Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1983 / 12. szám - Ponori Thewrewk Aurél: A Halley-üstökös múltja és jövője
KOZMIKUS JELENSÉGEK ÉS HIEDELMEK A Halley-üstökös múltja és jövője Az üstökösök a legfeltűnőbb csillagászati jelenségek közé tartoznak. A régiek szemében váratlanságukkal, különös, ijesztő alakjukkal, látszó fényességükkel és nagyságukkal a legutóbbi századokig szinte minden esetben baljóslatú események hirdetőinek, sőt okozóinak számítottak. Nem tudták, honnan jönnek, hova távoznak, milyen pályákon haladnak milyen anyagból állhatnak. Csak a 18. század elejétől, a newtoni gravitációtörvény alkalmazásától, az üstökösök egy része periodikus voltának felismerésétől kezdve váltak közönséges, naprendszerbeli égitestekké. Az üstökösökre vonatkozó elképzelések, hiedelmek, majd a bővülő tudományos ismeretek iskolapéldája lehet az Edmund Halley (1656—1742) angol fizikusról és csillagászról elnevezett üstökös, amelynek az utóbbi 2000 év folyamán szinte mind a 30 visszatéréséről maradtak ránk hitelt érdemlő feljegyzések. De mielőtt közelebbről szemügyre vennénk, lássuk az üstökösökre vonatkozó legfontosabb, általános ismereteinket. Mai tudásunk szerint az üstökösök eredetileg a bolygópályákon messze túl, több tízezer Nap— Föld távolságra — ún. Csillagászati Egységre; Cs. E. —, vagyis kb. egy fényévnyire húzódó széles övezetben, ún. Oort-felhőben tízmilliárd, sőt billiószám keringenek a Nap körül. Anyaguk elsősorban vízjég, de található benne az abszolút 0°-ostól (—273°C) alig eltérő hőmérsékletű, fagyos csillagközi környezetben ugyancsak jég halmazállapotú gázanyag. Ebbe a vegyes jégbe egykor elpusztult csillagok anyagának szilárd kőzet- és vasdarabkái fagytak. E jobbára porszerű szennyezőanyag miatt nevezik a csillagászok félig tréfásan piszkos hógolyónak vagy szennyezett jéghegynek e kis távoli testeket, amelyek átmérője csak néhány, legfeljebb néhányszor tíz kilométer lehet. Egymással való ütközésük vagy a közelebbi csillagok gravitációs hatásai folytán egyik-másik ilyen üstökösmag bekerülhet a Naprendszer belső terébe. Hosszú, nyúlt ellipszispályán haladva a Napot néhány Cs. E.-nyire megközelítve a jéganyag párologni, szublimálni kezd. A ritka gázanyag a mag körül több tíz- és százezer, sőt millió km-re is kiterjedhet: ezt nevezzük az üstökös fejének — vagy kómának. Az eredeti — pl. H2O, C2, CN, CO2, CH3 HCN stb. — anyagmolekulák néhány perc vagy óra alatt részben molekulagyökökre, részben pedig ionizált vagy semleges atomokra bomlanak. A napsugárzás, de főként a napszél nagysebességű részecskesugárzása e ritka gázanyag egy részét eltaszítja az üstökös fejétől. Ez a gázcsóva, amelynek iránya ellentétes a Nap irányával, és alakja csaknem egyenes. A szenynyező poranyag is kiszabadul a jégfogságból, és minthogy a szemcsék méretétől függően a taszító erők másként hatnak rá, ezek a gázcsóva irányától többé-kevésbé eltérő alakú, legyezőszerűen szétterülő, görbült porcsóvát alkotják. így alakulnak ki az összetett, a különféle okok hatására bonyolultabb finomszerkezetet mutató, olykor tíz-, sőt százmillió km-t is túlhaladó hosszúságú üstököscsóvák. Az üstökös anyaga, pályájának hajlása, a Nap aktivitása, a Nap, a Föld és az üstökös kölcsönös helyzete és távolsága függvényében változik egy-egy üstökös látszó fényessége és csóvájának hossza. Az üstökösök pályáinak alakja a hiperbolától a parabolán át a nagy és kisebb excentricitású ellipszisig változhat. A megfigyelt zárt pályájú — periodikus — üstökösök keringési ideje 3,3 évtől néhány millió évig terjed. A 200 évnél rövidebb keringési idejű üstökösöket rövid periódusúaknak nevezzük. Ide tartozik a Halley-féle is a maga 74—79, átlagértékben 76 éves keringési idejével. 767