Világgazdaság, 2001. május (33. évfolyam, 82/8097-103/8118. szám)

2001-05-22 / 96. (8111.) szám

12 Fóris György EU: mennyit kell várni Lengyelországra? A hét végén ledőlt egy újabb pszichológiai korlát: azon ke­let-európai j­elölt országok kö­zül, amelyek másfél évvel ké­sőbb kezdték meg a csatlakozá­si tárgyalásokat, ketten is “be­fogták” a folyamatba már 1998- ban belevágott és immár csat­lakozási céldátumokat sürgető “első körös” csoport néhány tekintélyes tagját. Péntek óta Szlovákia mögött több lezárt joganyagfejezet áll, mint amit eddig Cseh- és Lengyelország kipipálhatott, miközben Litvá­nia egy szintre került az utób­biakkal. A látványos felzárkózás tényleges súlyán ugyan csök­kent az a tény, hogy a cseh— lengyel páros (Magyarország­hoz, Észtországhoz és Szlové­niához hasonlóan) egy teljes tárgyalási fordulóval hátrány­ba került, miután az öt keleti tagjelölt múlt hétre kitűzött ta­lálkozóját EU-részről két hét­tel elhalasztották. A pillanatnyi utolérés tehát igazából csak két hétre szólt. Ám a csehek és a lengyelek körében megmutat­kozott riadalom, csakúgy, mint például a szlovák részről han­goztatott elégedettség, mégis­csak arra utal, hogy a dolog bár­mennyire is felszínes összeve­tésre ad csak módot, mégsem érdektelen. A két tábor látszólagos össze­keveredése egyúttal minden korábbinál élesebben veti fel újra az örökzöld kérdést: vajon nagy többségükben egyszerre, vagy kisebb csoportokban ve­­gyék-e majd fel a jelenlegi tag­jelölteket, s ha az előbbire ke­rül végül a sor, akkor kinek mennyit kell — kell-e majd — várnia másokra? Pillanatok alatt elvezetve minden ilyen ta­lálgatás legvégső megkérdezé­séhez is, nevezetesen, hogy le­­hetséges-e első körös bővítés Lengyelország nélkül, vagy így is, úgy is mindenkinek be kell majd Varsót is várnia, amennyi­ben elmarad a felkészülésben? Az utóbbi felől közelítve a kérdéshez, továbbra is két do­log tűnik egyértelműnek: iga­zából senki sem akar bővítést Lengyelország nélkül, de azt sem szeretnék, ha Varsóban ezt olyannyira adottságnak tekin­tenék, hogy az egységes piac kohézióját veszélyeztető mó­don elmaradnának a közös jog­ A szerző a Világgazdaság munka­­társa anyag átvételével, és főként annak végrehajtásával. “Való igaz, hogy viszonylag hamar tető alá lehetne hozni egy gyors bővítési hullámot Ciprussal, Máltával, Észtországgal és Szlovéniával. Csak éppen mi­nek?” —jegyezte meg erről az egyik befolyásos tagállam ve­zető beosztású brüsszeli diplo­matája. Az ez ügyben kulcsfontossá­gúnak tekintett német álláspon­tot Günter Pleuger német Eu­­rópa-ügy­i külügyi államtitkár a napokban úgy jellemezte, hogy Németország az első körben akarja látni Lengyelországot a soron következő tagfelvételek során, de a csatlakozásnak az EU-szabályok elfogadása alap­­j­án kell történnie. Nem lehetsé­ges a taggá válás oltárán komp­romisszumokat hozni az EU- joganyag kárára—figyelmez­tetett. Nevük mellőzését kérő, ma­gas beosztású német kormány­­tisztviselők mindeközben azt is elismerték a napokban, midőn kelet-európai újságírókat fo­gadtak, hogy igazából még egyik forgatókönyvet sem tart­­ják kizártnak. A végső bővíté­si menetrend kérdését a tagor­szágok politikailag voltakép­pen akkor fogják először felten­ni maguknak, ha már