Világosság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Szigethy Gábor: Petőfi
fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző? az eredmény egy." Ez is kihívás. És nem az egyetlen Petőfi életében. De Petőfinek nem „rossz” gesztusai voltak. Nem meggondolatlanságból vagy ostobaságból mart Vörösmartyba, Jókaiba. S másokba. Petőfiről nem lehet azt mondani: „néha tévedett, néha igazságtalan volt”. Petőfitől nem lehet a fegyelmezett állampolgárok jólneveltségét számonkérni. S nem kell tévedéseit mentegetni. Mert persze — példaképpen — az igaz, hogy nyakravaló nélkül is meg lehet menteni a hazát, de katonai fegyelem nélkül aligha lehetett volna egybetartani a szabadságharc küszködő seregeit. A forradalom viharmadarától, igaz, elvárható lenne, hogy mindig pompásan cselekedjék s emelkedett lélekkel hirdesse és képviselje az igét, szépen fésülten és makulátlan fehér ingben, lobogó kabátban, oldalán díszkarddal szónokoljon a „kedves népnek”. Csakhogy Petőfi nem viharmadár volt, hanem a forradalom. Tévedéseivel, indulataival, csapzott külsővel, ellentmondásokkal, tétovaságokkal, vérrel, szenynyel, félreérthető tetteivel, emberségével és embertelenségével, a hát legyen kétségbeesésével és elszántságával, a gyermeki örömmel, a kedvességgel, a fegyelmezetlenséggel együtt. A szorongásokkal, a félelmekkel együtt, hogy hátha nem is így kell csinálni. És az elszántsággal, az akarással, hogy csinálni kell. 1847-ben így ír: „Ne féljetek, szegény jó emberek, / Jön rátok is még boldogabb idő; / Ha múlt s jelen nem a tiétek is, / Tiétek lesz a végtelen jövő.” De 1849. július 31-én, délután öt óra körül, a Fejéregyháza és a Héjjasfalva közötti országúton s percekkel később az ispánkúti kaptatón, elérhetetlenül meszszinek érezhette Petőfi a jövőt. Azt a jövőt, amiért élt. Amiért forradalmat szervezett. Amiért mindent kockára tett. Amiért kihívta maga ellen a minisztérium, a szabadszállási kaputosok, Vörösmarty, Jókai, Kossuth s ki tudja még hány és hányféle ember haragját vagy fejcsóváló rosszallását. Hogy már 1848. június 27-én mentegetni is így kell haragosaitól s ellenfeleitől: „Sőt voltak, kik lázítást akartak kieröltetni hozzánk intézett proclamátiójából, voltak, kik a communismus elveit okoskodtak abból ki." Igaz, meglehet nem is kellett abból oly nagyon kiokoskodni ezen elveket. De Petőfi ekkor már nem választhatott, nem méricskélhetett, mint józanabb életű kortársai. „Én magammal akarok békében élni, nem a világgal” — írja, de aki minden tettével, minden szavával a világ rossz rendjét akarja felforgatni, mert csak így képes önmagával békében élni, az hogy éljen tovább, ha olyan világok jönnek, amikor már nincs szükség olyan emberekre, akik a ház legyen indulatával akarják felrobbantani a rossz világokat. Petőfi Sándor nem akart meghalni. Petőfi Sándornak meg kellett halnia. Csak az emberek nehezen vagy sehogyan sem voltak képesek tudomásul venni, hogy vége negyvennyolcnak, vége a forradalomnak, vége annak a nagyszerű és lelkesítő eszmének, hogy polgárosult nemzeti respublika születik itt a Duna—Tisza vidékén, hogy az Európa újra csendes végszava immár ránk is vonatkozik s a józanul tűrni tudás hosszú napjai, évei jönnek. Amelyeknek elviseléséhez kellett a „Petőfi nem halt meg, Petőfi él” örömfakasztó, reményeket tápláló illúziója. De amelyeket Petőfi aligha lett volna képes elviselni. S olyanok, akik talán soha nem olvasták költeményeit, akik talán olvasni sem tudtak, akik 1848 nyarán megbuktatták a választáson, akik 1848 március tizenötödikén lázítónak nevezték, akik 1846-ban hittek a ma már felejtett nevű újságírók ripők támadásainak, és akik addig soha nem hallottak róla, azok is ijedt reménykedéssel nyitottak éjszaka ajtót, ha egy-egy suhanc azzal kopogtatott be: itt van Petőfi. Mert ha Petőfi él, akkor a forradalom sem halott. De az a „sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel” megáldott holttest, akiről Heydte ezredes adott pontos leírást nem sokkal a segesvári csata befejezése után, már minderről nem tudhatott. Petőfi Sándor magyar költő saját élete 1849. július 31-én végetért. Ami ezután következett, az már a magyar forradalmi remények és gondolatok története. Mert Petőfi Sándornak a forradalom és a szabadságharc összeomlása pillanatában meg kellett halnia, hogy reménykedve tovább tudjon élni Kőmíves János, Rónay Jácint, Szilágyi Sándor, Toldy Ferenc, Czuczor Gergely, Arany János és mindenki, akinek nem adatott meg a világszabadságért hősien halni tudás nagyszerű, de ritka erénye. De ki tudja, mire gondolt Petőfi Sándor a Sárpatak hídjánál sétálgatva 1849. július 31-én délután öt órakor? Amikor félelmetes gyorsasággal közeledett az ellenség lovascsapata, amikor már nem volt merre menekülni út és idő, amikor mindennek vége volt és amikor a menekülő, portnyelő, kétségbeesetten kapkodó Lengyel Józsefnek Petőfi csak ennyit kiáltott: potomság. Ki tudja? SZIGETHY GÁBOR :37