Világosság, 1974. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - Avar Pál: Szocioterápia és szociális kreativitás
Szocioterápia és szociális kreativitás Napjaink kultúrantropológiai vizsgálódásai s a hozzájuk kapcsolódó szociológiai és szociálpszichológiai kutatások mind sokoldalúbban bizonyítják azt a marxizmus klasszikusai által oly erőteljesen hangsúlyozott tényt, hogy az emberi nem fennmaradását, valamint az egész bolygón egyedülálló fejlettségét elsősorban a kezdettől fogva csoportosan, közösségben folytatott munkatevékenységének köszönheti: ennek során fejlődtek ki és csiszolódtak képességei. Az alacsony termetű, gyenge testalkatú, nem különösebben éles érzékszervi adottságokkal rendelkező ősember társai segítsége nélkül aligha tudott volna megkapaszkodni és fejlődni a természeti környezetben. A sajátos szerkezetű „sokemeletesen” rétegzett emberi személyiség titka is végeredményben ebben, a minden élőlénynél alapvetőbb egymásrautaltságban gyökeredzik. De a tudat, még az egyéni tudat is elsődlegesen kollektív, társadalmi tudatként alakult ki, s a később individualizálódó tudatosság ma is elsősorban az egyén társadalmi viszonyulásainak tükrözője ,s e mivoltában mindig a közösségi tudat valamilyen integrációs szintjének szerves része. Vitatkozni ezen manapság aligha lehet, legfeljebb azon — vitatkoznak is rajta épp eleget —, hogy ez a kollektív, pontosabban „csoport-tudat” (G. H. Mead belső fórumnak nevezi) milyen létszámú kollektíva, tehát kis csoport (család, törzs, baráti, munkatársi közösség), vagy nagy csoport (nemzetség, osztály, réteg, nemzet) sajátosságait hordozza, fejezi ki, tükrözi vissza. Ma már lényegében lezártnak tekinthetők azok a viták, amelyek akörül folytak, vajon a kiscsoportok mikroszociológiai vizsgálata összeegyeztethető-e a történelmi materializmusban rejlő szociológiai szemlélettel. Világossá vált, hogy, bár a kiscsoportok kutatása nem helyettesítheti a társadalmi makrostruktúrák marxista elemzését, de kiegészítheti és sajátos aspektusokból elmélyítheti azt. E felismerés alapján napjaink szovjet szociológiai vizsgálataiban is mind 298 nagyobb szerepet kapnak a kisebb csoportok „belvilá gészség és társadalom ának” feltárására tett kísérletek. (E kísérletekről bővebben Pataki Ferenc: Bevezetés a Csoportlélektan c. esszékötethez, Gondolat, 1969. 7—44. o., és A társadalmi „nagycsoportok” értékorientációi, Valóság, 1972. 7. sz. 26—39. o. című tanulmányaiban olvashatunk.) A pszichoterapeuta számára e ma már jelentős múltra visszatekintő kutatási irány leglényegesebb felismerései és megállapításai elengedhetetlenek ahhoz, hogy segítségükkel egy valóban új és korszerű gyógyeljárást dolgozzon ki — anélkül persze, hogy a korábbi eljárások időtálló, ma is sikerrel használható elemeit, elvi vagy módszertani eredményeit figyelmen kívül hagyná. Én és mások Számos szociálpszichológus és szociológus szerint valójában nem az egyének, hanem kis embercsoportok képezik a társadalom alapegységeit. Jóllehet e felfogás képviselői — tudatosan vagy szűklátókörűen — gyakran elhanyagolják a társadalom nagy érdekcsoportjainak (osztályok, rétegek) döntő befolyását a politikai tudat, a társadalmi helyzetfelismerés, cselekvési orientáció stb. formálására, pszichológiai szempontból még egyoldalúságában is érdekesen emelnek ki egy sajátosan emberi lelki mechanizmust, s ezzel a „hétköznapi ember” praktikus gondolkodási struktúrájára világítanak rá éles reflektorfénnyel. Ez a struktúra, a tapasztalat szerint, gyakran önállósul, és szélsőséges eseteiben oly módon atomizálódik, hogy a neurotikuspszichotikus tünetekben is kifejezheti a társaitól elszakadt-elszigetelődött individuum szorongató magán- és magánytudatát. (Amennyire hatalmas vívmánya volt a polgári fejlődésnek a természetszabta közösségi keretektől mindinkább függetlenedő, a „saját lábára álló” individuum kialakulása, épp annyi negatív következményt hordozott magában az a tény, hogy az individualizálódás a polgári társadalomban az általános elidegenedés keretei között, az emberi viszonylatok