egyértel­mű, hogy legalább három-négy tagjelölt is belátható közelség­be került a tárgyalások lezárá­sához, viszonylag előre becsül­hető eredménnyel a kulcstéma­körök esetében. EU-szinten csakis ekkor látják értelmét an­nak, hogy komolyan elgondol­kodjanak a két—minden jelölt országot igazából izgató—kér­dés megválaszolásán: neveze­tesen, hogy alkossanak-e cso­portokat, avagy 8-10 ország együttes felvétele látszik cél­szerűnek és kivitelezhetőnek, s hogy adható-e mindehhez már valamennyire is konkrét dátum, határidő. Ma még a folyamat nem tart itt, és Berlinben például ezért nem látnák értelmét, ha már a júniusi göteborgi EU-csúcson bármilyen céldátumot próbál­nának kierőltetni. “Minden cél­dátumnak akkor van értelme, ha pozitív hatással van az adott tár­­gyalási folyamatra. Ehhez azonban arra van szükség, hogy ez a dátum reális, azaz tartható is legyen, máskülönben fruszt­rációt, politikai feszültséget okoz”—mutatott rá a már idé­zett német kormányzati illeté­kes, aki szerint nem csak most, de még 20-21 lezárt fejezet mel­lett sem lehet biztos időbeli becslésekbe bocsátkozni, hi­szen a legkomplikáltabb téma­körök érdemi tárgyalása még csak eztán következik. Német parlamenti körökben ennek ellenére láthatóan mini­mum annak közmegegyezéses elfogadtatására törekednek, hogy a “kis bővítésnek” nincs értelme. A bővítés célja a kelet­­közép-európai térség gazdasá­gi, politikai, szociális stabilizá­lása, aminek az értelmét az adja meg, ha mindebben szervesen érintett a 40 milliós Lengyelor­szág — fejtette ki Friedbert Pflüger, a Bundestag EU-integ­­rációs bizottságának elnöke, CDU-képviselő. Szerinte iga­zából a belátható tényleges bő­vítési képlet “1 + 9” tagjelölt felvételével számol (a “9” mellé egy potenciális “mínuszt” is biggyesztve, arra az esetre, ha valamelyik jelöltnél meghatá­rozó negatív változások követ­keznének be, mint amilyen pél­dája szerint Vladimír Meciar esetleges visszatérése lehetne a pozsonyi kormány élére). Az mindenesetre aligha két­séges, hogy az “l”-es az maga Lengyelország — mutatott rá, úgy vélvén, hogy Varsó igazá­ból nincs elmaradva, csupán méreténél fogva a mindenütt meglévő problémák esetében felerősödnek, amelyek megol­dását azonban lehetséges is, szükséges is türelemmel kivár­ni. “Tudom, hogy mindez így nem teszi boldoggá Magyaror­szágot. Orbán miniszterelnök úr ismételten leszögezte, hogy mások elmaradása miatt nem akar hátrányos helyzetbe kerül­ni” — tette hozzá, úgy vélvén, hogy mindezt érthetőnek tart­ja, “Orbán úr helyében én is így tennék”. De “egy kicsit több szolidaritásra volna szükség” ez ügyben — szögezte le ugyanakkor. Szakértők szerint a bővítési totó mindenesetre kivédhetet­len módon továbbra is az első számú társasjáték marad a kö­vetkező hónapok során. A tény­leges eredményt pedig az élet szabja majd meg, például azzal, ha egyre több jelölt ország úgy tudja befejezni a tárgyalást, hogy eközben a többiek elma­radása előre láthatóan hosszú időt feltételező felzárkózást követel meg. Az egyik magas rangú német kormánytisztvise­lő még bizonyos időbeli tűrés­határt is megnevezett, midőn úgy vélte, hogy “egy évnél to­vább” senkit sem lehet megvá­rakoztatni, tekintettel a taggá válás érdekében addigra végre­hajtott belső változtatások