Világosság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Szigethy Gábor: Petőfi

fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód külön­böző? az eredmény egy." Ez is kihívás. És nem az egyetlen Petőfi életében. De Petőfinek nem „rossz” gesztusai voltak. Nem meg­gondolatlanságból vagy ostobaságból mart Vörös­­martyba, Jókaiba. S másokba. Petőfiről nem lehet azt mondani: „néha tévedett, néha igazságtalan volt”. Petőfitől nem lehet a fegyelmezett állampolgárok jól­­neveltségét számonkérni. S nem kell tévedéseit men­tegetni. Mert persze — példaképpen — az igaz, hogy nyakra­­való nélkül is meg lehet menteni a hazát, de katonai fegyelem nélkül aligha lehetett volna egybetartani a szabadságharc küszködő seregeit. A forradalom viharmadarától, igaz, elvárható lenne, hogy mindig pompásan cselekedjék s emelkedett lé­lekkel hirdesse és képviselje az igét, szépen fésülten és makulátlan fehér ingben, lobogó kabátban, oldalán díszkarddal szónokoljon a „kedves népnek”. Csakhogy Petőfi nem viharmadár volt, hanem a for­radalom. Tévedéseivel, indulataival, csapzott külső­vel, ellentmondásokkal, tétovaságokkal, vérrel, szeny­­nyel, félreérthető tetteivel, emberségével és emberte­lenségével, a hát legyen kétségbeesésével és elszántsá­gával, a gyermeki örömmel, a kedvességgel, a fegyel­mezetlenséggel együtt. A szorongásokkal, a félelmek­kel együtt, hogy hátha nem is így kell csinálni. És az elszántsággal, az akarással, hogy csinálni kell. 1847-ben így ír: „Ne féljetek, szegény jó emberek, / Jön rátok is még boldogabb idő; / Ha múlt s jelen nem a tié­tek is, / Tiétek lesz a végtelen jövő.­­” De 1849. július 31-én, délután öt óra körül, a Fejér­egyháza és a Héjjasfalva közötti országúton s percek­kel később az ispánkúti kaptatón, elérhetetlenül mesz­­szinek érezhette Petőfi a jövőt. Azt a jövőt, amiért élt. Amiért forradalmat szervezett. Amiért mindent kockára tett. Amiért kihívta maga ellen a miniszté­rium, a szabadszállási kaputosok, Vörösmarty, Jókai, Kossuth s ki tudja még hány és hányféle ember ha­ragját vagy fejcsóváló rosszallását. Hogy már 1848. június 27-én mentegetni is így kell haragosaitól s ellenfeleitől: „Sőt voltak, kik lázítást akartak kieröltetni hozzánk intézett proclamátiójából, voltak, kik a communismus elveit okoskodtak abból ki." Igaz, meglehet nem is kellett abból oly nagyon ki­okoskodni ezen elveket. De Petőfi ekkor már nem választhatott, nem mérics­kélhetett, mint józanabb életű kortársai. „Én magam­mal akarok békében élni, nem a világgal” — írja, de aki minden tettével, minden szavával a világ rossz rend­jét akarja felforgatni, mert csak így képes önmagával békében élni, az hogy éljen tovább, ha olyan világok jönnek, amikor már nincs szükség olyan emberekre, akik a ház legyen indulatával akarják felrobbantani a rossz világokat. Petőfi Sándor nem akart meghalni. Petőfi Sándornak meg kellett halnia. Csak az emberek nehezen vagy sehogyan sem voltak képesek tudomásul venni, hogy vége negyvennyolc­nak, vége a forradalomnak, vége annak a nagyszerű és lelkesítő eszmének, hogy polgárosult nemzeti res­publika születik itt a Duna—Tisza vidékén, hogy az Európa újra csendes végszava immár ránk is vonat­kozik s a józanul tűrni tudás hosszú napjai, évei jön­nek. Amelyeknek elviseléséhez kellett a „Petőfi nem halt meg, Petőfi él” örömfakasztó, reményeket tápláló illúziója. De amelyeket Petőfi aligha lett volna képes elviselni. S olyanok, akik talán soha nem olvasták költeményeit, akik talán olvasni sem tudtak, akik 1848 nyarán meg­buktatták a választáson, akik 1848 március tizenötö­dikén lázítónak nevezték, akik 1846-ban hittek a ma már felejtett nevű újságírók ripők támadásainak, és akik addig soha nem hallottak róla, azok is ijedt reménykedéssel nyitottak éjszaka ajtót, ha egy-egy suhanc azzal kopogtatott be: itt van Petőfi. Mert ha Petőfi él, akkor a forradalom sem halott. De az a „sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon hatá­rozott kifejezéssel” megáldott holttest, akiről Heydte ezredes adott pontos leírást nem sokkal a segesvári csata befejezése után, már minderről nem tudhatott. Petőfi Sándor magyar költő saját élete 1849. július 31-én végetért. Ami ezután következett, az már a magyar forradalmi remények és gondolatok története. Mert Petőfi Sándornak a forradalom és a szabadság­­harc összeomlása pillanatában meg kellett halnia, hogy reménykedve tovább tudjon élni Kőmíves János, Rónay Jácint, Szilágyi Sándor, Toldy Ferenc, Czuczor Gergely, Arany János és mindenki, akinek nem ada­tott meg a világszabadságért hősien halni tudás nagy­szerű, de ritka erénye. De ki tudja, mire gondolt Petőfi Sándor a Sárpatak hídjánál sétálgatva 1849. július 31-én délután öt óra­kor? Amikor félelmetes gyorsasággal közeledett az ellenség lovascsapata, amikor már nem volt merre menekülni út és idő, amikor mindennek vége volt és amikor a menekülő, portnyelő, kétségbeesetten kap­kodó Lengyel Józsefnek Petőfi csak ennyit kiáltott: potomság. Ki tudja? SZIGETHY GÁBOR :37

Next