Világ, 1924. november (15. évfolyam, 232-256. szám)

1924-11-23 / 250. szám

Vasárnap MAGYAR KÖNYVESHÁZ Szép Zsuzsira Kodolányi János regénye­­A történet igen egyszerű. Az Ormánság­ban, kis magyar faluban él Szép Zsuzsim, anyja, nagyanyja javasasszony, félig boszor­kány volt, apja részeges öreg paraszt, fi maga a falu cédája, a kocsisé, a segédjegyzőé, a Kápláné, a nagy tohonya plébánosé, a gép­lakatosé, aki vele csalta feleségét, a bérlőé, akinek menyasszonya volt Pécsett, részeg, durva és mosdatlan embereké, s így örege­dett meg, így illantak el évei, ruganyos fiatal­sága, nagy élete. Kis háza maradt, némi kis földje, meg egy csomó szűrös állati barna vagy téglavörös pofa kavargó emléke csu­pán és sebek a lábán, sebek a testén, egy rossz betegség sebei. Életében csak egyszer szeretett, Lőrincz Jánost, a szomszéd gazdát, de azt elcsábította tőle Csécsi Mari, aki most már öregasszony, de aki valamikor régen karcsú, gyenge lány volt, vékonykezű és arcú, első táncos, akinek rezgés tánc közben úgy remegtek kemény, gömbölyű csecsei a fehér lenvászon ing alatt,­­hogy ezért kapta a nevét. Szép Zsuzska Csécsi Marit gyűlölte halálosan és Csécsi Mari fia, Lőrincz Lajos lett mégis utolsó szerelme, tragikuma és pusz­títója. Lőrincz Lajos a háborúban volt, aztán kilenc esztendeig hadifogságban, s ami­kor hazatért, vágy ébredt fel az asszonyban a fiú iránt, aki fia is lehetett volna és a fiú­ban, akiben mohón izzott a gazdagodási vágy, indulatok gyúltak föl és nagy akarás a szomszéd házért, ahol az asszony lakott. A fiú így lett a szeretője Szép Zsuzsu­ának és így csalta ki tőle a házát meg a telkét, így verte ki ,a törvények igazára támaszkodva*4 Szép Zsuzsát régi jobbágy ősei hajlékából és így épített helyébe másikat, magas, csere­pes kőházat, közbül kapubolttal. Lőrincz Lajost mindenki tisztelte ezért, pedig min­denki tudta, hogy miképpen szerezte a va­gyonát, de azt mondták, hogy erős ember, ésszel élt, s a háborúban beszíjasodott lelke megbirkózott a mások nyomorán érzett os­toba szánalommal. Szép Zsuzska pedig ki­került a Tapasztóra, a község adott neki lakást a koldusházban és esténként piszko­san, rongyokban fu­t a falu szélén és nézte a mocsarat. Sovány, ráncos lett az arca, mé­lyen belesüppedtek nagy, lobogó szemei, amelyek állandóan vizesek és vörös színűek voltak. Meztelen lábikráján pedig lefolyt a nagy kelésekből szivárgó gény. * Kodolányi János kis regénye a Szép Zsuzska, amely most jelent meg a magyar könyvpiacon és amelyben egy új regényíró jelentkezik az olvasó előtt. Néhány elbeszé­lés és rajz, amiket Kodolányi János eddig írt, csak keveset mutatott az író tehetségé­­ből, úgy de első nagyobb alkotása már telje­sebb képet ad egyéniségéről­ és írói céljairól. A regényíró legkülönb és legjelentősebb te­hetsége, a képzelőerő hiányzik elsősorban Kodolányiból : nincsen mesemondó tehet­sége és a Szép Zsuzska rövid története is ezerszer megírt és ezerszer megrajzolt té­mát újít föl csupán. A francia naturalizmus­nak, éppen úgy, mint az orosz elbeszélés­nek, mindenkor kedvelt hősnője volt az öre­gedő perdita, aki elbukik, elpusztul, tönkre­megy és elsenyved utolsó szerelmén. A fran­cia társadalmi dráma ezt a témát nem egy­szer kiaknázta, hiszen csupán A kaméliás hölgy ellenrajzát