so­kaságára. Ami persze nem je­lenti azt, hogy annak idején majd éppen egy évben húzzák meg az érzékenységi küszöböt ez ügyben. Tudjuk, Portugália a 80-as években ennél többet volt kénytelen várni Spanyol­­országra a taggá váláshoz. De az is mind több jel szerint va­lószínűsíthető, hogy meggyő­ző mértékű előreszaladás a tag­sági érettség terén nem marad majd észrevétlen. Még Len­gyelországhoz képest sem. Nemes Zoltán karikatúrája VILÁGGAZDASÁG FÓRUM K­ÜLFÖLDI LAPSZEMLE Frankfurter Rundschau A világ minden táján létreho­zott álcázó cégek segítségével juttatj­ák vállalati részesedéshez rokonaikat és barátaikat az orosz Gazprom energiakon­szern vezetőségi tagjai — írta hétfői számában a Frankfurter Rundschau. Az országos német napilap moszkvai tudósítójá­nak birtokába jutott, közjegy­ző által hitelesített szerződés­másolatok tanúsága szerint Rém Vjahirev igazgatótanácsi elnök leánya, Tatjána Dedi­­kova, továbbá Vjacseszlav Seremet alelnök leánya, Jelena Dmitrijeva és Vitalij Cserno­­mirgyin, a volt Gazprom-főnök és korábbi orosz miniszterel­nök fia 1998. november 2-án igen kedvező üzletet kötött: 40,5 rubelért (4,2 márka) meg­vásárolták a moszkvai Horhat céget. A Horhat ellenőrzése alatt áll százszázalékos tulajdonában lévő leányvállalata, az Inter­­procom révén, a budapesti be­­jegyzésű Panrusgaz, az orosz földgáz magyarországi import­jának bonyolítója. Az orosz— magyar cég 2015-ig várhatóan 23 milliárd dolláros üzleti for­galmat ér el a gázüzlettel. Az Interprocom tulajdonában van a Gaztelekom cég 1,5 százalé­kos pakettje, amely önmagában is milliomossá teheti a tulajdo­nosát — írta a német lap. A vál­lalat az utóbbi években nagy kapacitású üvegszál kábeleket fektetett le az Oroszországot Európával és Törökországgal összekötő csővezetékek men­tén, megteremtve ezzel egy táv­közlési konszern létrehozásá­nak alapjait. Vjahirev lánya és Viktor Csernomirgyin volt kormány­fő fia más bennfentes szemé­lyekkel társulva ezenkívül megvásárolta az Intergazkomp­­lekt céget, amely ipari berende­zéseket szállít a Gazpromnak. Az adásvételi szerződés tanú­sága szerint a vételár 940 német márkának felelt meg. A Frankfurter Rundschau kitér a bankszektorban nyélbe ütött üzletekre is, így a Gazprom­bank — amelynek élén Viktor Taraszov, a Gazprom igazgató­­tanácsának tagja áll — a buda­pesti Általános Értékforgalmi Bankban (ÁÉB) birtokolt több­ségi részesedésének háromne­gyedét eladta a bank igazgató­jának, továbbá ismeretlen hol­dingoknak; utóbbiak Szinga­púrban, Magyarországon és a Virgin-szigeteken vannak be­jegyezve. Az üzlet annak dacá­ra jött létre, hogy az ÁÉB mil­liós nyereségekre tesz szert; ta­valy például 2,3 milliárd dollárt forgalmazott a Közép- és Ke­let-Európába irányuló orosz gázszállítások ellenértékeként. A Gazprom által 1996 au­gusztusában megvásárolt, elad­dig veszteséges ÁÉB egy év múlva már nyereséget produ­kált, tavaly pedig 31 millió dol­láros eredményt ért el. A német új­ság tudósítój­a érdekesnek ta­­lálja, hogy minél nyeresége­sebb a budapesti bank, a fel­ügyelőbizottságban ülő Tara­szov és Szergej Dubinyin annál több ÁÉB-részvény­t ad el isme­retlen holdingoknak és Mihail Rahimkulovnak, a Panrusgaz és az ÁÉB Rt. vezérigazgatójá­nak. Ő tavaly decemberben 8,5 százalékos