Világgazdaság, 1974. szeptember (6. évfolyam, 167/1417-186/1436. szám)

1974-09-03 / 167. (1417.) szám

p Az NDK francia vasúti kocsikat vesz Az Arb­el—Industrie és a Société France—Belge de Materiel de Chemins de Fer 830 millió frankos megrendelést kapott az NDK-tól 5 ezer vasúti teher­szállító vagonra. Az átadást 1976 végén kezdik, és két éven keresztül folytatják. Az üzletet francia bankkonzorcium fi­nanszírozza a Credit Lyonnais vezetésé­vel. (Reuter, AP—DJ) A szovjet-bolgár földgázvezeték új szakasza Üzembehelyezték a Szovjetunió és Bulgária közötti földgázvezeték újabb szakaszát. A Harkov melletti Sebelin­­kából kiinduló, 140 kilométeres szaka­szon román területen áthaladó vezeték ezentúl a bulgáriai Vracánál végződik. A tervek szerint a vezetéket az év vé­géig Szófiáig hosszabbítják meg. Bul­gária még az idén 0,5—1 milliárd köb­méter földgázt kap a Szovjetuniótól, a jövő évtől kezdve pedig évente 3 mil­liárd köbmétert. A mostani új szakasz üzem­behelyezésénél jelen volt Todorov bolgár miniszterelnök is. (MTI) Pham Van Dong a VDK termeléséről A VDK ipari és mezőgazdasági ter­melése az év végén eléri, esetleg túl is szárnyalja a háború előtti szintet — hangsúlyozta Pham Van Dong minisz­terelnök az ország nemzeti ünnepe al­kalmából elhangzott beszédében. Tavaly már sikerült az 1965-ös szintet teljesí­teni, s az idén továbblépnek. Az or­szág valamennyi üzemét teljesen vagy részben bekapcsolták a termelésbe, so­kat közülük kibővítettek és számos erő­művet újjáépítettek. (AP—DJ) ­ A szovjet—magyar együttműködés 25 éve­s BERUHÁZÁSI HOZZÁJÁRULÁSOK SZEREPE IPARUNK NYERSANYAGELLÁTÁSÁBAN A természeti feltételek különbözőségéből adódó kölcsönös előnyök hasz­nosítására, vagy másként fogalmazva a kölcsönös hátrányok megszüntetésére születtek azok az újszerű sokoldalú szerződések a KGST-országok között, amelyeket a gazdasági köznyelv beruházási hozzájárulásoknak nevez. A Szovjetunió, hogy gyorsíthassa nyersanyag-kitermelésének fejlesztését, amely hatalmas és lassan megtérülő befektetéseket kíván, e szerződések alapján igénybbe veszi a KGST-országok hozzájárulását, akik hitel formájában meg­előlegezik a beruházási összeg egy részét a későbbi többletnyersanyag-szál­­lításokért cserébe. A terhek megoszlása méltányos, a hitelt nyújtó szocia­lista országok pedig minden más beszerzési lehetőségnél előnyösebb feltéte­lekkel elégíthetik ki növekvő igényeiket. Magyarország eddig négy ilyen megállapodást kötött a Szovjetunióval: szulfátcellulóz, azbeszt, foszformű­­trágya-alapanyag, valamint ferroötvözetek és vaskoncentrátumok importjá­nak növelésére. A Szovjetunióból származó magyar importban, mint ismeretes, a nyers­anyagoknak és félkésztermékeknek van a legnagyobb súlya. Népgazdaságunk működéséhez elengedhetetlenül szüksé­ges alapanyagokból állt tavalyi behoza­talunk 65,9 százaléka, s jó néhány ter­mékből majdnem teljes egészében első számú kereskedelmi partnerünk szállí­tásaira támaszkodunk. (Érdemes néhány terméknél — csak felsorolásképpen — megemlíteni a Szovjetunióból származó behozatal részarányát az összimport­ban. Nyersvasból 99,4 százalék, fűtő­olajból 94,8 százalék, kőolajból 87,1 szá­zalék, hengerelt acélból 70,3 százalék, fenyőfűrészáruból 91,2 