Világgazdaság, 1980. október (12. évfolyam, 187/2941-209/2963. szám)

1980-10-22 / 202. (2956.) szám

4 ^1 1980. OKTÓBER 22. Finnország gazdasági kilátásai Finnország idén előreláthatólag minden fejlett tőkésországot leköröz a gazdasági növekedés tekintetében — a bővülés üteme 6 százalék körül lesz. „Eredményeink egyik tit­ka, hogy kereskedelmünk igen nagy nagyadát bonyolítjuk le a szomszé­dos Szovjetunióval. A szovjet piac közismerten független a nyugat­európai országokban végbemenő kedvezőtlen változásoktól, az érté­kesítési lehetőségek beszűkülésétől­­ — mondotta az AP—DJ munkatár­sának adott nyilatkozatában Ahti Karjalainen, a központi bank el­nöke. A Szovjetunióval folytatott árucsere a finn külkereskedelemből 16 százalékkal részesedik. Finnor­szág olajszükségletének kétharma­dát a Szovjetunióból szerzi be, cse­rébe hajóalkatrészeket, faipari ter­mékeket és egy sor textil- és élel­­miszeripari terméket szállít. A ke­reskedelmet öt évre szóló szerződé­sek szabályozzák, a soron követ­kező megállapodás 1981. január el­sején lép életbe. S bár Moszkva emelte az exportált kőolaj árát, Finnország többletáruszállítással egyenlítheti ki olajszámláját — a kétoldalú finn szovjet kereskedel­met ugyanis a kompenzációs ügyle­tek határozzák meg. Az új, öt évre szóló kereskedel­mi szerződés előkészítésekor, 1979- ben még úgy tervezték, hogy a for­galom öt év alatt 84 milliárd finn márka (14 milliárd rubel) lesz. Az olajárak megugrása miatt a szer­ződés értékét időközben 120 mil­liárd márkára (20 milliárd rubelre) emelték. „A szovjet megrendelések jelentősége igen nagy, különösen a finn gazdaság egyes ágazataiban” — tette hozzá a bankelnök. Kivált­képp igaz ez a finn hajóiparra — a szovjetek igen sok jégtörőt vásá­rolnak Finnországtól. A páratlanul gyors ütemű gazda­sági növekedésnek megvannak a há­tulütői. Kormánykörökben az inflá­ció fokozódásától tartanak, s figyel­meztetnek a fizetési mérleg folyó tételein mutatkozó növekvő hiányra. A deficit idén — állítja Karjalai­nen — 7 milliárd finn márka körül alakul, szemben a tavalyi 1 milliár­dos hiánnyal és az 1978. évi 2,6 mil­liárdos többlettel. Az export, meny­nyiségben 8 százalékkal növekszik, az import 14 százalékkal. A helyze­ten nem segít, hogy a szolgáltatások egyenlegében mutatkozó többlet idén nagyobb lesz, mint tavaly. A külföldi kölcsönfelvételek je­lenthetik a hiány pótlásának egyet­len járható útját. Ez év szeptem­ber 30-án Finnország nettó külföl­di adósságállománya 29,6 milliárd finn márkára rúgott, ami megfelel a nemzeti össztermék (GNP) 18 szá­zalékának. Az utóbbi két évben az állami hitelfelvételekből származott a külföldi adósságok oroszlánrésze, a bankelnök a közeljövőben a ma­gánszektor előretörését szeretné lát­ni a hitelfelvételek terén. Ami a fogyasztói áralá­­alakulását illeti, az infláció idén 11 százalék körül lesz. Ez lényegesen alacso­nyabb, mint az OECD-átlag, de mint a bankelnök mondta, maga­sabb, mint amit a kormány előző­leg tervezett. Éppen ezért a köz­ponti bank a közelmúltban némi­képp megszigorította a kereskedelmi bankok hitelfelvételi lehetőségeit, s lépéseket tett a feszesebb pénzügyi politika kialakítása felé. A kormány nemrég különadót vetett ki az ál­lami építőiparra. Ezt megelőzően visszafogták a közkiadásokat, el­rendelték az exportjövedelmek egy részének letétbe helyezését és