Világosság, 1997. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)
1997 / 9-10. szám - RÉGI MAGYAROKRÓL - MAI MAGYAROK - Balassa Péter: Vörösmarty: E zűr-mindet látni
Világosság 1997/9-10 Balassa Péter: Ezűr mindet látni Vörösmarty magának érdemeket. De egyidejűleg megvan a szabadsága, hogy ezen a területen, ebből, rajta keresztül felpillantson az égiekhez. A felpillantás végigjárja (durchgeht) az égbe vivő fölfelét, és mégis a földön lévő alantban marad. A felpillantás végigméri (durchmisst) az ég és a föld közöttjét. Ez a között méretett ki az emberi lakozás számára... »istenséghez méri magát az ember«. Ő a »mérték«, amellyel az ember kiméri lakozását, tartózkodását a földön, az ég alatt. Csak ha az ember ily módon felméri (vermissz) lakozását, akkor képes lényegének megfelelően lenni. Az ember lakozása az eget és a földet magába foglaló dimenzió felpillantással való felmérésén alapszik.” (Heidegger: „...költőien lakozik az ember...") Heidegger Hölderlint értelmező szava mintha Vörösmarty ég/föld kozmikusságára is vonatkoztatható lenne, ám inkább problémaszerűvé, konfliktusossá változtatva (lásd az égi vezetők adottságának, garanciájának hiányáról mondottakat korábban). A „felpillantás” és a „között” Vörösmarty esetében Hölderlinnél tragikusabban és katasztrofikusabban van jelen, mint költői mértékvétel-válság és világszemlélet. A köztes lét és az ég kiürülése, varázstalanodása, a „fenséges kiűzése a történelemből” (Hayden White), de a távozó fenséges még erős érzékelése az a pillanat, amikor költőnk órája eljön, így kele fel, s mint jött, tova ment a messze világba A hírben ragyogott fejedelmek vég ivadéka, Nőtlen, hontalanul, fényes birodalma elesve, S a rideg országnak szomorún elhagyta homokját. Rom pedig ült egyedül és a sivatagba kinézett. (A rom) Illetve lássuk az Éj monológjának keretmondatait: Sötét és semmi voltak: én valók, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj... ...Sötét és semmi lesznek: én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj. E szavakat a lét, a van magyarul szinte páratlan játéka poétizálja (túl könnyen adódik itt a „humanizmus”-tevét Heideggerének analogikusan hangzó fogalmazása: „A lét Az maga [»van«]. [Es »ist« Es selbst.] Ezt tapasztalattá tenni és kimondani a jövendő gondolkodásnak kell majd megtanulnia.”). Ebben a sötét, semmiséggel „teli” órában, amikor „A Mind előállt”, melynek ezer feje van, mint egy szörnyetegnek, és amikor a „világ” „mindenható sugárral” „fölkelt elemből” - a történelem és az evolúció e sokasága valójában mint teher, mint az emlékezés és a múlt terhe, elenyészik, nem értékelhető többé, nem kereshető-tulajdonítható neki érték. A kétarcú emberi természet és az ezerfejű szörny, a világmindenség harcán túl, az „alvó-álmodó” nihilum, az égiektől megfosztatott ég, a jelentésnélkülivé vált „között”, a varázstalanított (tehát már nem-archaikus) modernitás áll elő. Ez az, ami megvilágosodik előttünk - fény derül „a lét ez maga van” semmisségére. A fenséges telt ég kiüresedése, az istenek távozása és a természettől való növekvő távolság a „kötött” mértékvételező pozícióját rendíti meg. Vörösmarty Mihály költészete számos ponton a modernitás, a távozó, mégis fenyegetően maradó fenséges, a mérték és strukturális hasadékuknak, illetve a premodern zárványok leküzdhetetlenségének felvilágosodás