százalék, újság­nyomópapírból 89,6 százalék, nyers­foszfátból 74,2 százalék, viszkozcellulóz­­ból 99,8 százalék, és folytathatnánk to­vább a sort.) A magyar gazdaságnak tehát létérdeke, hogy e nyersanyagok­ból folyamatosan rendelkezésre álljon a szükséges mennyiség, sőt iparunk fej­lődésének megfelelően biztosítani kell a megkívánt többletmennyiség behozata­lát is. Mindenki jól tudja azonban, hogy a nyersanyagtermelő kapacitások fejlesz­tése, bővítése hatalmas beruházást igé­nyel. Épp ezért merült fel a KGST-or­szágok között az az elképzelés, hogy ne csak a nyersanyagot exportáló országok, hanem azok is, akik azt vásárolják, kö­zösen fejlesszék a kitermelő kapacitá­sokat. Az 1971-ben elfogadott Komplex Program a nyersanyagok és fűtőanya­gok iránt mutatkozó növekvő szükség­letek teljesebb kielégítése céljából az együttműködés formái között megemlíti egyes alapanyagfajták termelésének fejlesztésére célhitelek nyújtását spe­ciális megállapodások alapján. Az akkor még csak célként kitűzött együttműködés azóta egy sor területen megvalósult. Több sokoldalú kormány­megállapodás született a KGST-államok között, új nyersanyagkitermelő kapaci­tások közös létesítéséről. A gazdasági köznyelv ezeket a megállapodásokat ne­vezi beruházási hiteleknek, vagy beru­házási hozzájárulásnak, a megállapodás formáiról, részleteiről azonban az érde­kelteken kívül elég kevesen tudnak. Az első kétoldalú kormányegyez­ményt a Szovjetunióval ebben a témá­ban 1973. júliusában írtuk alá (a sok­oldalú megállapodást követően, amelyet 6 szocialista ország írt alá­ az Uszty- Ilimszkben épülő cellulózgyár létesíté­séhez való hozzájárulásunkról. A két­oldalú szerződésben rögzítették, hogy Magyarország 1973 és 1978 között 62,4 millió rubel értékben szállít árukat a Szovjetuniónak. A szállítások évenkénti ütemezése is rögzítve van a szerződésben. A 62,4 millió rubel majd 53 százaléka gépek­ből, szállítóeszközökből, beruházási ja­vakból tevődik össze. 14 millió rubelért, tehát a teljes összeg 22,4 százalékáért fogyasztási cikkeket exportálunk, a fennmaradó rész pedig ital, élelmiszer­ipari termék, anyagok és félkésztermé­kek. Ellentétben tehát az eléggé elterjedt elképzeléssel az általános megállapodá­sok és a kétoldalú szerződések sem olyan cikkekre vonatkoznak, amelyeket az adott beruházásnál használnak fel; ez sohasem volt cél és egyelőre nem is lehet. A nyersanyag-importőr országok hozzájárulásaként széles termékválasz­ték kerül exportra, olyan cikkek, amely­re a nyersanyagkitermelőnek, jelen esetben a Szovjetuniónak szüksége van, és természetesen, amelyekben a hozzá­járuló ország exportképes. Így nem kell csodálkozni azon, hogy például Uszty- Ilimszk-i beruházási hozzájárulásunk egy kis része palackozott borokban „tes­tesül meg”. Az egyezmény rögzíti, hogy amikor az Uszty-Ilimszk-i gyár teljes kapaci­tását eléri, évente 39 ezer tonna fehérí­tett szulfátcellulózt kapunk — ez a jó minőségű író- és nyomópapírok alap­anyaga. Tizenkét éven keresztül kap­juk majd ezt a mennyiséget a Szovjet­unióból az 1973-ban rögzített áron! (Érdemes összehasonlításul egy má­sik számot is megjegyezni: 1971 és 1975 között évi átlagban 60 ezer tonna papír­ipari cellulózt importálunk a Szovjet­unióból. Ez a mennyiség a következő ötéves tervben is valószínűleg megma­rad — a célhiitelegyezményben rögzített szállítások pedig pótlólagos cellulóz­szükségletüket fogják fedezni.