Világgazdaság, 2001. május (33. évfolyam, 82/8097-103/8118. szám)
2001-05-22 / 96. (8111.) szám
12 Fóris György EU: mennyit kell várni Lengyelországra? A hét végén ledőlt egy újabb pszichológiai korlát: azon kelet-európai jelölt országok közül, amelyek másfél évvel később kezdték meg a csatlakozási tárgyalásokat, ketten is “befogták” a folyamatba már 1998- ban belevágott és immár csatlakozási céldátumokat sürgető “első körös” csoport néhány tekintélyes tagját. Péntek óta Szlovákia mögött több lezárt joganyagfejezet áll, mint amit eddig Cseh- és Lengyelország kipipálhatott, miközben Litvánia egy szintre került az utóbbiakkal. A látványos felzárkózás tényleges súlyán ugyan csökkent az a tény, hogy a cseh— lengyel páros (Magyarországhoz, Észtországhoz és Szlovéniához hasonlóan) egy teljes tárgyalási fordulóval hátrányba került, miután az öt keleti tagjelölt múlt hétre kitűzött találkozóját EU-részről két héttel elhalasztották. A pillanatnyi utolérés tehát igazából csak két hétre szólt. Ám a csehek és a lengyelek körében megmutatkozott riadalom, csakúgy, mint például a szlovák részről hangoztatott elégedettség, mégiscsak arra utal, hogy a dolog bármennyire is felszínes összevetésre ad csak módot, mégsem érdektelen. A két tábor látszólagos összekeveredése egyúttal minden korábbinál élesebben veti fel újra az örökzöld kérdést: vajon nagy többségükben egyszerre, vagy kisebb csoportokban vegyék-e majd fel a jelenlegi tagjelölteket, s ha az előbbire kerül végül a sor, akkor kinek mennyit kell — kell-e majd — várnia másokra? Pillanatok alatt elvezetve minden ilyen találgatás legvégső megkérdezéséhez is, nevezetesen, hogy lehetséges-e első körös bővítés Lengyelország nélkül, vagy így is, úgy is mindenkinek be kell majd Varsót is várnia, amennyiben elmarad a felkészülésben? Az utóbbi felől közelítve a kérdéshez, továbbra is két dolog tűnik egyértelműnek: igazából senki sem akar bővítést Lengyelország nélkül, de azt sem szeretnék, ha Varsóban ezt olyannyira adottságnak tekintenék, hogy az egységes piac kohézióját veszélyeztető módon elmaradnának a közös jog A szerző a Világgazdaság munkatársa anyag átvételével, és főként annak végrehajtásával. “Való igaz, hogy viszonylag hamar tető alá lehetne hozni egy gyors bővítési hullámot Ciprussal, Máltával, Észtországgal és Szlovéniával. Csak éppen minek?” —jegyezte meg erről az egyik befolyásos tagállam vezető beosztású brüsszeli diplomatája. Az ez ügyben kulcsfontosságúnak tekintett német álláspontot Günter Pleuger német Európa-ügyi külügyi államtitkár a napokban úgy jellemezte, hogy Németország az első körben akarja látni Lengyelországot a soron következő tagfelvételek során, de a csatlakozásnak az EU-szabályok elfogadása alapján kell történnie. Nem lehetséges a taggá válás oltárán kompromisszumokat hozni az EU- joganyag kárára—figyelmeztetett. Nevük mellőzését kérő, magas beosztású német kormánytisztviselők mindeközben azt is elismerték a napokban, midőn kelet-európai újságírókat fogadtak, hogy igazából még egyik forgatókönyvet sem tartják kizártnak. A végső bővítési menetrend kérdését a tagországok politikailag voltaképpen akkor fogják először feltenni maguknak, ha már egyértelmű, hogy legalább három-négy tagjelölt is belátható közelségbe került a tárgyalások lezárásához, viszonylag előre becsülhető eredménnyel a kulcstémakörök esetében. EU-szinten csakis ekkor látják értelmét annak, hogy komolyan elgondolkodjanak a két—minden jelölt országot igazából izgató—kérdés megválaszolásán: nevezetesen, hogy alkossanak-e csoportokat, avagy 8-10 ország együttes felvétele látszik célszerűnek és kivitelezhetőnek, s hogy adható-e mindehhez már valamennyire is konkrét dátum, határidő. Ma még a folyamat nem tart itt, és Berlinben például ezért nem látnák értelmét, ha már a júniusi göteborgi EU-csúcson bármilyen céldátumot próbálnának kierőltetni. “Minden céldátumnak akkor van értelme, ha pozitív hatással van az adott tárgyalási folyamatra. Ehhez azonban arra van szükség, hogy ez a