meg­emelték a béradókat, amelyekből a családi segélyek összegének emelke­dését finanszírozzák. „Elengedhetetlenül szükséges a jö­vedelmek mérséklése” — mondotta a bankelnök. Az idei bérmegálla­podások, amelyekben átlagosan 9,5 százalékkal emelték a nomináljö­­vedelmeket, „két-három százalékkal meghaladták lehetőségeinket” — tette hozzá. Eddig két módon igye­keztek visszafogni a bérek emel­kedését —­­csökkentették az adókat, illetve felértékelték a finn valutát. A bankelnök ugyanakkor elmondta, hogy további felértékelésre nem­igen van lehetőség, mivel az hátrá­nyosan érintené a finn ipar ver­senyképességét. „Nem tervezzük te­hát a finn márka felértékelését. Persze, sok függ attól, mi történik Finnországon kívül” — mondta a finn központi bank elnöke. (AP— DJ) SVÉDORSZÁG ŐSZI GONDJAI Stockholmi tudósítónktól: Az év első felében a svéd gazda­ság a várakozásokkal ellentétben jobb helyzetbe került, mint sok más fejlett tőkés gazdaság. Még a töme­ges kizárásba és országos sztrájkba torkolló tavaszi munkaügyi viták ellenére is nőtt valamelyest a ter­melés, az export, és élénk volt a tevékenység. A kereskedelmi mér­leg deficitje hónapról hónapra nö­vekedett, ebben azonban szinte ki­zárólag az olajár emelkedésének volt szerepe. Gazdasági elemzések­ben már akkor emlegették ugyan a várható visszaesést, de a szakértők többsége csak 1981 első felére várta. A recesszió azonban váratlanul gyorsan, már a harmadik negyedév­ben bekövetkezett, amiben a svédek fő kereskedelmi partnereinek — az EGK-országok és az USA — gazda­sági visszaesése és az egyre bonyo­lultabbá váló közel-keleti fejlemé­nyek játszották a fő szerepet. A mérséklődő belső kereslet és a csökkenő exportrendelés-állomány különösen a hagyományos svéd iparágakat, a hajóépítő, a vas- és acélgyártó, valamint a cellulóz és papíripar hozta nehéz helyzetbe. A kormány ezekben az ágazatokban még átmenetileg is csak jelentős kölcsönökkel és más támogatással tudja fenntartani a foglalkoztatott­ságot. Hasonló gondokkal küszködik az erdőgazdaság, az ércbányászat és a ruházati ipar is. A svédek nem sok jót várhatnak a kormány most beterjesztett taka­rékossági programjától sem. A költ­ségvetés várható 55—60 milliárd ko­ronás hiányából mintegy 7 milliár­­dot kívánnak a jóléti kiadások mér­séklésével lefaragni. Az értéknöve­kedési adó felemelése és a kétszám­jegyű infláció úgyszólván teljesen felemésztette a májusi bérmegálla­podásban rögzített béremelést. Az életszínvonal csökkenésének újabb jele az egyre szaporodó, több eset­ben vadsztrájknak nyilvánított munkabeszüntetés. A munkáltatók szövetségének egyik vezetője ezeket a sztrájkokat szabotázsnak minősí­tette, de nem tett említést a kény­szerű munkaidő-rövidítésekről és az átmeneti szabadságolásokról, ame­lyeket egyre több üzem alkalmaz termelésének kényszerű csökkentése miatt. A szakszervezetek részéről szaporodnak a jelek, hogy a közel­jövőben megkezdődő bértárgyaláso­kon kemény összecsapások várha­tók. A kormány már megkísérelt közvetíteni, eddig azonban ered­mény nélkül. A bértárgyalások ki­menetele alapvetően meghatároz­hatja a svéd ipar 1981-es kilátásait. Előrejelzés az 1981-es svéd külkereskedelemről Stockholmi tudósítónktól: A jelentős exportot lebonyolító svéd vállalatok körében végzett fel­mérés alapján az idei kivitel érté­két 130 milliárd svéd koronánál valamivel