Világirodalmi lexikon 10. P–Praga (1986)
P - Pontoppidan, Erik - Pontoppidan, Henrik
Pontoppidan [pontopidán], Erik (Århus, 1698. aug. 24.—?, 1764. dec. 20.), dán pap, író, tudós. E. Pontoppidan püspök (1616— 1678) unokaöccse, nagybátyjától való megkülönböztetésére az ifjabb jelzőt használják. 1735-től udvari lelkész Koppenhágában, VI. Keresztély király felkérésére írt hittankönyve, a Sandhed til Gudfrygtighed ('Az istenfélelem igazsága') 1737-ben jelent meg, és másfél évszázadon keresztül a konfirmációra készülő ifjúság kézikönyve volt. 1738-ban a teológia rendkívüli professzorává nevezték ki. Történeti-filológiai munkái közül jelentős a Marmora Danica ('Dán márványfeliratok', 2 köt., 1739—1741) c. gyűjtemény, valamint a németül írt Annales ecclesiae danicae ('A dán egyház évkönyvei',4 köt., 1741 1752), amelyben a szerző elsőként foglalta össze a dán egyház történetét. Menoza c. regényében (3 köt., 1742— 1743) kora egyházi viszonyait veszi szemügyre. 1747-ben önkéntes száműzetésbe vonult Norvégiába, mivel az új király, V. Frigyes és az udvar nem tűrte a pietista lelkészeket. A norvég irodalommal foglalkozó írások mellett szótárt adott ki Glossarium Norvagicum ('Norvég szójegyzék', 1749) c. Rendkívül jelentős műve, a Forsog paa Norges naturlige historie ('Kísérlet Norvégia természeti leírására', 1752—1753) c. topográfiai leírása a műfaj hagyományait folytatja. 1755-től ismét Koppenhágában működött, az egyetemen tanított. Többször próbált meg sikertelenül egyetemi reformokat keresztülvinni. Különös jelentőségre tett szert alapvető földrajzi munkája, a Den danske atlas ('Dán Atlasz', 1763—1781), amit hét kötetre tervezett, de már nem tudott befejezni. Orod.: M. Neilendam, Erik Pontoppidan (2 köt., 1930—1933). Ars Péter Pontoppidan [pontopidán], Henrik; frusticus; Urbánus (újságírói álnevek), (Fredericia, 1857. júl. 24.—Charlottenlund, Koppenhága mellett, 1943. aug. 21.): dán író. Ősei apai ágon több évszázadra visszamenőleg papok voltak, s a Broby város latin nyelvű tükörfordításából formált Pontoppidan nevet az író születése idején Dánia egyházi és kulturális életének számos jelentékeny személyisége viselte. A szülői ház puritán, nyomasztó légkörében tizenöt testvére között is magányosnak érezte magát, lévén egyedüli, aki már gyermekkorában fellázadt a komor, állandó bűntudatot ébresztő szellem ellen. Műszaki érdeklődésén és tehetségén felül a családi tradíciókkal való szembeszegülés vezette, amikor 1874-ben a koppenhágai Politechnikai Intézetbe jelentkezett; mérnöki tanulmányait azonban záróvizsgája előtt, 1879-ben megszakította, ugyanis egy svájci utazás élményeinek hatására — melyekből első, később megsemmisített Hjemve ('Honvágy', 1877) c. drámáját írta — úgy döntött, hogy író lesz. Ezután pár évig a bátyja igazgatta hjortlundei népfőiskolán tanított, majd 1881-ben, első könyve honoráriumából feleségül vett egy parasztlányt, akivel különböző falvakban és vidéki kisvárosokban csaknem tíz évig élt együtt. (Újságcikkeit, melyeket jobbára kényszerből, négytagú családja kenyérgondjainak enyhítésére írt, ebben az időszakban szignálta Rusticusként.) A nyolcvanas évek vége felé Koppenhága közelébe költözött, fővárosi lapok munkatársa lett, bekapcsolódott az irodalmi életbe, és „felszámolta otthoniatlan otthonát". Az 1892-es, második házasságkötését követő két évtizedre esik munkásságának legtermékenyebb szakasza: ekkor készült el, részben itáliai, németek-i és svájci utazásai alatt, kisregényeinek többsége és három nagy regénye. Az első világháború utáni években sokat betegeskedett, visszavonultságát csak Norvégiába és Jylland északi részébe tett nyári útjai szakították meg. Bár hazája politikusai sohasem szívlelték igazán, idősebb korában több dán és külföldi hivatalos elismerésben részesült: egyebek közt Randers város díszpolgára, Lund egyetemének díszdoktora lett, s 1917-ben K. Gjellerup dán íróval megosztva elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Alkotóerejét élete végéig megőrizte: utolsónak szánt, szellemi önéletrajzát magába foglaló művét néhány hónappal nyolcvanhat esztendős korában bekövetkezett halála előtt még sikerült befejeznie. Orói pályáját gyalogos országjárásai és a paraszti életformába való belekóstolásai során szerzett gazdag személyes tapasztalatainak novellisztikus feldolgozásával kezdte. Korai, árulkodó című elbeszélésköteteiben — Staekkede Vinger ('Nyesett szárnyak', 1881); hilsbybilleder ('Falusi kéjek', 1883); Fra Hytterne ('A kunyhókból', 1887); Skyer ('Felhők', 1890) a szegény parasztság szociális kiszolgáltatottságát ábrázolta, nem elégedve meg a puszta látlelettel, hanem a klasszikus novellaszerkesztés eszközeivel, írói kommentár nélkül feltárva e kiszolgáltatottság okait is: a gyakorlatilag korlátlan hatalmú egyház és (a provizórium, a hírhedt Estrup-kormány idején) a vele szövetséges csendőrállam erőszakkal gátolja meg a nép gazdasági, politikai és szellemi felemelkedését. A G. Brandes által a hetvenes években meghirdetett „modern áttörés"