dátum reális, azaz tartható is legyen, máskülönben frusztrációt, politikai feszültséget okoz”—mutatott rá a már idézett német kormányzati illetékes, aki szerint nem csak most, de még 20-21 lezárt fejezet mellett sem lehet biztos időbeli becslésekbe bocsátkozni, hiszen a legkomplikáltabb témakörök érdemi tárgyalása még csak eztán következik. Német parlamenti körökben ennek ellenére láthatóan minimum annak közmegegyezéses elfogadtatására törekednek, hogy a “kis bővítésnek” nincs értelme. A bővítés célja a keletközép-európai térség gazdasági, politikai, szociális stabilizálása, aminek az értelmét az adja meg, ha mindebben szervesen érintett a 40 milliós Lengyelország — fejtette ki Friedbert Pflüger, a Bundestag EU-integrációs bizottságának elnöke, CDU-képviselő. Szerinte igazából a belátható tényleges bővítési képlet “1 + 9” tagjelölt felvételével számol (a “9” mellé egy potenciális “mínuszt” is biggyesztve, arra az esetre, ha valamelyik jelöltnél meghatározó negatív változások következnének be, mint amilyen példája szerint Vladimír Meciar esetleges visszatérése lehetne a pozsonyi kormány élére). Az mindenesetre aligha kétséges, hogy az “l”-es az maga Lengyelország — mutatott rá, úgy vélvén, hogy Varsó igazából nincs elmaradva, csupán méreténél fogva a mindenütt meglévő problémák esetében felerősödnek, amelyek megoldását azonban lehetséges is, szükséges is türelemmel kivárni. “Tudom, hogy mindez így nem teszi boldoggá Magyarországot. Orbán miniszterelnök úr ismételten leszögezte, hogy mások elmaradása miatt nem akar hátrányos helyzetbe kerülni” — tette hozzá, úgy vélvén, hogy mindezt érthetőnek tartja, “Orbán úr helyében én is így tennék”. De “egy kicsit több szolidaritásra volna szükség” ez ügyben — szögezte le ugyanakkor. Szakértők szerint a bővítési totó mindenesetre kivédhetetlen módon továbbra is az első számú társasjáték marad a következő hónapok során. A tényleges eredményt pedig az élet szabja majd meg, például azzal, ha egyre több jelölt ország úgy tudja befejezni a tárgyalást, hogy eközben a többiek elmaradása előre láthatóan hosszú időt feltételező felzárkózást követel meg. Az egyik magas rangú német kormánytisztviselő még bizonyos időbeli tűréshatárt is megnevezett, midőn úgy vélte, hogy “egy évnél tovább” senkit sem lehet megvárakoztatni, tekintettel a taggá válás érdekében addigra végrehajtott belső változtatások sokaságára. Ami persze nem jelenti azt, hogy annak idején majd éppen egy évben húzzák meg az érzékenységi küszöböt ez ügyben. Tudjuk, Portugália a 80-as években ennél többet volt kénytelen várni Spanyolországra a taggá váláshoz. De az is mind több jel szerint valószínűsíthető, hogy meggyőző mértékű előreszaladás a tagsági érettség terén nem marad majd észrevétlen. Még Lengyelországhoz képest sem. Nemes Zoltán karikatúrája VILÁGGAZDASÁG FÓRUM KÜLFÖLDI LAPSZEMLE Frankfurter Rundschau A világ minden táján létrehozott álcázó cégek segítségével juttatják vállalati részesedéshez rokonaikat és barátaikat az orosz Gazprom energiakonszern vezetőségi tagjai — írta hétfői számában a Frankfurter Rundschau. Az országos német napilap moszkvai tudósítójának birtokába jutott, közjegyző által hitelesített szerződésmásolatok tanúsága szerint Rém Vjahirev igazgatótanácsi elnök leánya, Tatjána Dedikova, továbbá Vjacseszlav Seremet alelnök leánya, Jelena Dmitrijeva és Vitalij Csernomirgyin, a volt Gazprom-főnök és korábbi orosz miniszterelnök fia 1998. november 2-án igen kedvező üzletet kötött: 40,5 rubelért (4,2 márka) megvásárolták a moszkvai Horhat céget. A Horhat ellenőrzése alatt áll százszázalékos tulajdonában lévő leányvállalata, az Interprocom révén, a budapesti bejegyzésű Panrusgaz, az orosz földgáz magyarországi importjának bonyolítója. Az orosz— magyar cég 2015-ig várhatóan 23 milliárd dolláros üzleti forgalmat ér el a gázüzlettel. Az Interprocom tulajdonában van a Gaztelekom cég 1,5 százalékos pakettje, amely önmagában is milliomossá teheti a tulajdonosát — írta a német lap. A vállalat az utóbbi