Világosság, 1988. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)
1988 / 10. szám - VERS - Zelk Zoltán: Kik letérdelnek este (vers)
704 Végül, kommentár nélkül, utolsó ábrándját idézem Assisi Szent Ferencről, aki barna rongyokban, táncolva jön elő az erdőből, feje körül sovány madarak röpködnek. A szent megáll a fűszerüzlet előtt, belenyúl a szemetesládába és kiszedi belőle a fából faragott rózsát, feldobja a levegőbe s az igazi virágként hullik vissza a kezébe. Majd átadja Helennek, aki tőle elfogadja, „habár Frank Alpine küldte szeretettel és a legjobb kívánságokkal”. Vajon nem él-e minden esendő, hozzá hasonlóan „semmirekellő” halandóban ez az erejéhez hozzá nem mérhető, se tetteivel, se életével nem igazolható szertelen vágy, hogy mindennapi kenyeréhez, szerelméhez, öröméhez is hozzájusson — mégis olyan legyen, mint kollektív emlékezetünk Szent Ferencé? ANCSEL ÉVA Zelk Zoltán KIK LETÉRDELNEK ESTE A fűzfa nem társas lény, a fűzfa sohase szól át a szomszédjához, a fűzfa azért költözik vízpartra, mert csak önmagát szereti és boldog, ha a szél gyötri-csavarja, ha patakban, folyóban láthatja magát. Élnek útszélre, kertbe tévedt fűzfák, ők örök-boldogtalanok, águk csücskén gyűlöliég sistereg, gyűlölik a platánt, a csert, a tölgyet, az egek füttyszóval rakott beláthatatlan termeit. De nem a szerencsétlenekről szólok, a boldog fűzfákról beszélek én, kik halk-dúdolva töltik a napot, kik letérdelnek este, kiknek meglesett istenségük a vízre lépő mezítelen hold. (Ismerek egy fenséges öreg fűzfát, ágait elhordták a kóbor évek, már nem látja magát a Tapolcában, de fehér vigaszul homlokán bodza-koronát nevelt a száműzve is termő kedvű május.)