nagyobbra becsülik. Ez 13 százalékkal nagyobb az 1979-es exportadatnál. Az első félévben 64 milliárd korona volt az export. A megkérdezett vállalatok 1981- ben a kivitel további 5 százalékos növekedésével számolnak. Ez azon­ban nem vonatkozik, a hajóépítő­iparra, amelynek visszaesése a jelek szerint folytatódni fog. Az idei import a beérkezett vála­szok szerint 140 milliárd korona kö­rül alakul, az első félév 70 mil­liárdos importadatára alapozva. Az idei bevitel így valószínűleg 10 szá­zalékkal meghaladja a tavalyi im­port értékét. A jövő évre vonatko­zóan csak az első negyedév kilátá­sait vizsgálták m­eg és ennek alap­ján az import 8 százalékos csökke­nését tartják valószínűnek. Keveset mond ez a becslés, mert nem szere­pelnek benne a fűtőanyagok. A fenti adatok szerint a kereske­delmi mérleg idei deficitje 9—10 milliárd korona körül várható, lé­nyegesen kisebbnek ígérkezik a ta­valy előrejelzett 17 milliárdnál. Az idei év első nyolc hónapjára vo­natkozó ideiglenes adatok szerint a kereskedelmi mérleg hiánya elérte a 8,6 milliárd koronát, így az egész évre előrejelzett 9—10 milliárdos hiány optimista becslésnek tűnik. tt Több amerikai terméket szállítanak külföldre Newsweek Fellendülés tapasztalható az Egye­sült Államok exportjában. Több­száz kisebb vállalat kapcsolódott be a külföldi piacokért folytatott ver­senybe, és a kivitel az év során eddig több mint 25 százalékkal nőtt, így az ország­­ 1976 óta első ízben — valószínűleg többletet könyvelhet el kereskedelmi mérlegében. Az exportfokozó törekvések kezdeti si­kerei láttán újabb intézkedések vár­hatók, amelyek az amerikai ter­mékeket és szolgáltatásokat még versenyképesebbé teszik majd a kül­piacon. A kormány éveken át nem fordí­tott kellő figyelmet az export növe­lésére, most azonban annál többet tesz, hogy elősegítse az eladásokat. A kereskedelmi minisztérium ebben az évben átszervezte exportfokozó programjait, és Dallas központtal az egész világra kiterjedő adatbankot hozott létre a jobb külpiaci fellépés megalapozására. Szeptemberben pe­dig Carter elnök jelentett be az export növelését célzó intézkedése­ket. Egyebek között javasolta pél­dául a külföldön dolgozó amerikai vezetők jövedelemadójának számot­tevő csökkentését. A szenátusban elfogadott új törvény viszont lehe­tővé teszi a kis és közepes ame­rikai vállalatok számára, hogy a ja­pán kereskedőházak mintájára tö­mörüléseket hozzanak létre, anélkül, hogy a trösztellenes intézkedéseket megsértenék. Az elmúlt héten az Export-Import Bank pedig — több hónappal azután, hogy a kongresz­­szus gyakorlatilag befagyasztotta az új exporthiteleket , felújította a kölcsönök jóváhagyását. Az Egyesült Államok speciális kereskedelmi kép­viselője, R. Askew szerint ezek az intézkedések „egy igazán hatékony nemzeti exportpolitika kezdeteit” je­lentik. A kezdeményezések elsősorban a kisebb vállalatokat, és nem az óriás­cégeket érintik. Ennek az a magya­rázata, hogy míg más tőkésorszá­gokban a kisebb cégek automatiku­san bekapcsolódnak az exportba, az USA-ban még a 100 millió dolláros forgalmat lebonyolító vállalatok sem fordítanak kellő figyelmet erre a területre. A kereskedelmi minisz­térium becslése szerint mintegy 300 ezer gyártó vállalatnak csupán 10 százaléka működik közre az ország export-tevékenységében, és a forga­lom zömét néhány száz vállalat bonyolítja