években nagy kapacitású üvegszál kábeleket fektetett le az Oroszországot Európával és Törökországgal összekötő csővezetékek mentén, megteremtve ezzel egy távközlési konszern létrehozásának alapjait. Vjahirev lánya és Viktor Csernomirgyin volt kormányfő fia más bennfentes személyekkel társulva ezenkívül megvásárolta az Intergazkomplekt céget, amely ipari berendezéseket szállít a Gazpromnak. Az adásvételi szerződés tanúsága szerint a vételár 940 német márkának felelt meg. A Frankfurter Rundschau kitér a bankszektorban nyélbe ütött üzletekre is, így a Gazprombank — amelynek élén Viktor Taraszov, a Gazprom igazgatótanácsának tagja áll — a budapesti Általános Értékforgalmi Bankban (ÁÉB) birtokolt többségi részesedésének háromnegyedét eladta a bank igazgatójának, továbbá ismeretlen holdingoknak; utóbbiak Szingapúrban, Magyarországon és a Virgin-szigeteken vannak bejegyezve. Az üzlet annak dacára jött létre, hogy az ÁÉB milliós nyereségekre tesz szert; tavaly például 2,3 milliárd dollárt forgalmazott a Közép- és Kelet-Európába irányuló orosz gázszállítások ellenértékeként. A Gazprom által 1996 augusztusában megvásárolt, eladdig veszteséges ÁÉB egy év múlva már nyereséget produkált, tavaly pedig 31 millió dolláros eredményt ért el. A német újság tudósítója érdekesnek találja, hogy minél nyereségesebb a budapesti bank, a felügyelőbizottságban ülő Taraszov és Szergej Dubinyin annál több ÁÉB-részvényt ad el ismeretlen holdingoknak és Mihail Rahimkulovnak, a Panrusgaz és az ÁÉB Rt. vezérigazgatójának. Ő tavaly decemberben 8,5 százalékos paketthez jutott , hogy milyen áron, arról nem hajlandó nyilatkozni, miként a német tudósító írásban föltett kérdéseire is megtagadta a választ. Az egykori keleti tömbbel foglalkozó befektetési tanácsadó cég, az Asida főnöke, Kent Moors évek óta elemzi az oroszországi tőkeáramlást. Véleménye szerint az ÁÉB is része annak az off-shore társaságokból és külföldi cégrészesedésekből álló, szerteágazó nemzetközi hálózatnak, amelynek segítségével a Gazprom menedzserei külföldre menekítik a pénzt. ÜZLETI NAPILAP 2001. MÁJUS 22. Berlusconi barátsága Ha Orbán Viktor Silvio Berlusconi társaságában nézi majd a holnapi BL-döntőt — mint ahogyan azt maga a kormányfő legalábbis nem cáfolta —, az újabb erőteljes megnyilvánulása lesz annak, hogy felerősödött egyfajta elvi közeledési folyamat a térség több vezető konzervatív politikusa között. Többet és pontosabbat minderről egyelőre nehéz lenne mondani, mert a személyes gesztusokon túlmenően még nem rajzolódnak ki olyan mögöttes államérdekek, amelyek alapján szorosabb szövetkezést lehetne emlegetni. Wolfgang Schüssel osztrák kancellár ellátogatott a Fidesz kongresszusára és meleg szavakkal mondott köszönetet azért a támogatásért, amelyet Magyarország nyújtott Ausztriának az uniós kirekesztő intézkedések viharai közepette. Külügyminisztere közben magyar kollégájának megerősítette, hogy Magyarország sem számíthat—miért is számíthatna ?—kivételes bánásmódra a tervezett uniós munkaerő-piaci korlátozások kérdésében. Sőt, az osztrákok erre most még rátennének egy lapáttal, amikor a megszorításokat a szolgáltatások már lezártnak tekintett fejezetére is kiterjesztenék. Ebben a jobboldali bécsi kormány legszorosabb szövetségese a baloldali berlini vezetés. Schröder kancellár és Edmund Stoiber bajor miniszterelnök ráadásul vajmi kevés dologban ért egyet — többek között Orbán Viktorhoz fűződő viszonyuk is gyökeresen eltérő —, ebben azonban nincs vita. Olaszország mindeddig a bővítés elkötelezettjének mutatkozott, a közvéleménye is az uniós átlagot jóval meghaladó mértékben támogatja a “keletiek ”felvételét. A jobboldal választási diadalát követően azonban a leendő pénzügyminiszter egy tévéműsorban már kijelentette, hogy a bővítés folyamatát “méltányos idő alatt” kell lebonyolítani, s Olaszországnak először is saját déli országrészeire kell gondolnia. Kétségtelen, hogy a bővítési tárgyalások a legkényesebb szakaszukba jutottak, amikor a munkaerő-piaci