­ Felme­rülhet az a kérdés, hogy a 62,4 millió rubelt a Szovjetunió miként fizeti majd vissza. A válasz igen egyszerű: ez az összeg, része Magyarország egy később esedékes hiteltartozásának, azaz a ki­szállítandó árukkal egyben törlesztjük esedékes tartozásunkat, amit a Szovjet­unió régebben nekünk nyújtott hitelei­ből fakad. A következő megállapodást 1973 ok­tóberében írtuk alá. E szerint Magyar­­ország 1,8 millió rubellel járul hozzá a kijembajevi azbesztüzem létesítéséhez. Bár a szerződés értéke kicsiny, azbeszt­ellátásunk szempontjából igen fontos. Szállításainkat 1974-ben kezdjük, és 1976-ban fejezzük be. Fejében a Szov­jetunió 1980-tól kezdve 12 éven át szál­lít azbesztet, illetve azbesztcement-ké­szítményeket, a szerződésben már rög­zített áron. A magyar szállítások egy része — érdekes konstrukció — nem magyar áru, hanem lemondunk a hosz­­szú lejáratú megállapodásban számunk­ra biztosított szovjet termékekről, ame­lyek így nem kerülnek behozatalra, összességében a magyar hozzájárulás majd 80 százaléka beruházási javakból áll. Ez az 1,8 millió rubel is egy később esedékes hiteltartozásunk része. Idén júniusban született megállapo­dás foszforműtrágyaszü­kségletünk alap­anyagát biztosító beruházási hozzájáru­lásról: 17,3 millió rubel értékű árut ex­portálunk az idén és a jövőre. A Balti­kumban, Kingisseppnél épül a foszfor­bánya és a dúsítóüzem, ahonnan 1976- tól kezdődően tíz éven át kapunk majd foszforműtrágya alapanyagot. Foszfor­­pentoxid hatóanyagban számítva 12 ezer tonnát kapunk 1976-ban, a követ­kező évben 22 ezer tonnát, 1978-tól pe­dig évente 26,3 ezer tonnát. Ez egy kétoldalú megállapodás, más szocialista országok nem járulnak hozzá a beruházáshoz. Abban is különbözik az előző kettőtől, hogy a 17,3 millió rubelt Magyarország hitelként nyújtja, amely­nek a visszafizetése a kamatokkal együtt 1976-tól kezdődik és tíz éven át egyenlő részletekben, történik. A szov­jet ammónfoszfát ára nincs rögzítve, megegyeztek viszont abban, hogy azt a szállítás időpontjában érvényes­­ ár­képzési módszerekkel, a KGST-árelv alapján alakítják majd ki. A legújabb megállapodás most jú­lius végén született. Ennek alapján a Szovjetunió vasérckoncentrátumokat és különböző ferroötvözeteket szállít 1979- től kezdve 12 éven keresztül. Két kü­lön megállapodásról van szó. Az egyik a szovjet ferroötvözet-gyártás fejleszté­sében való közreműködésünk: itt nincs egy meghatározott objektumhoz kötve a fejlesztés. A lényeg az, hogy Magyar­­ország mintegy 3,1 millió rubel értékű árut szállít 1976—1978 között. Több tíz­ezer tonna ferromangánt és ferroszili­­ciumot kapunk majd ezért cserébe. A magyar kivitel teljes egészében gépek­ből áll: villamos meghajtású híddarut szállítunk. A másik szerződés értelmében mint­egy 26,5 millió rubelért szállítunk árut a Szovjetuniónak. A termékek megosz­lása rögzítve van, de mivel az árak vál­tozhatnak, lehet, hogy a magyar szállí­tások összértéke nagyobb lesz a terve­zettnél. Épp így a szovjet szállításokban sincs az ár rögzítve, csak a mennyiség: 12 év alatt