kellett megírni, Duval Ar­­ipaud helyett egy lelketlen és gonosz ifjút. Legutóbb Tersánszki Józsi Jenő nyúlt ná­lunk ehhez a témához, szintén egy kisebb regényben, de Tersánszki a regény mese­­hiányát igyekezett pótolni néhány pompás epizóddal és a havasi pásztoréletnek nagy­szerűen friss és elevenen közvetlen rajzá­val. Kodolányi Jánosnál a mese lassan és nehézkesen gördül tovább, nem tudja vál­tozatossá tenni az eseményt és nem tudja egy pillanatra sem fejleszteni két hősének jellemét és lélekrajzát. Szép Zsuzska az első pillanattól az utolsóig egyformán üres és lélektelen perdita, Lőrincz Lajos pedig első indulatától vad és kíméletlen paraszt, aki mindent meg akar szerezni, foggal, köröm­mel és öleléssel, mindent be saját magába, a gyomorba és a vérbe, átömleszteni, föl­emészteni, falni, falni, falui... A jellemző­­erőnek ez a hiánya okozza azután Kodo­lányi regényében, hogy csak két olyan esz­köze van, amely pillanatnyilag elkábítja az olvasót: az egyik kifejezéseinek burkolat­lan nyíltsága, a másik pedig erotikájának még burkolatlanabb tobzódása. Kodolányi regénye csak látszólag parasztregény, mert nem tud igazi parasztokat alkotni és jel­lemezni és ha a Szép Zsuzskát bármilyen más miliőbe ugyanezekkel a szavakkal és ugyanezekkel a kifejezésekkel, legkivált pe­dig ugyanezekkel az erotikus közjelenetek­­kel átírná valaki, akkor Paul de Kock­­regényt olvashatna azzal a különbséggel, hogy a párizsi démon itt csupán züllött pa­rasztasszony és a párizsi Alphonse itt csu­pán konokul gazdagodni vágyó paraszt­legény. Bizonyos, hogy az olvasót valamely té­mának parasztmiliébe való áthelyezése na­gyon könnyen megtévesztheti. Német és svájci regényírók, de magyarok is nem egy­szer megcselekedtek azonban már ezt. Láttunk magyar parasztdrámát, amely tu­lajdonképpen semmi egyéb nem volt, mint Ibsen Ahíná-jának áttelepítése egy magyar kisvárosba és nem egyszer olvastunk ma­gyar paraszt-elbeszéléseket, amelyeknek alakjai valamikor Maupassantnál még frakkban és selyemruhában jártak. El kell ismernünk, hogy nincs sok új téma az iro­dalomban, de viszont állandó és örök té­máknak ez az áthelyezése más légkörbe csak akár jogosult, ha az író a témához adni is tud magából. Adni tud jellemző­­erejéből, adni tud lélekrajzoló képességé­ből és adni tud valamit a maga írói énjé­ből, emberlátásából, meggyőződéséből és filo­zófiájából. Kodolányi kis­regényében Szép Zsuzska tulajdonképpen nem másvalaki, mint Tóth Ede Finum Rózsija. Ám Finum Rózsi egyéniségében még van költészet, még van ember és Tóth Ede művészetében őszinte líra és nagy melegség szólal meg. A fantázián kívül a költői erő hiányzik leg­inkább Kodolányi Jánosból és ezt a költői erőt nem tudja pótolni az a naturalizmus sem, amelynek Kodolányi hitvallója és kö­vetője.