami lakótelep, melyet 1921- ben építtetett az állam a vagonlakók elhelye­zésére. Itt már sokkal szegényebb emberek laknak, mint a régi telepen és sűrűbbek a veteményes táblák, mint a virágosok. A fő­városi lakótelepen körülbelül hetven barát­ságos kis házikó van, melyeket még akkor is meg lehetne különböztetni fiatalabb társaik­tól, ha nem is lenne minden sokkal barátsá­gosabb, kedvesebb, melegebb, ott, mint az állami telepen, mert míg a Bárczy István alatt épített házakon szép fehér tűzzománc táblákba égetett római számok különböztetik meg a házakat egymástól, itt csak úgy a falra festették esetlen, nagy arabsszámokkal­­ a házszámot. Még ezen a telepen is becsüle­tes, jóravaló emberek laknak, ha mindjárt szegények is és utunk voltaképpen nem is ide vezet. Csak a Szekszárdi úti őrszoba pa­rancsnokát, örsi felügyelőhelyettest keres­sük meg, hogy vele folytassuk utunkat tulajdonképpeni célunk felé, a tripolisz leg­sötétebb nyomortanyája, az úgynevezett­­ „dühöngőtelep“ felé.­­ Keresztülmegy­ünk még egyszer az öreg telep gyönyörű, évszázados jegenyékkel be­ültetett fasorán, ahol esti szórakozásképpen , a munkából hazatért jónövésű, szép arcú gyári munkásleányok s­orzóznak. Ketten-­­ hárman mennek egymásba karolva és kíván­csian nézik a rendőrök kíséretében felbuk­kanó idegen urakat. Kevés európai városban találni annyi szép, fiatal munkáslányt, mint Budapesten és kevés európai városban válik egy két év alatt olyan agyondolgozott, korán megöregedett, gondoktól mélyrebarázdlált arcú öregasszonnyá a fiatal munkáslány, mint Budapesten. Utunk további folyamán lepergett előttünk a tripoliszi szép munkás­lány életének további sora is, attól kezdve, hogy tizennégy éves korában bubisra vá­gatja a haját és először húz lakkcipőt, egé­szen addig, míg a „dühöngő telep“ egyik sötét és levegőtlen szobájában mozdulatla­nul várja a megváltó halált az öt-, nyolc-, sőt sokszor tízgyermekes anya. A régi telep utolsó házából ének hallik ki, közelebb megyünk és örsi tiszthelyettes el­mondja, hogy az a telep temploma, ahová vasárnaponként misére mennek a jobbérzésű lakók. Most cserkészek állanak a toronytalan és harang nélküli fabarokk-templom lép­csőjén, akik irredenta dalt tanítanak be az iskolásgyerekeknek. A templommal szem­közt emelkedik a fiúiskola és az óvoda, a túlsó oldalon pedig a leányiskola. Ahol nem­ tanácsos egyedül járni őrsi felügyelőhelyettes közben elmondja, hogy a „dühöngőtelep"-en csupa rossz em­ber lakott még egy év előtt is és nem volt tanácsos a szürkület beállta után kapatos embernek arra járni. Majd minden héten leütöttek egy-egy jobbmódúnak látszó arra­­járó embert és nem múlt el tíz nap, hogy ne jelentkezett volna egy-két egy ingre vetkőz­­tetett férfi a Szekszárdi úti őrszobán bizony­ságot téve arról, hogy a tripolisz erkölcsei csak nem akarnak megjavulni. Ma már a közbiztonsági viszonyok valamicskével job­bak, de azért lelkemre köti a felügyelőhe­lyettes, nehogy eszembe jusson egy este egyedül kimennem a „dühöngő telep“-re, mert bizony elbánnak velem a telep lakói. Belépünk a telep kapuján és már itt meg­csap az a nehéz, emberverejtéktől, rothadó gyümölcs és ezerféle hulladék szagából összetett, analizálhatatlan bűz, amely később végigkísér egész utunkon. Tizenhat pavil­­lonból áll a „tripolisz újtelep" és egy-egy pavillonnak csúfolt kopott szürke, beton­­házban negyvennégy lakás van. A lakások­nak körülbelül ötven percentje szoba-kony­hából áll, huszonöt percentje csupán kony­hából, másik huszonöt percentje pedig két szobából. Bizonyos, hogy erősen túlozunk, ha, szobának hívjuk azokat a három méter hosszú, két méter széles kopár, kisablakos Megvénülünk, bizony... Megvénülünk bizony, a jóktól elszokunk, Fogunk kihull és nagyra nő a homlokunk. Gyomrunkban kővé súlyosul a friss kenyér, A gerjedelmünk egy üret taplót sem ér. Az esték nyirka becsorog a csontokig, Agyunk gyémánt üvegfű­része elkopik. Az égre, hegyre nézni egyre nehezebb. És egyre közelebb a sáros kövezet. Ráncos szemünk kikandikál az