Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1983 / 12. szám - Fehér Márta: A kozmológia történetéből: Az újrarendezett kozmosz
érvel), nem tudja azonban bizonyítani, hogy ez valóban így is van, és hogy másképpen nem is lehetséges. (Ahogyan ezt az arisztotelészi tudomány-ideát megkövetelte volna.) Csak a XV. században Nicolaus Cusanus (sok tekintetben Kopernikusz szellemi elődje) az, aki az univerzum végtelenségének és benne számtalan nap-középpontú rendszernek a gondolatát felveti, elképzelése azonban tisztán spekulatív, nélkülöz minden tapasztalati alátámasztást, nincs asztronómiai háttere. AZ ÖSSZEILLESZTÉSI KÍSÉRLETEK A két rendszer: az arisztotelészi és a ptolemaioszi összeegyeztetésére irányuló első kísérletek az arab csillagászok nevéhez fűződnek. A hellenisztikus kor a két modell inkompatibilitásának problémáját azzal oldotta meg, hogy — a korábban vázolt módon — különbséget tett matematikai és fizikai asztronómia között. A matematikai asztronómusnak (ahogy Kopernikusz és kortársai mondták, a matematikusnak) eszerint nem kell törődnie azzal, hogy az általa a „jelenségek megőrzésére” felhasznált matematikai (geometriai) objektumok és eljárások interpretálhatók-e valóságos csillagászati objektumok és folyamatok le-, képzéseiként. (Felfüggesztve ily módon a rendszer kalkulatív pontosításának útjában álló ideológiai korlátokat.) A „fizikai asztronómus”-nak, vagy a kozmológusnak viszont a metafizikai érvényesség érdekében elnézték, hogy elmélete alapján nem lehetett pontos számításokat végezni. Egyfelől a magyarázóerő és másfelől a prediktivítás meg a tapasztalatokkal való egyezés (mai szóval: az empirikus verifikálhatóság) ilyetén elkülönülése azonban nyugtalanító körülmény maradt a kor gondolkodói számára. Az arisztotelészi és a ptolemaioszi rendszer mindazonáltal (furcsa, de érthető módon) mégis alátámasztani látszott egymást (és ez a körülmény új meg új összeegyeztetési kísérleteket hívott életre), mert az arisztotelészi kozmológia metafizikai szilárdsága megerősítette a ptolemaioszi rendszer azon alapállását, hogy az égi mozgások földi nézőpontú (elvileg geocentrikus) elrendeződésének geometriai rekonstrukcióját és szimulációját nyújtsa (földi vonatkoztatási rendszerben írja le). Az így létrejött rendszer jó kalkulatív használhatósága viszont visszamenőleg megerősíteni látszott az arisztotelészi metafizikai alapelv helyességét. Az összeegyeztetési kísérleteken túl, s ezek kudarcba fulladtával az egyik és a másik rendszer hívei azután sorra megkísérelték azt is, hogy saját álláspontjukat, a két modell egyikét, egyedural 750 irodéként juttassák érvényre, a másik rovására és kiküszöbölésével. Freibergi Theoderik és Verduni Bernát például az Arisztotelész- (és Alpetragius-) féle modell tarthatatlansága mellett érvelnek, legalábbis ami a koncentrikus szférák feltevését illeti. Arra hivatkoznak, hogy a megfigyelések szerint az egyes bolygók nem mindig azonos távolságban vannak a Földtől, ahogyan ezt a peripatetikus asztronómia feltételezi. Márpedig maga az arisztotelészi tudományfozófia tartja számon egy elmélet tudományosságának és igaz voltának legfőbb kritériumai között az empíriával, a tapasztalatokkal való egyezést. (A párizsi egyetemen ez időben e felfogás vált egyeduralkodóvá, s így a ptolemaioszi modellt tekintették az egyedül igaz és használható asztronómiának.) Roger Bacon ugyanakkor az arisztotelészi kozmológiai elmélet és az empíria nyilvánvaló konfliktusát egy (mai kifejezéssel) racionalista, azaz voltaképpen nem arisztoteliánus tudományfilozófiai álláspontról oldja fel, mondván, hogy: „Jobb fenntartani a természet rendjét, azaz az elfogadott metafizikai feltevéseket, és inkább az érzékekkel kerülni összeütközésbe, amelyek úgyis gyakran megcsalnak bennünket, kivált nagy távolságokban ”10 A ptolemaioszi rendszer ellenzőinek fő táborát az averroisták alkották. A XII. századi arab tudós Averroes (Ibn Ruzsd) Arisztotelész műveihez írott kommentárjaiban tudományfilozófiai alapon is elfogadhatatlannak tartja a ptolemaioszi rendszer létjogosultságát alátámasztó instrumentalista-fenomenalista tudományfelfogást. Súlyos hiányosságnak tekinti az excentrikus körök és epiciklusok fizikai értelmezhetetlenségét. De immanens kritikára is talál okot: azt, hogy a ptolemaioszi rendszer saját követelményeinek, a „jelenségek megőrzésé”-nek sem tesz elget, (így pl. nem tud számot adni a napéjegyenlőségi pontok elmozdulásáról, precessziójáról, valamint a bolygók apszisainak — földközeli és földtávoli pontjainak — elmozdulásáról, s az év hosszát sem tudja pontosan megállapítani.) A XVI. században a leghíresebb és legnagyobb . Az egyik legnagyobb hatású egyeztetési kísérlet az arab Alpetragius (Al Bitrudzsi), XII. sz-i csillagász nevéhez fűződik, aki az arisztotelészi 55 szféra helyett csupán 9-et vezet be (az egyszerűsített modell 8 szférájához még hozzávesz egy legkülső, kilencedik szférát), de azt az új feltevést teszi, hogy a 8. szféra két, a 7 bolygószféra mindegyike pedig 3—3 tengely körül végez egyidejűleg mozgást. E kozmológia empirikus prediktív képessége jóval nagyobb volt, mint az arisztotelészi modellé, és metafizikailag jóval elfogadhatóbb, mint a ptolemaioszié, de a szférák több tengely körüli szimultán forgásának feltételezése miatt (amert laulabia vagyis csavar vagy dugóhúzó modellnek nevezték) nem tett eleget az arisztotelészi mozgástan követelményeinek, így metafizikailag kifogásolható volt. Dante Isteni színjátékéban ez a kilenc szférából álló kozmosz tárul elénk. 10 R. Bacon, Communia Naturalium Base, IV. 443—4. idézi: Dijksterhuis, The Mechanization of the World Picture. Id. kiad. 214. o.