★ Zolát szeretik a naturalizmus mesterének tekinteni, de ha Zolát ma olvassuk, már némi távlatból, akkor minduntalan megkap bennünket a francia író költői ereje. Zola írta meg a­­terminál­ban a legszebb és leg­finomabb költői alkotások egyikét, amikor őrt áll a katona a bánya fölött és hazagon­­dol, az anyjára és tele van a szíve szeretettel és amikor hátulról orozva ledöfik. Zola írta meg a Germinal-ban azt az örökszép költe­ményt a vak lóról, amelyik fiatalon lekerül a bányába és amelyik sohasem lát többel napvilágot, életet és szépséget. Zola írt né­hány leírást, amelyik örökké halhatatlan marad és az orosz naturalizmus fejedelme Dosztojevszkij, a költészet ragyogó sugarai­val veszi körül alakjait. Miket tud érezni Raszkolnyikov és mennyi szépség van Szonja alakján! Kodolányiból hiányzik a költészet és ez a fiatal író néni ismer jó embereket, nem tud meglátni szépségeket és nem tud látni mást, csak bűnt, gonoszságot, rosszaságot, fortelmét és aljasságot. Ember, állat, tárgy, minden gonosz és rossz nála. A télnek nincsenek szépségei, az csak felhős, naplakus, kopár és locspocsos, amely ren­geteg sarával és unalmával elborítja a falut. A szél rohama nála csak halálszagú. A lovak csak inaszakadtak és kizsaroltak. Egy kis két­esztendős gyerek már részeg és piros arccal és lázas szemmel tántorog a sárban, dalolva utánozva apját. Amikor valakinek a szemeit leírja, akkor azok vizesen, sunyi, rejtekező villogással gyűlölködnek. Az esz­tendők nála ronda, pálinkás, cigányos, céda esztendők. Szép Zsuzska apja gutamért és béna, anyja félelmetes, híres csontrakó és veszesztő. A poharak, amelyeket leír, töröt­tek, a malacok fáradtan kullognak, a kút­­gém csikorog, és amikor a szobát betölti az édes ibolya-illat,­ az összevegyült a doh- és foghagymaszaggal. A nép nála nagyszájú, gyáva, kártyás, részeges,­ ronda. Nincs be­csület, nincs testvériség —­ mondja —, le kell húzni az inget is, ha hagyja, a másik­ról. A szoba ostoba és néma, a holdfény hideg, az emberei bambák, a parasztok kár­tyából élnek, a padló görcsös, a mámor buta és a Petőfi-képen csak a széles anya­könyvvezetői piros-fehér-zöld szalagot veszi észre. Az asztalon tervek milliója, mindenütt csak szenny, piszok, az asszonyok elhajtják magzataikat, a férfiak gonoszak és részegek, sehol semmi szépség és sehol semmi öröm, és sehol semmi hit. A költőnek hinnie kell valamiben, de Ko­dolányi János, úgy látszik, nem tud hinni semmiben. Aki ezt a regényt elolvassa, annak ki kellene ábrándulnia a magyar faj és a magyar paraszt jövőjéből,­­ ha hinni tudna a regénynek. A magyar parasztról néhányan tudtak eddig tökéletesen írni: Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Vételei, Tömör­­kény, Ji­sth Zsigmond. Petelei is naturalista volt és Justh Zsigmond is az volt. D­e hol van Kodolányi regénye a Gányó Julcsa nagy­szerű lélekrajzától, hatalmas kifejező erejé­től és tökéletes művészetétől? Kodolányi a külsőségekben, a durvaságban és a kifejezés­nek abban a formában, amelyet Taine úgy mond, hogy nevükön nevezni a dolgokat, találja meg csupán a paraszt rajzának lehe­tőségét. Csudálatos jelenség ez ennél a fiatal írónál, mert eszközeiben és hajlamosságai­kon még ott tart, mint a magyar naturalis­ták a kezdő időkben, amikor tapogatóztak­­ és amikor még híjával voltak a kifejezés­­ eszközeinek. Ez a jelenség azonban nála­­ nem egyedülálló, hiszen egész sereg fiatal­­ költő is jelentkezik most az olvasó előtt, aki tehetségnek és kifejezési módnak hijján visszatér oda, ahol a magyar költészet volt Petőfi előtt és akik most, mint Petőfi elő­futárai igyekeznek föltűnni azzal az ál­­népiességgel, amelyet Petőfivel és Arannyal már régen túlhaladott a magyar költészet. Petőfi előfutárjai után Kodolányi János tolnai Lajos előfutárjának mutatkozik, csak­hogy Tolnai filozófiája és jellemző ereje nél­kül. A pesszimizmus épúgy jogosult az iro­dalomban, mint az optimizmus, de egyik sem jogosult költészet nélkül és művészet nélkül.