Világesemények Dióhéjban, 1977 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
HGUfflKI UTIill- BELGARD ELŐTT Amikor 1975 augusztusában a Finlandia palotában 35 ország legmagasabb rangú politikusa aláírta az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányát, sokan megkérdezték: mi a garancia arra, hogy a záróokmányban megfogalmazott közös elképzelések megvalósulnak? A válasz rövid volt: az erőviszonyok. Azok az erők, amelyek ösztönözték az értekezlet létrejöttét, érdekeltek az ott született megállapodások érvényre juttatásában, és éppen úgy felül tudnak kerekedni az enyhülés ellenségein, mint a konferencia előkészítésének és lebonyolításának idején. Vajon az európai helyzet alakulása igazolta-e ezt a várakozást? Földrészünk politikai realitásai - amelyekről hiteles értékelést adnak a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének tagjai, a hét tagállam párt- és állami vezetői — az igenlő választ sugallják. „Az európai értekezlet óta eltelt idő igazolja a konferencia eredményeinek építő jellegét és megvalósításuk reális voltát” — hangoztatták a bukaresti ülésen. Milyen tények támasztják alá ezt a megállapítást? Elsősorban is arra hivatkozhatunk, hogy a Helsinkiben írásba foglalt törekvések egyre jobban befolyásolják az európai államok közötti kétoldalú kapcsolatokat. Úgy is mondhatnánk, hogy az európai biztonsági és együttműködési értekezlet „folytatódik” a vezető politikai és állami személyiségek kétoldalú találkozóin. Márpedig ez a lényeg, hiszen a záróokmány ajánlásainak a konkrét politikai, gazdasági, kulturális stb. kapcsolatokban kell testet ölteniök. Érdemes azt is megvizsgálni: vajon a Finlandia palotában vállalt kötelezettségekből — a dolgok természetes rendjeként — lesznek-e az államközi kapcsolatokat megtermékenyítő, jogi érvényű egyezmények, szerződések. E tekintetben is biztató a helyzet. Az államok fontos megállapodásokat írtak alá a gazdasági, a műszaki-tudományos és a kulturális együttműködés, valamint az emberek kapcsolatainak fejlesztéséről. Nem kell messzire menni a példákért: gondoljunk csak azokra az egyezményekre, amelyeket miniszterelnökünk, Lázár György olaszországi, franciaországi és ausztriai látogatása idején írt alá. A Helsinki utáni helyzet megítélésének harmadik mércéje, hogy megteszik-e az államok azokat a konkrét intézkedéseket, amelyeket a záróokmányban vállaltak? Ezen a téren kedvező tapasztalat, hogy az államok a bizalomerősítő intézkedésekről szóló megállapodásoknak megfelelően a jelentős hadgyakorlatokról előzetesen tájékoztatják egymást és a hadgyakorlatokra megfigyelőket hívnak. Mindezek alapján hangsúlyozhatta a bukaresti nyilatkozat: „A hidegháború maradványai és csökevényei egyre inkább eltűnnek Európa politikai légköréből.” De vajon teljes mértékben elégedettek lehetünk-e azzal, ami a helsinki csúcstalálkozó óta történt? Ez a kérdés lesz - egyebek között -