Világirodalmi lexikon 2. Cam–E (1972)
D - De Gaulle, Charles
maga újkeletű is, e gondolat — a legszélsőségesebben naturalisztikus - verisztikus elképzelések kivételével — az ókor óta minden esztétikai koncepcióban fellelhető, noha a deformáció, eltérítés célját és mikéntjét a különböző irányzatok igen különféle módon határozzák meg. E különféle felfogások sokaságában a hagyományos esztétika két fő vonulata közül az egyik a szépségcentrikus felfogásé, mely szerint a deformáló eljárások célja a valóság megszépített tükrözése (bővebben a szépség), a másik a realisztikus esztétikáké, melyek szerint a deformációnak a tipizálás céljait kell szolgálnia (bővebben —tipikus). A fogalom maga a századforduló óta terjedt el. Már G. Th. Fechner központi kategóriaként használja az eltérést (Abweichung), mikor azt kutatja, hogyan alakítja át a művészet a valóság tér- és időviszonyait; később a valóságtól való eltérés objektív kritériuma helyébe a polgári művészetelméletekben egyre inkább a megszokott valóságképtől, valóságélménytől való eltérés szubjektívebb kritériuma lépett (O. Sterzinger, L. Spitzer). IT. Seidler különbséget is tesz e kettő között, deformációnak azt nevezve, amikor a szépirodalom a maga nyelvi világában „szellemileg újjáépíti", s így megváltoztatja a nyelven kívüli világot, elidegenítésnek viszont azt, mikor a műélmény eltér a köznapi, megszokott benyomásoktól. Sajátosabb értelemben használják a deformációf eltérítés fogalmát és ezek szinonimáit a strukturalizmus különböző irányzatai. E fogalmak az orosz formalista iskola terminológiájából származnak, ahol a deformáció (gyeformacija) kategóriája ahhoz a felfogáshoz kapcsolódott, mely szerint egyrészt a műalkotás egységes és zárt egész, a valóság ténye, s az új tárgy a műalkotás kontextusa,ha úgy illeszkedik be, hogy aláveti magát a mű belső törvényeinek, és így egy meghatározott deformációt, átalakítást szenved. Másrészt a mű elemei, egységei bonyolult hierarchikus viszonyban állanak egymással, s a domináns elem is deformálja a neki alávetett elemeket (ahogyan pl. a vers ritmusa deformálhatja a mondat szerkezetét). Innen vette át és fejlesztette tovább a gondolatot a cseh strukturalizmus, melynek rokon fogalma a dezautomatizáció, aktualizáció (—aktualizáció 3.), majd az angolszász (deviation) és francia (écart, déformation) —új kritika. E fogalomhasználat általában figyelmen kívül hagyja a művészet valóságtükröző funkcióját. O 2. Szűkebb értelemben a közvetlen valóság jelenségformáitól fokozottabban eltérő, azokat „eltorzító" alkotásmód, melynek eredményeként a műben a —fantasztikum vagy az —abszurd ábrázolás jegyei válnak uralkodóvá. O 3. Legszűkebb értelemben a szatirikus és groteszk ábrázolás alkotómódszerének megjelölése, minthogy ezekben az ábrázolási módokban a valóság torz jelenségei kerülnek előtérbe (szatíra, groteszk, torzítás). Ilyen értelemben használja a fogalmat a groteszk elméletét tárgyalva pl. W. Kayser. O 4. Pejoratív értelemben a valóság hamisan torz ábrázolása, a társadalmi igazságok kendőzése, eltorzítása az alkotásban (-í-még torzítás). O 5. Stilisztikai értelemben az adott kor érvényben levő köznyelvi normáitól vagy költői konvencióitól való eltérés, ahírérték forrása. O 6. Az újabb marxista szakirodalomban is használatos a deformáció fogalma a szó fent imertetett valamennyi értelmében, a különböző polgári elméletekkel szemben azonban a marxista tükrözési elmélethez igazodó felfogásban (—realizmus, tükrözés). O írod.: Hankiss E.: Az irodalmi kifejezésformák lélektana (1970). Nyirő Lajos—Kovács Endre— Szerdahelyi István De Gaulle [dögöl], Charles (Lille, 1890. nov. 22.—Colombey-les-deux-Églises,1970. nov. 9.): francia államférfi, tábornok, memoáríró. Pályáját mint hivatásos katona kezdte. Fiatal vezérkari tiszt korában írta első katona-politikai cikkeit, pamfletjeit. Meggyőző erejű, polemikus könyveiben a francia hadsereg szervezeti, technikai korszerűsítéséért szállt síkra. Bírálta a legfelsőbb katonai vezetés hagyományos, elavult defenzív szemléletét. Első művei: La discorde chez Vennemi ('Széthúzás az ellenség táborában', 1924); Le fil de l'épée ('A kard éle', 1932); Vers l'armée de métier ('A zsoldos hadsereg felé', 1934); La France et son armée ('Franciaország és hadserege', 1938). 1940-ben hadügyi államtitkár, Franciao. összeomlásakor Angliába távozott. Nem ismerte el a kapitulációt aláíró Pétain rendszerét és Londonban megalakította a Szabad Franciaország (1942 júliusától: Harcoló Franciaország) Bizottság emigrációs központot. Az ellenállás vezetőjeként patetikus rádiószózataival nagy hatást gyakorolt a francia közvéleményre. 1943 júniusától az ellenállás legfőbb szervének, a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottságnak elnöke volt. Hazája felszabadítása után 1944-től 1946-ig Franciao. miniszterelnöke. Majd, mivel nem sikerült keresztülvinnie az alkotmány módosítását, lemondott. Az aktív politikától visszavonulva írta meg 39 Világirodalmi Lexikon II. 609