Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)

1983 / 12. szám - Fehér Márta: A kozmológia történetéből: Az újrarendezett kozmosz

gömbhéjakhoz rögzítve, szilárd­ és áthatolhatat­lan „kristályszférákon” keringenek egyenletesen. Ez az univerzum-modell alapvonalaiban tehát 8 mennyei szférából állt. Finom szerkezetét, belső mechanizmusának geometriáját — mint említet­tük — a matematikus Eudoxosz (az i. e. IV. sz.-ban) kezdte el kidolgozni. Hogy számot adjon a boly­gók Földről látszó s az állócsillagok hátteréhez viszonyított szabálytalan hurok­ mozgásairól, mégpedig ugyancsak a platóni követelménynek megfelelően, az egyenletes körmozgások termi­nusaiban, Eudoxosz olyan modellt dolgozott ki, amelyben a bolygók gömbhéjak között elhelyez­kedő, pólusaikkal ezeket érintő és általuk forgás­ba hozott gömbökhöz voltak rögzítve. Az öt boly­gó mindegyike 4 —4, a Hold és a Nap 3 —3 gömb forgása által jött mozgásba és írta le évi és napi pályáját. Az Eudoxosz féle ún. „hagymahéj”­­modell összesen 27 szférát vagyis gömbhéjat tar­talmazott. (A 27. az állócsillagoké.) A megfigye­lésekkel való jobb egyezés érdekében a szférák számát később Kalliposz (i. e. IV. sz.-ban) 33-ra, Arisztotelész pedig 55-re emelte (ún. fékező, a mozgásátvitelt gátló gömbhéjak felvételével). Ez a modell matematikailag ugyancsak alkalmas volt arra, hogy számot adjon a jelenségekről és bizo­nyos kalkulatív predikciókra is módot adott. Minthogy azonban ragaszkodott ahhoz a felte­véshez, hogy a Föld helyezkedjék el a rendszer geometriai középpontjában, valamint ahhoz, hogy a szférák sugarai rögzített, adott, fizikailag is va­lóságos értékek (szemben a ptolemaioszi modellel, ahol a deferens és epiciklus-körök sugarai fiktív, matematikai szempontok szerint tetszőlegesen felvehető értékek voltak), az arisztoteliánus asztro­nómia kevésbé egyezett a tapasztalattal, mint a ptolemaioszi, s az évszázadok során mind job­ban „elhangolódott” a valóságtól, (mert nem le­hetett rajta korrekciókat végrehajtani), olyan volt, mint egy óra, amely kezdetben csekély el­téréssel mutatja a valódi időt, ám a különbség egyre nő, mert a szerkezetét nem lehet úgy mó­dosítani, hogy az eltérés megszűnjék. Az arisztotelészi nyolc koncentrikus főszférából álló univerzum, amelyben a bolygók és állócsilla­gok mozgásukat, áttételeken keresztül a legkülső szférától, a Primum Mobilétól kapják, és tökéletes szabályossággal róják égi köreiket a Föld, mint a rendszer legalsó és legalantasabb szférája körül, — mindenesetre intellektuálisan igen kielégítő­nek tűnt, mivel azzal az igénnyel lépett fel, hogy a világ valóságos szerkezetét írja le, összhangban van nemcsak a tapasztalatokkal, hanem a meta­fizikai, természetfilozófiai alapelvekkel is, tehát nem egy lehetséges modellje a világ rendszerének, hanem az egyetlen, ami a valóságot írja le, s így e kozmológia igazsága nem esetleges, hanem szük­ségszerű. Természet- (és tudomány-) filozófiai megfontolá­sok alapján utasítja el Arisztotelész az univerzum ókori heliocentrikus modelljeit­ is. Az arisztotelé­szi kozmoszban ugyanis nem esetlegesség, nem pusztán véletlenszerű (mint hitték­) tény, hogy a Föld helyezkedik el a rendszer legbelső, legalsó pontján, a középpontban, hanem metafizikai szük­ségszerűség, azaz másképpen nem lehetséges. (Az indoklására szolgáló argumentumokat Arisztote­lész — itt nem részletezendő — elemtana, mozgás­tana, valamint szimmetriamegfontolások szolgál­tatták.) Arisztotelész egész gondolati rendszere te­hát olyan egységes és rugalmas szövetet alkotott, amely a kidolgozásától a XVI. sz. végéig el­telt csaknem kétezer év alatt néhány ponton fel­feslett ugyan­­a hajított testek problémájánál, később az eső testek és a csillagászat problémái­nál), de mégis igen szívósnak és tartósnak, nem könnyen fölfejthetőnek bizonyult. S amikor azután a XIII. sz. elején Nyugat-Euró­­pa — arab közvetítéssel — megi­merkedik a peri­­patetikus tradícióval, a Föld centrális és uni­­kális helyzetére vonatkozó tétel már teológiai­lag is igen fontos. (A század végén, Aquinói Ta­más szóhasználatában Arisztotelész a Filozófus, az egyház pedig a kezdeti elutasítás után idővel úgyszólván kanonizálja a Sztagiritát.) A Föld mozdulatlanságát pedig az arisztotelészi fizikán és metafizikán kívül a mindennapi és csillagászati tapasztalat is mindennél szilárdabban alátámasz­tani látszik. Ezt a körülményt tehát, hogy meta­fizikai, teológiai és tapasztalati érvek egyaránt alá­támasztották az arisztotelészi kozmológiát, mind­végig szem előtt kell tartanunk, miközben a koper­­nikánus asztronómia érvényre jutásának nehéz­ségeiről lesz majd szó. Mert bár a XIV. században Nicole Oresme, a párizsi skolasztikus természet­­filozófus — a peripatetikus gondolkodásmódon belül maradva — érveket hoz fel a Föld tengely­­forgásának lehetősége mellett (s így csak a rendszer geosztatikus, nem pedig geocentrikus jellege ellen ) Newton az 1684-ban a Világ Rendszeréről írott munkáját ezért még úgy kezdi, hogy beszél „arról, hogy az egek folyékonyak”, azaz nem szilárd anyagból vannak, ami mellett a legfőbb érvet az üstökösökre vonatkozó távcsöves megfigyelések szolgáltatták. Az üstökösök számára ugyanis a szféráknak áthatolhatóknak kellett lenniük. Kopernikusz még elfogadta a kristályszférák hipotézi­sét.­­ Noha minden bizonnyal ismerte az i. e. V. sz-ban élt Philolaosz és esetleg saját kortársa, a pontuszi Herakleidesz elképzeléseit is. Ez utóbbi egy „vegyes” modellt dolgozott ki, amely szerint a Nap a Föld körül kering, de a bolygók, vagy legalábbis az ún. belső bolygók, a Merkur és a Vénusz, a Nap körül keringenek. Ez az elképzelés később, a XVI. sz. végén Tycho Brahe dán csilla­gásznál bukkan fel ismét, áthidaló megoldásként a ptolemaioszi és a kopernikuszi rendszer között.

Next