le. Kereskedelmi szakér­tők elmondják, hogy az utóbbi idő­ben nő a külföldi eladásokat meg­valósító kisvállalatok száma. Ezek­nek a cégeknek pedig — nagyobb társaiktól eltérően — életbe vágóan fontos, hogy a kormány támogassa őket. A nagyvállalatok ugyan nem lé­tesíthetnek kereskedő cégeket, vi­szont más vonatkozásban ők is se­gítséget kapnak a kormánytól. A kongresszus 1977-ben egy olyan tör­vényt fogadott el, amely megtiltot­ta a vállalatoknak, hogy külföldi kormányhivatalnokoknak export­­szerződések biztosítása fejében pénz­összegeket folyósítsanak, így számos nagyvállalat valamennyi jutalékról lemondott, most viszont a kormány próbál bizonyos vonatkozásban visz­­szalépni. A tervek szerint a rendel­kezést úgy módosítanák, hogy az amerikai vállalatok bizonyos hatá­rokon belül fizethessenek a közben­járásért. Valamennyi amerikai exportálót kedvezően érintené, ha Carter el­nöknek sikerülne keresztül vinnie a kongresszusban, hogy a külföldön dolgozó állampolgároknak kisebb mértékben kelljen bevételük után adózni. A fejlett tőkésországok kö­zül ugyanis egyedül az Egyesült Ál­lamok adóztatja a hazaival azonos mértékben a külföldön szerzett jö­vedelmeket. A hetvenes évek végén bevezetett adóreform megszüntette azt a korábbi gyakorlatot, hogy 25 ezer dollárig nem kell adót fizetni a külföldi bevételekért, így számos amerikai vállalat visszahívta képvi­selőjét és inkább külföldit alkalma­zott helyette. Richard Leshter, az USA kereskedelmi kamarájának el­nöke mondja: „Nevetséges azt hin­ni, hogy hatékonyan értékesíthetünk termékeket külföldön, ha máshol nevelkedett és képzett munkaerőt alkalmazunk.” Korábban Carter el­nök már utalt rá: javasolni fogja, hogy a fejlődő országokban dolgozó üzleti vezetők esetében állítsák visz­­sza a 25 ezer dollárig terjedő adó­­­mentességet, a kongresszus pedig számos, ennél nagyobb horderejű törvényjavaslatot tárgyal. A nyilvánvaló haladás ellenére kereskedelmi szakértők még mindig számos olyan akadályt­ látnak, ame­lyek visszafogják az amerikai ex­port kibontakozását. Sok kárt okoz a kongresszus esetenkénti beavatko­zása a hitelügyletekbe, és a követ­kező hónapok során a világgazda­ságban is recesszió várható. Magá­ban az amerikai gazdasági irányí­tásban is számos olyan hátráltató tényező van, amelyeket Carter elnök újraválasztása esetén aligha változ­tatnak meg. Ugyanakkor a kormány kétségtelenül jó irányba halad, és az exportadatok bizonyos sikerről tanúskodnak. (1980. szeptember 29.) VILÁGGAZDASÁG A RENAULT BETÖRÉSE AZ AMERIKAI PIACRA A világ autóiparának válsága alapvető változást idézett elő az iparág fejlődésében. Ennek fő megnyilvánulása, hogy manapság To­kiótól Detroitig sokkal inkább a nagy autógyárak közötti termelési együttműködésről esik szó, mint az egyre éleződő piaci versenyről. A Ford bejelentette, hogy felújítja tárgyalásait a Toyotával egy USA-ban felépítendő közös autógyárról. Hosszas huzavona után végül is aláírták az Alfa Romeo és a japán Nissan megállapodását egy közös összeszerelő üzem építéséről. A leglátványosabb egyez­séget a francia állami tulajdonban levő Renault és az American Mo­tors Corp. kötötte, ez alapján a Renault 1982-re megkaparinthatja a jogot a negyedik legnagyobb amerikai autógyár ellenőrzése fölött. A szerződéssel dinamikus, roha­mosan fejlődő világcéggé válhatunk — jelentette ki Meyers, az AMC