Világosság, 2000. január-május (41. évfolyam, 1-5. szám)
2000 / 1. szám - VALLÁSTÖRTÉNET - Gábor György: Héberül pedig tudni kell: A héber nyelv a középkori keresztény gondolkodás tükrében
Világosság 2000/1 32 »Vallástörténet « Gábor György HÉBERÜL PEDIG TUDNI KELL A héber nyelv a középkori keresztény gondolkodás tükrében „Egy írott szöveg mindenki számára megszólal, aki tud olvasni.” (Leo Strauss: Az üldöztetés és az írás művészete) „A szövegnek olvashatónak kell lennie.” (Hans-Georg Gadamer: Szöveg és interpretáció) „A nyelv tehát testvériség, s ennélfogva felelősség a Másik iránt, vagyis felelősség azért, amit nem követtem el a másik szenvedéséért és hibájáért.” (Emmanuel Lévinas: Nyelv és közelség) „Csak egy nyelvem van, és az nem az enyém.” (Jacques Derrida: A másik egynyelvűsége) „A tudomány szeretete vezetett el téged Párizs városába, s így hát rátaláltál erre a Jeruzsálemre, amelyre oly mohón vágyódtál. Mert csakugyan, itt Párizsban pengeti tízhúrú hárfáját Dávid király, s zsoltárait itt tölti meg misztikus érzülettel, itt olvassák és értelmezik Izajás próféciáit, a többi próféta is itt énekli verseit egybehangzó dallammal, s itt fogadja a tanulni vágyókat bölcs Salamon. Ide tódulnak nagy tömegben a klerikusok, s számuk lassan már meghaladja a laikusok népes táborát is. Boldog város az, ahol a szent könyveket nagy buzgalommal forgatják, s rejtélyeit a Szentlélek adta csodás képességgel tárják fel; boldog az a város, ahol sokan olvasnak, sok kitűnő professzor él, s ahol a teológia tudománya oly fejlett: joggal nevezhetjük hát Párizst a tudományok városának.” A XII. század második felében Philippus de Harveng premontrei apát vetette önfeledten papírra ezeket az elragadtatott és forró lelkesültségtől átitatott sorokat valamelyik nagy reménységű ifjú tanítványának írott buzdító levelében, hogy tovább fokozza annak csillapíthatatlan tudásszomját, s kissé kiszínezze a nagyvárosba igyekvő" ambiciózus fiatalember előtt a metropolis lenyűgöző tudományos kínálatát. Nem tudhatjuk persze, hogy a középkor képzeletet és valóságot sokszor tetszőlegesen felcserélő, az imagináció és a tapasztalati világ határait „spiritualizáló”, a realitást és a fantasztikumot könnyedén összemosó lázas atmoszférájában a levelet olvasó ifjú tudóspalánta minő ábrándképekkel ékesítette fel képzelőtehetségét: vajon lelki szemei előtt önmagát látta-e, mondjuk a Szabad Művészetek Karának hallgatójaként, amint nagy buzgalommal kommentálja Arisztotelész logikai munkáját, vagy kissé remegő rá-