paketthez jutott , hogy milyen áron, arról nem hajlandó nyilatkozni, miként a német tudósító írásban föltett kérdéseire is megtagadta a vá­laszt. Az egykori keleti tömbbel foglalkozó befektetési tanács­adó cég, az Asida főnöke, Kent Moors évek óta elemzi az oroszországi tőkeáramlást. Véleménye szerint az ÁÉB is része annak az off-shore társa­ságokból és külföldi cégrésze­sedésekből álló, szerteágazó nemzetközi hálózatnak, amely­nek segítségével a Gazprom menedzserei külföldre menekí­tik a pénzt. ÜZLETI NAPILAP 2001. MÁJUS 22. Berlusconi barátsága Ha Orbán Viktor Silvio Berlusconi társaságában nézi majd a holnapi BL-döntőt — mint ahogyan azt maga a kormány­fő legalábbis nem cáfolta —, az újabb erőteljes megnyilvá­nulása lesz annak, hogy felerősödött egyfajta elvi közeledé­si folyamat a térség több vezető konzervatív politikusa kö­zött. Többet és pontosabbat minderről egyelőre nehéz len­ne mondani, mert a személyes gesztusokon túlmenően még nem rajzolódnak ki olyan mögöttes államérdekek, amelyek alapján szorosabb szövetkezést lehetne emlegetni. Wolfgang Schüssel osztrák kancellár ellátogatott a Fidesz kongresszusára és meleg szavakkal mondott köszönetet azért a támogatásért, amelyet Magyarország nyújtott Ausztriának az uniós kirekesztő intézkedések viharai közepette. Külügy­minisztere közben magyar kollégájának megerősítette, hogy Magyarország sem számíthat—miért is számíthatna ?—ki­vételes bánásmódra a tervezett uniós munkaerő-piaci kor­látozások kérdésében. Sőt, az osztrákok erre most még rá­tennének egy lapáttal, amikor a megszorításokat a szolgál­tatások már lezártnak tekintett fejezetére is kiterjesztenék. Ebben a jobboldali bécsi kormány legszorosabb szövet­ségese a baloldali berlini vezetés. Schröder kancellár és Ed­mund Stoiber bajor miniszterelnök ráadásul vajmi kevés do­logban ért egyet — többek között Orbán Viktorhoz fűződő viszonyuk is gyökeresen eltérő —, ebben azonban nincs vita. Olaszország mindeddig a bővítés elkötelezettjének mutat­kozott, a közvéleménye is az uniós átlagot jóval meghaladó mértékben támogatja a “keletiek ”felvételét. A jobboldal vá­lasztási diadalát követően azonban a leendő pénzügyminiszter egy tévéműsorban már kijelentette, hogy a bővítés folyama­tát “méltányos idő alatt” kell lebonyolítani, s Olaszország­nak először is saját déli országrészeire kell gondolnia. Kétségtelen, hogy a bővítési tárgyalások a legkényesebb szakaszukba jutottak, amikor a munkaerő-piaci fenntartá­sokkal egy időben az egyébként szintén a konzervatívok ve­zette spanyolok is arra döbbennek rá, hogy a jövőben eset­leg kevésbé férhetnek hozzá a strukturális alapokhoz, a fran­ciák (jobboldali elnökkel az Élysée-palotában) pedig eddi­gi mezőgazdasági támogatásaikat kezdik félteni. Az euróra csupaszított érdekek mellett az ideológiai vonzódásoknak legfeljebb annyi szerepük lehet, hogy a spanyol Aznar szá­mít Berlusconi támogatására az elsősorban a németekkel folytatott harcban az anyagi engedmények közül. Ettől azonban még aligha rajzolódik ki pontosabban a csat­lakozási dátum, sőt. Orbán Viktornak egyébként teljesen igaza van abban: csak azért, mert Magyarország szolidáris volt Berlusconival a vele szembeni támadások idején, még nem következik, hogy amikor az olasz