Világesemények Dióhéjban, 1973 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám

Megközelítően 28 millió francia kere­si föl a szavazóhe­lyiségeket március 4-én és 11-én, hogy megújítsa az ötéves megbízatásának vé­géhez érkezett nem­zetgyűlést. Noha rendes parlamenti választásról van szó az alkotmányos időn belül, és hosszú ideje nem volt sem­miféle válság Fran­ciaországban,­­ a nemzetközi érdek­lődés­­ mégis igen nagy. Francia­ország választás előtt­ i várakozás in­dokolt is, hiszen a nyugati világban úgyszólván páratlan kísérletnek vagyunk tanúi. A második világháború óta első ízben egy nyu­gati tőkésországban a kommunista párt és a szocialista párt közös bal­oldali programmal indul, hogy meg­választásuk esetén fölváltsák a jobb­oldali kormányzást, és a dolgozó osz­tályok s rétegek javára széles körű szociális változásokat hajtsanak vég­re, demokratizálják a közéletet és a külpolitikát. Átfogó program ez, ma­gában foglalja az életnek úgyszólván minden mozzanatát. Franciaországban legutóbb 1968 jú­niusában tartottak választásokat, az országot megrendítő nagy válság után. Noha a „párizsi májusi viharban" a gaulle-ista hatalom súlyos veszélybe került, az urnák fölnyitása után a jobboldal szinte elsöprő győzelmet aratott. A második világháború után ugyancsak első ízben történt meg, hogy egyetlen párt (a gaulle-ista UDR) megszerezte a képviselői man­dátumok abszolút többségét. A Francia Kommunista Párt a má­sodik világháború után az Olasz Kom­munista Párt mellett a nyugat-európai munkásmozgalom legerősebb és leg­nagyobb pártjává lett. Félmillió tagja van, de ennél is lényegesebb kiterjedt tömegbefolyása. A választásokon - természetesen az adott politikai hely­zettől befolyásolva - általában 5-6 millió szavazót tudott maga mögött felsorakoztatni, szavazataránya min­denkor megközelítette vagy meghalad­ta az összes szavazatok 25 százalé­kát. Sokáig ezzel Franciaország leg­nagyobb pártja volt, de a baloldalnak mindvégig a legnagyobb és legszer­vezettebb ereje. Emiatt Franciaország­ban baloldali politika csak a kommu­nisták vezetésével lehetséges. A párt sokmilliós szakszervezeti moz­galomra támaszkodik: a CGT-re, amely évtizedek óta a legnagyobb és leg­harcosabb szakszervezeti szövetség. Már ez a két „el­ső ízben” bekövet­kezett változás is jelzi, hogy az elkö­vetkező parlamenti választások lénye­gesen más belpoli­tikai szituációban zajlanak majd le, s az előzőtől jelentő­sen eltérő végered­ménnyel is zárulnak majd. Érdemes tehát szemügyre venni, milyen politikai erők és csoportosulások mérkőznek meg, kiknek a vezetésé­vel. A BALOLDALI EGYSÉG TÁBORA 3

Next