Világosság, 1969. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 6. szám - Bozóky Edina: A kereszténység egy késő-ókori vetélytársa: A manicheizmus és Ágoston egyházatya
336 A kereszténység egy késő-ókori vetélytérsa A manicheizmus és Ágoston egyházatya Agoston egyházatya (354—430), hippói püspök, aki fő művével, az „Isten államá”-val századokra irányt adott a kereszténység ideológiájának, hosszú utat járt be, míg az egyház harcos védőjévé vált. Életének egy jelentős korszakában a manicheizmus hatása alá került, sőt maga is folytatott manicheus térítőmunkát. Azonban fokozatos kiábrándulás után 389-ben már írásban is szembefordult Mani követőivel. (De Genesi contra Manichaeos — A Genezisről a manicheusok ellen). Ezt még számos manicheus-ellenes könyv, szónoklat és levél követte. Híres Vallomásaiban is sokat ír kilenc évnyi manicheus korszakáról. Izgalmas kérdés, hogy a késő ókori kereszténység legnagyobb gondolkodója hogyan válhatott megtérése előtt hívévé annak a vallásnak, amelyet a kereszténység, dogmatikájának kialakulása óta mindvégig, a maga leghalálosabb ellenségének tekintett, amelyet szó szoros értelmében tiszzel-vassal irtott, s végül több évszázados következetes üldözés eredményeképpen a maga eredeti formájában a nyugati féltekén teljesen megsemmisített (ha hatása még egy évezred után is fel-felbukkan). Látszatra a hármasistenség lényegi egységét valló trinitárius kereszténység s a két egymással egyenrangú és egymással halálos küzdelemben álló isteni lényben hivő manicheizmus, az istennek az emberiség történelmében megnyilatkozó üdvösségtervét hirdető kereszténység, s az egész adott társadalmat, annak minden intézményét és berendezkedését a Rossz műveként kezelő manicheizmus között a szöges ellentéten túl nincs érintkezési pont. Annál érdekesebb kérdés, miért vonzódhatott mégis Ágoston életének egy nem is rövid szakaszában, mielőtt a kereszténység hitvallójává és szentjévé lett volna, a korabeli kereszténység legerőteljesebb eszmei ellenfeléhez. Ennek megértéséhez gondosabban kell megvizsgálnunk a manicheizmus eredetét, társadalmi alapjait. A manicheizmus keletkezése és elterjedése A manicheizmus a nagy világvallásokhoz hasonlóan (buddhizmus, kereszténység, iszlám) alapított vallás. A mezopotámiai — feltehetően perzsa származású — Mani (Manész, Manichaeus), aki 216—17 körül született és 274—77 körül Krisztuséhoz hasonló passió-járás után halt meg, ötvözte össze a vallás rendszerét iráni, keresztény és buddhista elemekből. Az alapító szándéka szerint e hit egyetemes jellegű, azaz az Igazság teljességét nyújtja, tökéletes formában, és egyedül méltó arra, hogy az egész világon elterjedjen. Ebből következik, hogy a manicheusok erős hittérítő munkát fejtettek ki. A vallás elterjesztésében nagy szerepet játszott a könyv: maga Mani foglalta írásba tanait, hogy később a szájhagyomány ne torzíthassa el őket. Ez a tény pedig a manicheizmus nagyfokú egységességét eredményezte. E vallás születésekor, 242 körül Iránban, a Szaszanida-dinasztia idején tiltakozást jelentett a merev társadalmi tagozódás (négy kasztszerű osztály) és az ezt támogató államvallás, a mazdeizmus ellen, s csak később bukkant fel a birodalom keleti és déli provinciáiban. Kezdetben főként az agrárnépesség körében terjed (mitológiája is a földművesek világképét tükrözi), csak a IV. század elején hatol be a városokba is. Mindezeken a területeken, úgy látszik, az ekkor már erősen hanyatló, háttérbe szoruló gnosztikus irányzatok helyét foglalta el. A manicheizmus, az alapító szándékához híven, valóban „egyetemes” vallássá vált: elterjedt Mezopotámiából kisugározva keleten Kínáig, nyugaton a római birodalomig. A szent iratokat — melyek a keresztény kultúrkörben elpusztultak — számos, egészen „egzotikus” nyelvre is lefordították; ezek a múlt század végétől sorozatosan elő is bukkantak a korszerű kutatások nyomán. Előkerültek kopt, perzsa, parthus, kínai dokumentumok, úgyhogy ma már nemcsak a hit-