* Egy fiatal író első regényében, kivált akkor, amikor az író parasztregényt ír, te­hát a nép nyelvéhez nyúl, figyelni kell az író kifejező eszközét, a nyelvet is. Nemcsak a hangot, amely Kodolányinál durva, de a nyelvet is, amely érthetetlenül tele van ger­­manizmussal és latin mondatszerkezettel. A germanizmus nagy hibája egy-két újabb magyar népies írónak és ezt a germaniz­­must nem pótolja semmiben sem az, hogy Kodolányi a dialógusokban a nép nyelvét és a tájszólást igyekszik használni. Nincs azonban Magyarországon olyan vidék, ahol cement­nek mondanák a cementet és nincs olyan vidék sem, ahol leszök­öt mondaná­nak a löszök helyett. A közép­e kiejtésével nincsen tisztában Kodolányi, mint ahogy népies írónál furcsák az ilyen mondatszer­kezetek . A múltkor látta a magános lám­pást himbálózni, Szép Zsuzska oly magáról megfeledkezve, é­s a sok infinitívumos és gerandiumos szerkezet. Bizonyos abban, hogy néha szép és bátor kifejezései is van­nak, mint amikor azt mondja, hogy a sarló úgy csillogott a fűben, mint egy odahullott másik hold.* Kodolányi János első regénye azt mu­­tatja, hogy az új író még csupán ígéret és hogy tehetségéről csak jövendő munkáiban adhat számot. Azokban talán módja lesz arra is, hogy költői ereje, ha van, kibonta­kozzék és azokban talán egy szűk történet érdektelen keretein túl már mondanivalója is akad az olvasó számára. Balassa József. VILÁG novemb­er 23. 17 Drágán dolgozik a Belügyminisztérium A reformterv szerint a belügyminisztérium­nak havonként 2,475.000 aranykoronát volna szabad személyi kiadásokra költenie, ehelyett azonban a novemberi költségvetési előirány­zat szerint a belügyminisztérium személyi kiadásai 3,650.000 aranykoronát fognak tenni, 1.175.000 aranykoronával haladva meg a reformtervet. Ez annyit jelent, hogy a belügyminisztérium a személyi kiadások tételénél csaknem 50 százalékkal lépi át a megszabott kereteket, és a novemberi több­let papírkoronákban nem kevesebb 19 milliárdnál. A személyi kiadások tekintetében jelenté­kenyen átlépi a reformterv­ kereteit a had­sereg is, ahol ezen a címen novemberben 3,016.000 aranykoronát fognak elkölteni a reformterv által megszabott 2,208.000 arany­korona helyett, tehát a keretet SOS.COO aranykoronával, 13—14 milliárd papír­­koronával lépik túl. Ezzel szemben a had­sereg dologi kiadásai 972.000 aranykoroná­val maradnak mögötte a reformterv kere­teinek, tehát a dologi kiadásoknál elért megtakarítás fölötte jár a személyi kiadá­soknál kimutatott többletnek, nem keve­sebb, mint 165.000 aranykoronával. Általában az egész vonalon az a tenden­cia mutatkozik, hogy a személyi kiadások meghaltn­­k a reformterv kereteit, és ezt a dologi kiadások leszorításával próbálják ellensúlyozni, így például a pénzügyminisz­térium dologi kiadásai 590.000 aranykoro­nával maradnak el a reformterv által enge­délyezett összeg mögött, viszont a személyi kiadások 810.000 aranykoronával haladják meg ezt az összeget. .A pénzügyminisztérium személyi kiadásai ilyenformán szintén kö­zel 50 százalékos többletet mutatnak