Világosság, 1997. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)
1997 / 9-10. szám - RÉGI MAGYAROKRÓL - MAI MAGYAROK - Balassa Péter: Vörösmarty: E zűr-mindet látni
Vörösmarty kori és romantikus-európai méretű vitájának középpontjába hatol, mely - bármilyen hihetetlennek hangozzék is - az ún. „posztmodernitás” és késő modernitás körülményei között újratematizálódik, sőt talán a figyelmesebb pillantás számára világos: Kant óta soha nem került le a napirendről. Amíg ugyanis létezik-márpedig maradandóan létezik-akár regresszívnek is nevezhető, „kísértő” emlékezés a testvériség és a közösség emberi-egyetemes igényére, amíg nem tudjuk maradéktalanul és teljesen felszabadult szívvel megfizetni a modern individualitás-individualizálódás árát (a szabadságért cserébe az otthontalanság és anorganicitás, valamint az individuális etikák árát), azaz természetünket nem tudjuk (a képesség értelmében) teljes mértékben varázstalanítani a nem-individuálistól és az „anyatermészettől” (Vörösmartynál olykor nem lányka, hanem Anya képében jelenik meg a nemzet, a táj, az ország), addig a teremtő/teremtett képzeletben (például a művészetben, a költészetben) csakugyan „befejezetlen projektum” (Habermas) marad a modernitás. Az elért fényesség mindig az újultan érhetetlent-megfoghatatlant világítja be. Ez azt jelenti, hogy nincs, nem lehetséges végpontja és befejezése a felvilágosodásnak, hanem csupán állandó drámája és dialektikája, a szabadulás újrakezdése, kudarca, amelyben a művészet, amíg az, megmarad a modernitás és archaikus vitájában (ez a vita élesen elválasztandó antimodern és modern, maradi és haladó vitájától). A modernitás addig marad meg a befejezhetetlenség körében, amíg a hasadékra derít fényt, amíg a sötétségben és a sötétségben világít - ennyiben marad történet egyáltalán (ami nem azonos a történelmi konstrukciókkal és logizáló-racionalizáló történetfilozófiákkal). Vörösmarty egészen a máig, napjainkig olvasható módon és mellbevágó erővel eljut eddig, vagyis az oly ismerős nihilum-tapasztalásig, mert a puszta létet érinti meg legjobb műveiben, szavaiban. Ez azt jelenti, hogy a magyar nemzeti-szellemi tapasztalásba engedte betörni a szabad autonómia és individualitás esetlegességélményét („por és sár”), mely állandó meghasonlásban és szükségszerűséggel jár együtt a „fölfelé” küldetésével. Mindez hihetetlenül megnehezíti a költészet és a művészet dolgát a többször említett mértékvétel kötelessége és megnehezülése által - amire nagyság-mániája, művének „mértéktelen” feszültsége, idegenszerű ereje, diasztolés-szisztolés, cirkulatív alkata, a titániporszerűség tudatos poétizálása vall. A „között” nem egyensúly többé, hanem hányódás és cirkulálás a semmi és a Mind között - nem hely: „...a vad rengetegben / Áll a gyermek egyedül.” (A búcsúzó) Vörösmarty mint magyar fenomén, teljes összhangban az európai romantikával, művével és művében rádöbben arra, amit a felvilágosodás önkritikájának, de semmiképpen sem visszavételének nevezhetünk. A romantika nemhogy nem ellentéte amannak, hanem továbbvitele, folytatása, világosabbá és drámaibbá-konfliktusosabbá tétele, tehát radikalizálása (amit éppen Kantego-filozófiája és különösen Az ítélőerő kritikájában található, kulcsfontosságú A fenséges analitikája indított útjára, napjainkig ható érvénnyel, s amit mostanában a fenséges esztétikai-művészetfilozófiai újraértelmezéshulláma is jelez). A felvilágosodás romantikus átírása annyiban kritikája csupán „a felvilágosítóknak”, hogy újratematizálja a sötétség/fény boehmei dialektikus misztikáját (Schelling), és hogy elveti a puszta ideológiakritikát (különösen a művészet dimenziójában), „az eszmék leleplezését” és külső, tartalmi, politikai megítélését, mert a valódi Világosság 1997/9-10 Balassa Péter E zűr mindet látni 25