Világirodalmi lexikon 10. P–Praga (1986)
P - Pontoppidan, Erik - Pontoppidan, Henrik
PONTO programjának leghűbb beteljesítői, a szociális felháborodás, a valóságfeltárás, a javító szándék irodalmának legjobb, egyszerű tendenciózusságba sohasem fulladó darabjai ezek a tömör elbeszélések; szerzőjük mégis joggal tiltakozott egyoldalú értelmezésük ellen. Pontoppidan kora legaktuálisabb kérdését, a szabadság problémáját vizsgálta minden művében, de sohasem elvont elméleti módon, mindig konkrét társadalmi—lélektani folyamatokba ágyazottan. Ifjúkori novelláiban a legszembeötlőbb rabság, az anyagi javaktól való megfosztottság a fő téma. Később sokszínűbb és árnyaltabb lesz a kép, a szabadság lehetősége vagy hiánya központi szervező elvként bukkan fel mind a természeti, biológiai, lelki szférának, mind a politikai, vallási és financiális életnek a rajzában. Ez a szemléletbeli és tematikai bővülés először a kisregényekben bukkan fel: a hosszabb elbeszélésnyi terjedelmű írások részben kényszerből születtek, ugyanis a kiadójával kötött szerződés értelmében Pontoppidan nem írhatott 15 ívnél hosszabb művet; másrészt viszont előkészítették a századforduló táján készült nagy regényeket, az azokban szikárabban tárgyalt kérdéseket több oldalról, gyakran szatirikus vagy polemikus éllel járták körül. Jelentőségük ezért korántsem másodlagos, még ha a kétségkívül monumentálisabb epikus alkotások mellett az irodalomtörténet-írás hajlamos is mostohábban bánni velük. A kisregények fő tárgya az egyik címével a többiét is megjelölve Det store Spagelse ("A nagy kísértet", 1907). Ez az összefoglaló elnevezése azoknak a kerülő úton: lelkiismeretfurdalás, levetkőzhetetlen előítéletek, megváltoztathatatlan beidegződések formájában jelentkező visszahúzó erőknek, amelyek a nevelés, a szülőiélda, a szűk látókörű környezet, a vallásos ideológia révén oltódnak az egyénbe, s nyomorítják meg annyira, hogy örökre képtelen lesz felszabadult, teljes életet élni. Rájuk hagyományozott hamis képzetek fogságában vegetálnak e művek szereplői, tragikus vétségük, hogy nem ismerik fel tévedéseiket, még önmaguk és mások sorsának tönkretétele után sem. Ha valami kibillenti őket megszokott alvilágukból, vagy gyilkosságban,öngyilkosságban keresnek menedéket, mint az Ing Kiskor (1885, Schöpflin A., Mártha, az ördög leánya, 1919) hősnője, vagy visszahúzódnak, és újabb illúziólétet építenek maguknak, mint a Mimoser ('Mimózák', 1880) túlérzékeny lelkű kisasszonyai és a Wildt ('Vad', 1890) poétikus ifjú álmodozója. Mások, így pl. a Den gamle Adam ('Az ősi Ádám', 1894) és a Harsang ('Énekek éneke', 1895) szereplői, nem látván az, hogy a szenvedélyek feltétlen elfogadásának, az ösztönös érzelmek követésének a századfordulón oly divatos posztromantikus elmélete nem a személyiség kiteljesedését, hanem éppenséggel egyoldalú beszűkülését vonja maga után, a felületesen szerelemnek képzelt, valójában csak önmagukra figyelő vágyakozásba merülve próbálnak kitörni életidegenségükből, természetesen sikertelenül. Semmi elől nem védő búvóhely a családi otthon is, mert ha rejtőzködésre használják, igazi emberi tartalmát, az egyén korlátozottsága együttes meghaladásának mindig megújuló lehetőségét veszíti el, s bornírt hétköznapok szürkesége telepszik rá: ezt bizonyítja a házassággal foglalkozó kisregények legkitűnőbbje, a szimbolikus és realista ábrázolás páratlanul tömör ötvözetét nyújtó Den kongelige Onest (1908, Hajdú H., A királyi vendég, Thora van Deken, 1929). Néhány műben azonban felcsillan a megoldás is. A metaforikus című l.sbjornen ('A jegesmedve', 1887) címszereplője, egy Grönlandra szegődött pap, nem kevés külső és belső küzdelem árán megszabadul illúzióitól, és értelmes cselekvésre módot adó életteret talál; a polgári házasság csődjére pedig, iróniáját a felvilágosodás egyik kedvenc műfajának, az utópisztikus mesének formai-stílusbeli felidézésébe burkolva, egyfajta matriarchális, a kötetlen nővér-fivér viszonyra alapított családmodell bevezetését ajánlja gyógyírként az író a Det ideale Hieniben ('Az eszményi otthon', 1900). Ugyancsak érvényesnek tetsző választ adnak a kor kihívására Pontoppidan két művész kisregényének főalakjai, a Nattevugt ('Éjjeli őrjárat', 1894) festője, és a Hans Kvast og Melusine ('Hans Kvast és Meluzina', 1907) zeneszerzője, ám utóbb kimondatlanul is kiderül, hogy mind a festő prófétai attitűdje, mind a komponista sorozatos megalkuvások fejében kivívott sikere személyes kudarcot takar: az előbbi fájdalmasan nevetséges, az utóbbi szánnivalóan gerinctelen figura, akik a polgári társadalomban a művész számára kijelölt kényszerpályákon sodródnak végig, s választási lehetőségük csupán abban áll, hogy az integritás elveszítésének egyik vagy másik útjára lépnek. Az egyéni szabadság csak ábránd egy olyan korban, amely lényege szerint gátolja az embert helyzetének felmérésében és igazi belső természetének kibontakoztatásában — ez a kisregények közös végkicsengése. Az addig kisebb valóságszeletekben bemutatott problémák először a kilencvenes évek főműve, a Det