üvegen, S a táj, a népség egyre inkább idegen. Apánk-anyánk a föld alatt, s a gyermekünk A forgatag sodrában régen messze tűnt. És egyre mélább emlékek derengenek. Megvénülünk és meghalunk majd, emberek. Mindenki meghal, bármit alkot, tervet is. És meghal egyszer az utolsó ember is. De akkor itt a földön semmi sem marad. .. Hymalája elfér sírhalmunk alatt. Napok, holdak és csillagok lehullanak, S az égbolt elfér lecsukott pillánk alatt. • Egyik kezünkben kardok, gépek és igák. Másik kezünkben minden fa, kalász, virág. És akkor Isten sírva áll a sír előtt. Mert nem lesz többé, aki tudván higyje őt. Aztán dühében, mint az elszáradt bogyót, Szétmorzsolja az értelmetlen földgolyót. Zsolt Béla. Kara írta : Szalay László — Az Isten verné meg azt a Karát, — mondja öreg Szuhay elképedve, ahogy a dinnyeföldön megáll, s látja, hogy a legszebb turkeszlánok­­nak csak hűlt helye.* Ez a Kara a tanyák réme. Kis vékony, hekti­­kás kánparaszt , csenevész asszonnyal, öt-hat parányi kölyökkel, — mindössze egy hold föl­dön birtokolva.. Dolgozni nem megy a szentnek se; de van vagy kétszáz öl szőlője, kétszáz öl kukoricája, kétszáz öl kertje, néhány gyümölcsfája, meg virággyökere, s ezeknek a fedezete alatt, — tisztára lopásból él. Ha a lopott terményt megtalálják nála, le­veszi a kalapját és térden állva, sírva eskü­dözik, hogy az nála termett azon a kétszáz ölön... Ilyenkor rettenetesen elnadrágolják, aztán hagyják szaladni. Tettenérni bajos, mert ha csak harmincat lép, már a más földjén bitangol s a legkisebb gyanús neszre, mint a megrettent egér, vissza­surran a maga földjére. A szomszéd birtokosok csak pukkadoznak : az első saláta, az első zöldhagyma, zöldség, borsó, kalarábé, szőlő, édeskukorica, virág, körte, alma, a kehes Kara szamaras kordáján gördül be a városba, — persze az ő földjükről, — s úgy él a maga egy holdján ez a hara, mintha legalább is ezerholdas nagybirtokos volna. S hozzá még szerény is, mint az ibolya. Mert ha piszkolják, mocskolják, sőt még meg is rug­dossák, pofozzák néha-néha, csak siránkozik, jajgat, de nincs egyetlen rossz szava, s tanúnak folyton az Úristent hívja ... * — Szuhay, — tört ki dühösen az apám, mikor megtudta, hogy Kara már az utolsó dinnyéket lopja, — megfogja nekem azt a bitang Karát vagy én akasztom a csőszpurkát a nyakamba. Mégis disznóság, hogy az egész tanyanép eszén túljár ez a hitvány hektikás Kara ! * öreg Szuhay a meglevő fogait csikorgatta. S még akkor, forró déli verőn befeküdt a garádba, meglesni Karát, életre, halálra. Dühös türelmét siker koronázta . Mert ahogy leesett a harmat s a tücskök már álmosan cir­­peltek a sömlyékben, este kilenc tájon, csak elő­­csosszant ám Kara a sötétben. Letépte a legszebb két dinnyét, s loholt volna is már velük elfele, mikor felugrott Szuhay és csapta hárát puskatussal, de úgy fejbe, hogy az csak megnyekkent és elvágódott, mintha csak közönséges leforduló zsák lenne. Erre benyúlt Szuhay a nyakában lógó abrakos tarisznyába, és többrendbeli zsákkötő madza­gokat előszedve, Karát irgalmatlanul össze­kötözte. Mikor ezzel is megvolt, elment a tanyá­kat összeharangozni...* Jaj immár Karának ! A két Németh-gyerek, — nem véletlenül, —t­ippeg hátrészeg volt, mint vacsora után közön­ségesen. A papájuk úgyszinte. Ezek hárman őrjöngve követelték, hogy Ka­rát föl kell akasztani — „de röttön", — a kezeit fűzze. Rítt Kara, mint a táporeső , s hogy vak rémü­letében segítségért próbált kiáltozni, mind neki­esett és ütötte, vágta, ki ahol érte. — Halt! — rivalgott kürtként, szomszédunk Bujdosó Baranyai, aki szintén bort vacsorázott: ahol a bicska, ki kell ásni azt a két zsivány szöulit, hogy ebben az életben többé ne lop­hasson ! — Jaj már neked Kara, — szörnyülködék szilaj kárörömmel Szuhay , — mondjad gyorsan a halódó imádságait. Egyszer csak jön ám szaladva Karáné. Veri magát a földhöz, oszt visít, de úgy, mint a ma­lac, mikor szúrják Nahát ilyen szörnyű egy eset i­s­­ Szuhay­­égre, — mert nagy az ő tekintélye, — rendet teremt. j 1924 július 26. 7

Next