összesen 3 millió 301 ezer tonna úgynevezett agglovasércet ka­punk, amelynek vastartalma 54,5 száza­lék, valamint ugyanezen idő alatt 2 millió 944 ezer tonna vasérc-koncentrá­­tumot, amelynek átlagos vastartalma 65 százalék. Ennek az egyezménynek az alapján igen jelentős a céljellegű szál­lításaink aránya: talajszivattyúkat, iszapzárakat, szalagos szállítóműveket, hűtőberendezéseket, szennyvízszivattyú­kat stb. szállít a magyar ipar. Az ex­portoldalon szerepel még több száz Ikarus-busz is, valamint automata te­lefonközpontok és ipari röntgenberen­dezések. További hasonló egyezményekről, más nyersanyagokra vonatkozóan már folya­matban vannak a tárgyalások a Szov­jetunióval. A kölcsönös érdekek meg­léte mint objektív alap és az együtt­működés óhaja mindkét részről mint szubjektív tényező minden bizonnyal meghozza majd az újabb szerződéseket. V. M. NAPRÓL NAPRA ♦ A LIPCSEI ŐSZI VÁSÁR vasárnap nyitotta meg kapuit. Több mint hatezer kiállító érkezett 48 országból. Hazánkat 24 külkereskedelmi vállalat képviseli. A 12 szocialista ország 230 ezer négyzetméteren állítja ki termékeit, köztük számos olyat, amely közös gyártás alap­ján született. 26 fejlett tőkésországból 1500 cég vitte el termékeit Lipcsébe. ♦ AZ OLAJÁRAK EMELÉSÉT INDÍTVÁNYOZZA AZ OPEC gazdasági bizottsága. Lehet, hogy a szeptember 12-én összeülő miniszteri OPEC- értekezlet ezúttal meg is fogadja a gazdasági bizottság tanácsát. En­nek valószínűségét az adja, hogy Szaúd-Arábia — algériai közvetí­téssel — ismét magáévá tette az OPEC hivatalos termelési és árpoli­tikáját. ♦ AZ ENSZ ÉLELMEZÉSI VILÁGKONFERENCIÁJÁNAK ELŐKÉSZÍ­TÉSÉT végző különbizottság e hónap második felében tartja utolsó tanácskozását a nagyszabású világértekezlet előtt. Négy témát ajánl megvitatásra a világkonferenciának, első helyen a fejlődő országok élelmiszer-termelésének növelését sürgeti. ♦ ALÁÍRTÁK A MAGYAR—FINN HOSSZÚ LEJÁRATÓ gazdasági­­, ipari és műszaki-tudományos együttműködési megállapodást. Ennek keretében hamarosan vegyes bizottságot állítanak fel, amely a ko­operációk alakulását kíséri figyelemmel. Jermu Laine finn kül­kereskedelmi miniszter az aláírás után elmondta, hogy a fafeldol­gozó iparon kívül elsősorban a bányaiparban és a színesfémkohá­szatban szeretnék megtalálni az együttműködés lehetőségeit. BONN FŐSZEREPLÉSÉVEL Kísérletek a nyugat-európai egység feltámasztására Nyugat-Európa vezető államférfiai gondoslkodnak a meglepetésekről: Schmidt kancellár Bonn többszöri és határozott cáfolata ellenére végül is a zsebébe nyúlt, és 2 milliárd dolláros kölcsönt­ ajánlott fel Olaszország­nak, ráadásul anélkül, hogy konkrét gazdasági intézkedésekhez kötötte volna a kölcsönt. A másik váratlan bejelentésnek is ő volt a főszereplője „minden különösebb értesítés helyett” hétfő este Párizsba repült, hogy Giscard társaságában „mun­kavacsorán” vegyen részt, amelynek homlokteré­ben a közös piaci egység előmozdítása állt. A két hír vegyes fogadtatásra talált. A politikai kommentárok egy része a nyugat-európai újjáéledés közeledtét emlegeti, annak a lehetőségnek a kiaknázását, hogy a Rajna két partjának parancsnoki posztját két hasonló alkatú politikus töltheti be. Történelmi jelentőségűnek, az integráció kézzelfogható