nemzeti érdekek kerülnek­­ előtérbe, Róma szívességet tenne Magyarországnak. Akkor viszont mi értelme van az olyan gesztusoknak, ame­lyek (legjobb esetben) passzív barátok mellett aktív ellensé­geket szereznek Magyarországnak? Lambert Gábor Nagy feszültség Magas labdát ütött Bush amerikai elnök a minap, amikor olyan program indítását kezdeményezte, amihez még ért is. Rögtön meg is kapta: lobbizik! Hiszen az olaj szakmából jött, mi mást akarhat tehát az ország energiaellátását hosszabb távra biztosítani kívánó , értelemszerűen sok milliárd dol­láros — tervével, mint a régi barátoknak kedvezni ? (Gyaní­tom, akkor sem jött volna ki sokkal jobban a dologból, ha nincs köze az energiaiparhoz.) Politikai ellenfelei mellett a környezetvédők is lecsaptak. Szerintük Bush a kényelmesebb megoldást választotta, amikor a növekvő energiaigény kielégítésére a mennyiségi ellátás növelését tűzte ki célul. Ehhez a következő húsz évben 1300 (többek között atom- és szenes) erőművet kellene építeni az országban, vagyis havonta ötöt. A lépés egyébként annyiban várható volt, hogy az USA már a kiotói egyezmény elutasí­tásával világossá tette, a következő négy évben háttérbe szo­rulnak az országban a környezetvédelmi megfontolások. A program szerint fel kell tárni újabb szénhidrogén-lelő­helyeket is, ehhez pedig összevissza furkálni az alaszkai ter­mészetvédelmi területeket ezt a javaslat kicsit másképp fo­galmazta meg. Tegyük azért hozzá, hogy a javaslat—betű szerint—nem egyszerűen erőműépítésről és szénhidrogén-bányászatról szól, hanem az ezekkel kapcsolatos “fejlesztésekről, környe­zetkímélő eljárások kidolgozásáról Vagyis csúsztatás lenne azt állítani, hogy a kínálat puszta növelése a cél. Majd talán meglátjuk, mire mennek el a milliárdok. Sokan mégis a környezet elleni merényletként értékelik a programot. Grínpiszéknek már csak el kell dönteniük, hogy az olajszállító tartályhajó helyett most mihez kötözzék ma­gukat a szenes csilléhez, az atomerőművet elkerítő rácshoz, vagy egy alaszkai olajcsőhöz, bár ott fáznának. A javaslat kapcsán felmerült még, tényleg olyan fenyege­tő-e az előrevetített energiahiány, amennyire azt a progra­mot megfogalmazó szakértők állítják. (Akik, biztos, ami biztos, New Yorknak és az ország iparilag fejlettebb térségeinek már e nyárra áramellátási zavarokat ígértek.) S ha igen, az nem orvosolható-e megfelelő szabályozással, az energiatakaré­kos technológiák támogatásával, ahogyan a világ számos országában már megtették Vélhetőleg már nem, már késő. Kalifornia állam neve hallatán manapság csak azért jut­hat eszünkbe a Szilícium-völgy, mert arra gondolunk: az áramszünet miatt biztos tartalékra kapcsoltak az informati­kai cégek, s a napfényes tengerpart is olyan asszociáció kap­csán kerülhet elő, hogy ugyanilyen hőség lehet az épületek­ben, ahol áramhiány miatt nem működik a légkondi. Tudjuk persze, hogy Kalifornia esete másról is szól. Az áremellátási zavarok elsődleges okozója nem a kínálat hiá­nya volt, hanem a “normál esetben ” állami feladatnak szá­mító energiastratégiáé, amivel meg lehetett volna előzni az ellátási zavarokat. Ezt szeretnék most a programmal elkerülni országos szinten is. Mi pedig oltsuk el a lámpát, ha kime­gyünk a szobából. R. Horváth Lilla.

Next