fel a­ reformterv kereteivel szemben, és igen va­lószínű, hogy Európában ma nincsen egyet­len olyan költségvetés, ahol a személyi kiadásoknak olyan domináns szerepük volna, mint a magyar költségvetésben. Beszélgetés Gustave Le Bon-nal Párizs, november. (A Világ kiküldött munkatársától.) Henry Poincaré és Bergson mellett Le Bon f­ia kétség­telenül egyik legjellemzőbb, legkiteljesedettebb típusa a francia szellemnek. Nyolcvanhárom évvel ezelőtt született s így egy gazdag élet­pálya tapasztalatai már eleve is felülemelnék őt az egyoldalúság, a homo anius libri mivol­­tán, ha nem is járulna ehhez még az a tudatos törekvés a polihisztorságra, amely egész élete művét sokszínű kaleidoszkóphoz teszi hason­latossá. Hiszen Le Bon eredetileg orvosnak készült, sőt a porosz—francia ,Taberra és a kommün idején katonai kórházat is vezetett Párizsban. Ez a forradalmi élmény aztán döntő be­folyással volt további pályafutására. Büntet­­i,lenül senki sem lehet közvetlen szemtanúja egy forradalomnak: vagy jobbra, vagy balra, de kénytelen a konzekvenciákat levonni. Le, Bon is levonta magára nézve akkor, amikor mintegy a guillotine bölcseletét építette fel s arra az eredményre bukkant, hogy a forrada­lom sohasem lehet az értetem által vezetett népies mozgalom műve, hanem az mindig csak hívő telkeknek valamelyes vallásos, misztikus­­ lénye: a nép szerepe a forradalmi mozgal­­­­makban nagyon is másodlagos, nagyon is el­enyésző. A royalista köztársasági elnök Bármennyire ellene is mondott Le Bon ezzel a tanításával az akkoriban még Franciaország­ban is nagyon proska -, marxi vagy szocia­lista ördögnek és minden incselkedésének, a­­ köztársaság első idejében uralkodó reakció nem ió szemmel nézte a működését. Hiszen a kommün után Magenn­a hercege, Mac Mahon tábornok került a francia politika élére, az a hadvezér, aki hírnevet azzal szerzett magának,­­ hogy a németekkel lehetőleg kerülte a harc­­i mezőn való találkozást, de ahol szembe került jociuk, ott menthetetlenül vereséget szenvedett. . Mégis a szedani kapituláció után az ő kezében­­ marad egyedül valamelyes katonai formáció s így az összeülő nemzetgyűlés monarchikus­­ többsége, amely ismerte Mac Mahon royalista­­ érzelmeit, őt választotta meg a köztársaság elnökévé, kimondottan azzal a céllal, hogy az ő segítségével helyreállítsák Franciaországijan a királyságot. Mac Mahon reakciója aztán meg is termelte a gyümölcsét , amikor annyira vitte a dolgot, hogy a köztársasági érzelmű Simon­­kormányt elbocsátotta s helyébe a sötét Brèque-l'ourlou minisztériumot nevezte ki, akkor a francia tömegek végre magukhoz tér­­­­tek s a legközelebbi választáson olyan vere­ségben részesítették a hercegi kormányt, hogy abba maga Mac Mahon is belebukott s ő, aki­­ eleinte határozottan népszerű embere volt Franciaországnak, majdnem elfeledve élte le a teljes elvonultságban még hátralévő tizennégy­­ esztendejét. Mac Mahon kilenc évig tartó pünkösdi királysága alatt nem jó szemmel nézték, ha valaki nem éppen a teljes gigáció álláspontjá­ról s nem az útszéli gyűlözet szemével nézte a forradalom jelenségét, így Le Bon katonaorvos számára se volt túl kedvező a köztársaság kezdő éveinek miliője, elment Indiába, a buddhista emlékéből tanulmányozni s ez idő óta meg­őrizte előszeretetét