eredményének neve­zik az olasz­—nyugatnémet hitelmegállapodást. Az óvatosabbak viszont rá­mutatnak arra, hogy mindezek a fejlemények kétségtelenül Bonn gazdasági és politikai vezető szerepének kidomborodása irányában hatnak. Az Elysée palota szóvivője már jó előre közölte, hogy a francia—nyugat­német villámcsúcs megbeszéléseiről semmiféle közleményt nem adnak ki. Ugyanakkor sejtette, hogy elsősorban a közös piaci problémákról lesz szó, a politikai, valamint a gazdasági és pénz­ügyi integrációs kísérletek felélesztésé­ről. Megfigyelők emlékeztetnek rá, hogy ebben a félévben Franciaország tölti be az EGK miniszteri tanácsának elnöki tisztjét, és Giscard jónéven venné, ha még év vége előtt Párizsba lehetne in­vitálni a közös piaci vezetőket, ahol előterjeszthetné az új francia kezdemé­nyezéseket. Ezekről csak általánossá­gokban beszélt múlt keddi tévényilat­kozatában, bár utalt arra, hogy Párizs az eddiginél inkább hajlik a közös piaci intézmények jogkörének bővítésére. A jelenlegi nyugat-európai helyzetben azonban effajta kezdeményezés csak akkor kecsegtethet sikerrel, ha előbb Bonn és Párizs között egyetértés jön létre a legfontosabb kérdésekben — vé­lekednek a francia fővárosban. A fran­cia kormánynak a belső problémák megoldásához is szüksége van a nyugat­német támogatásra. Mint az Aurore ke­sernyésen megállapítja, a francia pa­rasztok sebeire csak a bonni doktor ír­hatja fel az orvosságot, és Giscardnak ezt a receptet kell kiharcolnia a hétfő esti találkozón. Általában kicsendül a francia sajtó hangjából az aggodalom, hogy az NSZK — mivel immár nyíltan a Közös Piac bankárjává vált — ter­mészetszerűen igényt tart majd a poli­tikai vezetőszerepre is Nyugat-Európá­­ban. Legfeljebb azzal vigasztalják ma­gukat, mint a Les Echos, hogy Schmidt és Giscard személyében a jelenlegi gaz­dasági problémák megoldásához felnőtt, képzett vezetők kísérlik meg az integ­rációs folyamat újbóli elindítását. Mindamellett a két politikusnak figye­lembe kell venni, hogy az októberi brit választások döntően befolyásolják majd a nyugat-európai egységtörekvések ki­menetelét, még akkor is, ha Anglia a választás előtti periódusban a közösségi ügyeket illetően szinte teljes mozdulat­lanságra van ítélve. A Rómának felajánlott bonni kölcsönt először lelkes olasz kommentárok kö­vették, később azonban a lelkesedés némi kiábrándultságba csapott át. A felajánlott 2 milliárd dollár kevesebb annál, amit Róma remélt, és a hozzá­kötött feltételek is olyanok, hogy Bonn­­nak semmiféle rizikót nem jelentenek, hangsúlyozzák az olasz fővárosban. A kölcsön fedezetéül ugyanis az olasz bank letétbe helyezte aranykészletének mintegy 20 százalékát, több mint 500 tonnát, és ha a kölcsönt Olaszország két év alatt nem fizeti vissza, az aranyat kénytelen lesz átengedni a nyugatnémet jegybanknak. Ami a kamatot illeti, Bonn megkapja ugyanazt a kamatlábat, amit az USA-tól amerikai kincstárje­gyek megvásárlása esetén kapna. Emel­lett a kölcsön, és azt maga a nyugatné­met kancellár is elismerte, nem egészen altruista érzésekből fakad. Olaszország esetleges gazdasági csődje menthetetle­nül éreztetné hatását az NSZK-ban is, amelynek második legnagyobb felvevő­piaca éppen az 55 millió lakosú