Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)

1983 / 12. szám - Fehér Márta: A kozmológia történetéből: Az újrarendezett kozmosz

érvel), nem tudja azonban bizonyítani, hogy ez valóban így is van, és hogy másképpen nem is lehetséges. (Ahogyan ezt az arisztotelészi tudo­mány-ideát megkövetelte volna.) Csak a XV. században Nicolaus Cusanus (sok tekintetben Ko­pernikusz szellemi elődje) az, aki az univerzum vég­telenségének és benne számtalan nap-középpon­tú rendszernek a gondolatát felveti, elképzelése azonban tisztán spekulatív, nélkülöz minden ta­pasztalati alátámasztást, nincs asztronómiai hát­tere. AZ ÖSSZEILLESZTÉSI KÍSÉRLETEK A két rendszer: az arisztotelészi és a ptolemaio­­szi összeegyeztetésére irányuló első kísérletek az arab csillagászok nevéhez fűződnek. A hellenisz­tikus kor a két modell inkompatibilitásának prob­lémáját azzal oldotta meg, hogy — a korábban vázolt módon — különbséget tett matematikai és fizikai asztronómia között. A matematikai asztronómusnak (ahogy Kopernikusz és kortársai mondták, a matematikusnak) eszerint nem kell törődnie azzal, hogy az általa a „jelenségek meg­őrzésére” felhasznált matematikai (geometriai) objektumok és eljárások interpretálhatók-e való­ságos csillagászati objektumok és folyamatok le-, képzéseiként. (Felfüggesztve ily módon a rend­szer kalkulatív pontosításának útjában álló ideoló­giai korlátokat.) A „fizikai asztronómus”-nak, vagy a kozmológusnak viszont a metafizikai ér­vényesség érdekében elnézték, hogy elmélete alap­ján nem lehetett pontos számításokat végezni. Egyfelől a magyarázóerő és másfelől a predikti­­vítás meg a tapasztalatokkal való egyezés (mai szóval: az empirikus verifikálhatóság) ilyetén el­különülése azonban nyugtalanító körülmény ma­radt a kor gondolkodói számára. Az arisztotelészi és a ptolemaioszi rendszer mind­azonáltal (furcsa, de érthető módon) mégis alátá­masztani látszott egymást (és ez a körülmény új meg új összeegyeztetési kísérleteket hívott élet­re)­, mert az arisztotelészi kozmológia metafizikai szilárdsága megerősítette a ptolemaioszi rendszer azon alapállását, hogy az égi mozgások földi néző­pontú (elvileg geocentrikus) elrendeződésének ge­ometriai rekonstrukcióját és szimulációját nyújt­sa (földi vonatkoztatási rendszerben írja le). Az így létrejött rendszer jó kalkulatív használható­sága viszont visszamenőleg megerősíteni látszott az arisztotelészi metafizikai alapelv helyességét. Az összeegyeztetési kísérleteken túl, s ezek ku­darcba fulladtával az egyik és a másik rendszer hívei azután sorra megkísérelték azt is, hogy saját álláspontjukat, a két modell egyikét, egyedural­ 750 irodéként juttassák érvényre, a másik rovására és kiküszöbölésével. Freibergi Theoderik és Verduni Bernát például az Arisztotelész- (és Alpetragius-) féle modell tarthatatlansága mellett érvelnek, legalábbis ami a koncentrikus szférák feltevését illeti. Arra hivatkoznak, hogy a megfigyelések szerint az egyes bolygók nem mindig azonos tá­volságban vannak a Földtől, ahogyan ezt a peri­­patetikus asztronómia feltételezi. Márpedig ma­ga az arisztotelészi tudományf­ozófia tartja szá­mon egy elmélet tudományosságának és igaz vol­tának legfőbb kritériumai között az empíriával, a tapasztalatokkal való egyezést. (A párizsi egye­temen ez időben e felfogás vált egyeduralkodóvá, s így a ptolemaioszi modellt tekintették az egye­dül igaz és használható asztronómiának.) Roger Bacon ugyanakkor az arisztotelészi kozmológiai elmélet és az empíria nyilvánvaló konfliktusát egy (mai kifejezéssel) racionalista, azaz voltaképpen nem arisztoteliánus tudományfilozófiai állás­pontról oldja fel, mondván, hogy: „Jobb fenn­tartani a természet rendjét, azaz az elfogadott metafizikai feltevéseket, és inkább az érzékekkel kerülni összeütközésbe, amelyek úgyis gyakran megcsalnak bennünket, kivált nagy távolságok­ban ”10 A ptolemaioszi rendszer ellenzőinek fő táborát az averroisták alkották. A XII. századi arab tudós Averroes (Ibn Ruzsd) Arisztotelész műveihez írott kommentárjaiban tudományfilozófiai alapon is elfogadhatatlannak tartja a ptolemaioszi rendszer létjogosultságát alátámasztó instrumentalista-fe­­nomenalista tudományfelfogást. Súlyos hiányos­ságnak tekinti az excentrikus körök és epiciklusok fizikai értelmezhetetlenségét. De immanens kri­tikára is talál okot: azt, hogy a ptolemaioszi rendszer saját követelményeinek, a „jelenségek megőrzésé”-nek sem tesz elget, (így pl. nem tud számot adni a napéjegyenlőségi pontok elmozdu­lásáról, precessziójáról, valamint a bolygók ap­szisainak — földközeli és földtávoli pontjainak — elmozdulásáról, s az év hosszát sem tudja pon­tosan megállapítani.) A XVI. században a leghíresebb és legnagyobb . Az egyik legnagyobb hatású egyeztetési kísérlet az arab Alpet­­ragius (Al Bitrudzsi), XII. sz-i csillagász nevéhez fűződik, aki az arisztotelészi 55 szféra helyett csupán 9-et vezet be (az egy­szerűsített modell 8 szférájához még hozzávesz egy legkülső, ki­lencedik szférát), de azt az új feltevést teszi, hogy a 8. szféra két, a 7 bolygószféra mindegyike pedig 3—3 tengely körül végez egyide­jűleg mozgást. E kozmológia empirikus prediktív képessége jóval nagyobb volt, mint az arisztotelészi modellé, és metafizikailag jó­val elfogadhatóbb, mint a ptolemaioszié, de a szférák több ten­gely körüli szimultán forgásának feltételezése miatt (amert lau­­labia vagyis csavar vagy dugóhúzó modellnek nevezték) nem tett eleget az arisztotelészi mozgástan követelményeinek, így metafi­zikailag kifogásolható volt. Dante Isteni színjátéké­ban ez a kilenc szférából álló kozmosz tárul elénk. 10 R. Bacon, Communia Naturalium Base, IV. 443—4. idézi: Dijksterhuis, The Mechanization of the World Picture. Id. kiad. 214. o.

Next