fenntartásokkal egy időben az egyébként szintén a konzervatívok vezette spanyolok is arra döbbennek rá, hogy a jövőben esetleg kevésbé férhetnek hozzá a strukturális alapokhoz, a franciák (jobboldali elnökkel az Élysée-palotában) pedig eddigi mezőgazdasági támogatásaikat kezdik félteni. Az euróra csupaszított érdekek mellett az ideológiai vonzódásoknak legfeljebb annyi szerepük lehet, hogy a spanyol Aznar számít Berlusconi támogatására az elsősorban a németekkel folytatott harcban az anyagi engedmények közül. Ettől azonban még aligha rajzolódik ki pontosabban a csatlakozási dátum, sőt. Orbán Viktornak egyébként teljesen igaza van abban: csak azért, mert Magyarország szolidáris volt Berlusconival a vele szembeni támadások idején, még nem következik, hogy amikor az olasz nemzeti érdekek kerülnek előtérbe, Róma szívességet tenne Magyarországnak. Akkor viszont mi értelme van az olyan gesztusoknak, amelyek (legjobb esetben) passzív barátok mellett aktív ellenségeket szereznek Magyarországnak? Lambert Gábor Nagy feszültség Magas labdát ütött Bush amerikai elnök a minap, amikor olyan program indítását kezdeményezte, amihez még ért is. Rögtön meg is kapta: lobbizik! Hiszen az olaj szakmából jött, mi mást akarhat tehát az ország energiaellátását hosszabb távra biztosítani kívánó , értelemszerűen sok milliárd dolláros — tervével, mint a régi barátoknak kedvezni ? (Gyanítom, akkor sem jött volna ki sokkal jobban a dologból, ha nincs köze az energiaiparhoz.) Politikai ellenfelei mellett a környezetvédők is lecsaptak. Szerintük Bush a kényelmesebb megoldást választotta, amikor a növekvő energiaigény kielégítésére a mennyiségi ellátás növelését tűzte ki célul. Ehhez a következő húsz évben 1300 (többek között atom- és szenes) erőművet kellene építeni az országban, vagyis havonta ötöt. A lépés egyébként annyiban várható volt, hogy az USA már a kiotói egyezmény elutasításával világossá tette, a következő négy évben háttérbe szorulnak az országban a környezetvédelmi megfontolások. A program szerint fel kell tárni újabb szénhidrogén-lelőhelyeket is, ehhez pedig összevissza furkálni az alaszkai természetvédelmi területeket ezt a javaslat kicsit másképp fogalmazta meg. Tegyük azért hozzá, hogy a javaslat—betű szerint—nem egyszerűen erőműépítésről és szénhidrogén-bányászatról szól, hanem az ezekkel kapcsolatos “fejlesztésekről, környezetkímélő eljárások kidolgozásáról Vagyis csúsztatás lenne azt állítani, hogy a kínálat puszta növelése a cél. Majd talán meglátjuk, mire mennek el a milliárdok. Sokan mégis a környezet elleni merényletként értékelik a programot. Grínpiszéknek már csak el kell dönteniük, hogy az olajszállító tartályhajó helyett most mihez kötözzék magukat a szenes csilléhez, az atomerőművet elkerítő rácshoz, vagy egy alaszkai olajcsőhöz, bár ott fáznának. A javaslat kapcsán felmerült még, tényleg olyan fenyegető-e az előrevetített energiahiány, amennyire azt a programot megfogalmazó szakértők állítják. (Akik, biztos, ami biztos, New Yorknak és az ország iparilag fejlettebb térségeinek már e nyárra áramellátási zavarokat ígértek.) S ha igen, az nem orvosolható-e megfelelő szabályozással, az energiatakarékos technológiák támogatásával, ahogyan a világ számos országában már megtették Vélhetőleg már nem, már késő. Kalifornia állam neve hallatán manapság csak azért juthat eszünkbe a Szilícium-völgy, mert arra gondolunk: az áramszünet miatt biztos tartalékra kapcsoltak az informatikai cégek, s a napfényes tengerpart is olyan asszociáció kapcsán kerülhet elő, hogy ugyanilyen hőség lehet az épületekben, ahol áramhiány miatt nem működik a légkondi. Tudjuk persze, hogy Kalifornia esete másról is szól. Az áremellátási zavarok elsődleges okozója nem a kínálat hiánya volt, hanem a “normál esetben ” állami feladatnak számító energiastratégiáé, amivel meg lehetett volna előzni az ellátási zavarokat. Ezt szeretnék most a programmal elkerülni országos szinten is. Mi pedig oltsuk el a lámpát, ha kimegyünk a szobából. R. Horváth Lilla.