el­nöke az aláírást követően (Lásd VG, augusztus 26., 1. oldal). Lehe­tővé válik, hogy a General Motors­hoz hasonló hatalmas autókonszernt hozzunk létre, amely meghatározó szerepet játszik a világ autóipará­ban a következő évtizedben — mon­dotta a francia autógyár egyik ve­zetője. Mint szakértők megállapítják, igaza van az AMC egyik vezetőjé­nek, aki szerint együtt „nagyot al­kothat” a két cég, egymás nélkül viszont— a többi autógyárhoz ha­sonlóan — nagy gondokkal lennének kénytelenek szembenézni. A két autógyár már 1978-ban kapcsolatba került egymással. Akkor a Renault megszerezte az AMC rész­vényeinek 4,7 százalékát és 150 mil­lió dollárt ruházott be, hogy az ame­rikai gyár Wisconsin államban meg­kezdje a Renault gépkocsik gyártá­sát. Az október elején kötött megál­lapodás szerint a Renault újabb 200 millió dollárért megvette az AMC részvényeinek további 41,3 százalé­kát, opciót szerzett 55 százalékos ré­szesedés megszerzésére és beindítot­ta az AMC által gyártott kisteher­autók fejlesztési programját, szüksége van minden lehetséges se­gítségre. Ennek elsősorban az az oka, hogy a gyenge üzemanyaghasznosí­tás miatt az utóbbi időben megcsap­pant az érdeklődés a kezdetben oly népszerű, négykerék-meghajtású Eagle gépkocsik iránt. Ráadásul az AMC egyik legfőbb termékéből, a dzsipből augusztusig csak 55 ezret tudtak eladni, holott egy évvel ez­előtt még 93 ezret. Tavaly ősszel (az 1980-as modellek bemutatásakor) még biztató volt az érdeklődés a gyár gépkocsijai iránt, az idei for­galom azonban alig-alig haladja meg a tavalyit. Ugyanakkor — a for­galomemelkedés ellenére — a cég várhatóan 150 millió dolláros defi­cittel fogja zárni az esztendőt. A Re­nault szakértői úgy számítják, hogy 1982-ig az AMC-nek további 90— 200 millió dollárra lesz szüksége a talpraálláshoz, mindez bankhitel for­májában. Maga a Renault autógyár sikeres évet zárt tavaly, 10 százalékkal nö­velte termelését, és 15 milliárd dol­láros rekordforgalmat ért el. Mint a cég vezetői hangsúlyozzák, — az iparág nemzetközi válsága ellenére — az idei év a tavalyinál is sikere­sebb lesz, így várhatóan saját for­rásból is képesek lesznek fedezni az AMC pótlólagos beruházásait. A Renault nem titkolja, hogy világ­szerte növelni akarja piaci részese­dését. Tavaly megszerezte a Volvo részvényeinek 10 százalékát, továb­bi 10 százalékra elővásárlási jogot kapott, és közös autó-összeszerelő üzem felállításáról írt alá szerződést a FIAT-tal. A Renault már­ 20 évvel ezelőtt be akart törni az amerikai autó­piacra, az R5-ösök akkor azonban nem arattak sikert, talán leginkább a megfelelő kereskedelmi hálózat hiánya miatt — írja a Newsweek. Most az AMC értékesítési szerveze­tének felhasználásával igyekszik megvetni a lábát az USA-ban, ez azonban — mint azt többek között a nagy francia vetélytárs Peugeot- Citroennél tartják — egyben korlátja is a Renault eladási lehetőségeinek. Bár a legújabb viccekben az AMC-t French—American Motorsnak neve­zik, nem valószínű, hogy a franciák — legalábbis a közeljövőben — ro­hamosan piacot nyernek az USA- ban. A Renaultnak egyelőre csupán öt embere ül az AMC 16 tagú igaz­gatótanácsában és mérnökeinek szá­ma a jelenlegi 20-ról csak fokoza­tosan fog emelkedni az AMC michi­­gani tervezőintézetében, arányosan a közös gyártás beindításával. A franciák többször is hangoztat­ták, hogy nem akarják