Olasz­ország. Végül is győzött a felismerés, hogy a Közös Piac gazdag tagországai nem tekinthetnek el attól, ami a szegé­nyebb társországokban történik. A kölcsön lélegzetvételhez juttatta az olasz gazdaságot, önmagában azonban nem oldja meg a helyzetet, amennyi­ben a szükséges gazdaságszerkezeti át­alakítások, reformok késlekednek, a ka­tasztrofális helyzet egy idő múlva újra­termelődik — erre mutatnak rá többen. Az Unité, az Olasz Kommunista Párt lapja így ír: gyökeres fordulatra lenne szükség a kormány gazdaságpolitikájá­ban ahhoz, hogy Olaszország vissza tudja fizetni növekvő adósságait. Rómá­ban ezenkívül arra is felhívják a fi­gyelmet, hogy az adósi pozíció akarva akaratlanul is új helyzetet teremt Bonn és Róma viszonyában. Olaszor­szágnak pártolnia kell Bonn közös piaci ambícióit és méginkább ki van szolgál­tatva a májusban életbe léptetett im­portkorlátozások eltörlésére irányuló követeléseknek. H. R. Emelkedik az arany, gyengül a márka Az arany volt a fő nyertese a nyu­gat-európai piacokon az olasz—nyugat­német kölcsönmegállapodás hírének. A zálogul felajánlott olasz arany kialku­dott unciánként 120 dolláros ára a szakértők szerint ezentúl a magán aranypiac alsó árszintjét fogja jelölni. Olaszország volt eszerint az első fejlett tőkésállam — és általában az első or­szág — amely igénybe vette a Washing­tonban június 12-én bejelentett lehető­séget , aranytartalékának elzálogosítá­sát, nem a hivatalos, hanem a magán­piaci szinthez közelálló áron. Nyugati pénzügyi körökben valószí­nűnek tartják, hogy hamarosan más, arannyal rendelkező hitelkérők is je­lentkeznek Bonnban, amit az NSZK ve­zetői aligha fogadnak osztatlan lelkese­déssel. A Bundesbank 89 milliárd már­kára értékelt devizatartaléka ugyan a legnagyobbak közé tartozik a nyugati világban, de Bonn nem szívesen vállal­ná a nemzetközi hitelező szerepét. Ez­zel kapcsolatban megemlítendő, hogy a Bundesbank legújabb jelentése sze­rint júliusban a fizetési mérleg aktí­vuma 735 millió márkára esett az elő­ző havi 973 millióról. (Ezek csak az alapmérleg adatai, a rövid lejáratú tőkemozgást is tükröző mérleg 1,4 mil­liárd márkás deficitet mutat, szemben a júl­iusi 361 millió hiánnyal és az egy évvel korábbi 4,8 milliárd márkás szuf­­ficittal.) Az arany magánpiaci árának mint­egy 2,50 dolláros emelkedésével párhu­zamosan emelkedett a dollár jegyzése a devizapiacokon, elsősorban a márkával szemben. Frankfurtban félév óta elő­ször szökött az amerikai valuta a hiva­talos középárfolyam fölé. A dollár ere­jének hátterében azonban csak részben állnak amerikai fejlemények: a magas kamatszint az óceánon túl és azok a hírek, amelyek szerint az arab „olaj­pénz” az europiacok megkerülésével egyenest az USA-ba áramlik. Nagyobb hatása volt a nyugatnémet bankrend­szer nehézségeire utaló híreknek, ame­lyek továbbra is a nyugat-európai „va­lutakígyó” leggyengébb tagjává teszik a márkát, valamint azoknak a jelenté­seknek, hogy Ausztrália piacra dobta fontkészletének egy részét. Ebből arra következtetnek, hogy nem szándékszik elfogadni a sterlingövezet tagjainak tett brit ajánlatot, a fontkövetelések értékének garantálását. Ezek a hírek természetszerűleg gyengítették a brit valuta árfolyamát. (Reuter WWD AP—DJ)

Next