minden keleti művészet iránt. Az útjának eredménye pedig az lett, hogy a kicsinyes, skatulyázott kereteken messzi túlnőve, azóta tarka sorban majd fizi­kával, majd matematikával, majd kémiával, majd pedig élettannal foglalkozott. Minden téren produkált egy-két olyan könyvet, amely­nek értéke önmagában is fentartaná Le Bon nevét a tudomány történetében. De ő még ezeket a kereteket is túlszűkeknek ítélte egye­temességre törekvő telke számára, s egyre­­másra követték a lélektani, históriai, közgaz­dasági, úli tanulmányok, amelyek közül talán a legismertebb a tömegek lélektanáról írt műve, amely ma már 132 kiadásban forog köz­kézen. Egy régi párizsi házban Az öreg úr még ma is szorgalmasan dolgo­zik. Minden csütörtökön bejön párizskörnyéki birtokáról a fővárosba, hogy a Fiam mar­ion­cég kiadásában megjelenő ismert vörös kötetek, a Bibliothique de philosophie scientifique szerkesztésével járó kötelességeit ellássa. Köz­­vtlenül a Madelaine mögött, egy régi, tipiku­san párizsi házban lakik: fénymázzal síkosra ,vikszolt­ falépcsők vezetnek fel a lakásához, amely csupa musarabieh, szőnyeg, berakott, intarziás faremek, Buddha-szobrok tömege — Az egész lakás inkább egy keleti múzeum be­nyomását kelti. Mellére simuló bosszú szakálla a majd-m­ajd egy vérbeli német professzor be­nyomását keltené, ha bozontos szemöldöke alól elővillanó, hunyorítva néző mélytüzű szema nem emlékeztetne inkább az élettel, az embe­rekkel szoros kontaktusban álló, mindenkit mélyen figyelő gondolkodóra. Nem tudom, jól érzem-e, de az az érzésem van vele szemközt, hogy minden gondolatával a vele szemben állót kivizsgálja, válaszainak reakcióját figyeli s iparkodik az embert valamely felvett miliőbe belekonstruálni. Le Bon a francia kommünnek ezek közé a szemtanúi közé tartozik — ezt az első pár szó után meg lehet állapítani —, akik, mint Clemenceau, vagy nmünk az öreg Ugrón, erősen jobboldali konzekvenciákat vontak le magukra nézve abból, amit akkor átéltek. Az új commandeur Elsőbben is kifejezem a magyar közönség érdeklődését vele szemben, akinek tömeglélek­­tana az egyik legkeresettebb könyve a magyar könyvpiacnak. Egyúttal felhasználom az alkal­mat, hogy szerencsét kívánjak neki abból az apropósból kifolyólag, hogy az Herriot-kom­ány elhatározásáoól nemrégiben megkapta a be­csületrend parancsnoki keresztjét. Aztán köz­löm vele, hogy Hier et demain cím­ű aforizmás könyve rövidesen megjelenik a magyar könyv­piacon is. — Igen, ez a könyvem mostanában orosz nyelven is meg fog jelenni. Izvolszkij, a volt orosz követ fordította. Képzelje csak, azt ta­nácsolta, hogy hagyjam ki belőle azt a passzust, amely szerint az államok között kötött szövetségek sohasem élik túl azokat az érdekeket, amelyek e szövetségeket szül­ték. S az indokolása az volt, hogy hiszen ez a tétel úgyis nagyon útszéli, közismert igaz­ság , nem aforizma. — Tehát professzor úr ilyenformán a sacro egoismo híve ? — Én csak tényeket állapítok meg. A vi­lágháborúban éppen azok az államok, Ang­lia és Amerika jöttek a segítségünkre, ame­lyekkel nem volt szövetségi szerződésünk; míg például Itália, amelynek Németország­gal ilyen szerződése volt, kereken hátat for­­dított a szövetségesének, mihelyt az esemé­nyek úgy mutatták, hogy most ez az érdeke.

Next