megszerez­ni a teljes ellenőrzést, „az AMC to­vábbra is amerikai cég marad, ame­rikai irányítással”. Elképzelhető, hogy valóban így lesz, Detroitban mégsem csodálkozna senki, ha a Renault — kihasználva elővásárlási jogát — hivatalosan is azzá tenné az AMC-t, ami gyakorlatilag máris: az állandóan bővülő Renault-autó­­birodalom új amerikai gyarmatává. P. A. A Gazdasági Élénkítő Tanács lassan kel életre­­Business Híreese Carter elnök a gazdaság fellendí­tése céljából indított nyári kam­pánya során augusztus 28-án beje­lentette, hogy „jeles amerikaiak kis csoportjából Gazdasági Élénkítő Tanácsot létesít, amelyben mind a szakszervezetek, mind a munkálta­tók, mind a közhivatalok képviselje lesznek. Társelnökévé Irving S. Sha­­piro-t, a Du Pont Co. elnökét és Lane Kirklandot, az AFLACIO el­nökét nevezte ki. A testület fő fel­adata az, hogy állami és magán­pénzekből segítse talpraállítani a szenvedő iparágakat. A tanács mun­kája nehezen indul, de még a no­vember negyediki választások előtt ki fogják nevezni a tagjait és össze fog ülni. Lehet, hogy még Ronald Reagan megválasztását is túléli. Az eddig kiválasztott tagok között van a New York-i polgármester, három nagy szakszervezet elnöke, egy neves bankház társtulajdonosa. Több kiszemelt üzletember nem vál­lalta a megbízást, mert választási fogásnak tartja az egész ötletet. De közülük az egyik köztársasági párti végül mégis elfogadta a ki­nevezést, mert a „testület hasznos lesz, ha az üzletemberek hajlandók lesznek közügyekben határozottan állást foglalni.” Ha sikerül jelentős személyiségeket bevonni a tanácsba, éles nézetkülönbségekre lehet szá­mítani. Mind a Gyáriparosok Or­szágos Szövetsége, mind a Keres­kedelmi Kamara a szabályozások lazításait, az adók enyhítését és a kormány költekezésének csökkenté­sét javasolja az „újraiparosítás” programjának fő eszközeiként. De az AFL—CIO-nak is van saját el­képzelése a komplex újraiparosítás­­ról, amelynek egyes elemeit Carter elfogadta. Kirkland szerint a Ta­nácsnak kell meghatároznia — vál­lalatokra lebontva — az adóked­vezményeket az egyedi szükségle­teknek megfelelően. Ezenkívül nyug­díjalapokból és más forrásokból­­ szubvenciókat szolgáló pénzösszege­ket merítene. A legtöbb üzletember számára ez túlságosan erős beavat­kozás lenne. Shapiro szerint a ta­nács csak javaslatokat tehet és óvakodnia kell mindentől, ami köz­ponti tervezésre emlékeztet. Az államalPal­á,,és a tanács között is lesznek ellentétek akörül, hogy ki rendelkezzen az iparosítási pénzalapok fölött. A kormány köz­gazdászai a Kereskedelmi Miniszté­riumot tartják erre alkalmasnak, amelynek Gazdasági Fejlesztési Hi­vatala rendelkezik jelenleg a közala­pok felett. Egyes üzletemberek sze­rint a tanácsnak csak a választások után kell megkezdenie működését, amikor a konzervatív kongresszus az üzletemberek számára kedvező tör­vényeket hoz. Valószínű, hogy Rea­gan is híve lesz a szóban forgó trilaterális testületnek, mert most az ő tanácsadója George Shultz, aki Nixon idejében mint miniszter pártolta a trilaterális jövedelem­szabályozási programokat. Carey New York-i kormányzó viszont azt szeretné, ha a Tanács munkája ha­marosan megindulna, amikor Car­­ternek még politikai haszna szár­mazhat belőle. Szerinte Carter ezzel­­ is kifejezhetné, hogy szívén viseli a gazdaság fellendítésének ügyét (1980. október 6.)

Next