Világosság, 2000. január-május (41. évfolyam, 1-5. szám)
2000 / 1. szám - VALLÁSTÖRTÉNET - Gábor György: Héberül pedig tudni kell: A héber nyelv a középkori keresztény gondolkodás tükrében
Vallástörténet iakkal éppen felkészültségéről ad számot a magiszterek szigorú vizsgabizottsága előtt, netán valamelyik könyvmásoló műhelyben szorgosan tevékenykedve, hogy egyetemi ösztöndíját szerény jövedelmével kiegészíthesse, esetleg a világi papok és a szerzetesek közötti végeérhetetlen (és sokszor a tettlegességig fajuló) viták és összecsapások egyik hangadójaként vagy történetesen a gólyaavatás (béjaune) felszabadult mókázásának valamelyik víg (és persze kissé kapatos) résztvevőjeként. Avagy mesterének pedáns útmutatását útikönyvszerűen némileg eltúlozva - barátunk élénk fantáziájában a Rive Gauche valamelyik szűk utcácskája elevenedett meg, az egyik ház falának támaszkodó, hárfáját pengető Dáviddal, kissé távolabb éppen felbukkant a Szent Genovéva-hegyről gondolataiba mélyedten lefelé bandukoló, egyenesen a tanítványaihoz igyekvő bölcs Salamon, vagy tisztán láthatóvá vált a Cité szigetének valamelyik kis terecskéje a szokatlan hanglejtésben és különös nyelven megszólaló próféták egy csoportjával. Nem tudhatjuk mindezt, miként azt sem, hogy Bonne-Espérance (Bona Spes) derék apátja, aki tudós kommentárokkal, hagiográfiai művekkel, valamint oktatási kézikönyvével (De institutione clericorum) és kiterjedt levelezésével igyekezett egyengetni a gondjaira bízott lelkek előtt a megigazuláshoz vezető rögös utat, vajon miként is vizualizálta kizárólag önmaga számára episztolájának képekben gazdag metaforáját? Hogyan képzelte el levelének írása közben a zsoltárait éneklő Dávidot, az „egybehangzó dallammal” szöveget recitáló prófétákat vagy a tanulásra váró vendégeit köszöntő Salamont? Képzeletében milyen nyelven beszéltek a héber Bibliából megelevenedő hősök a Quartier Latin forgatagában? Fantáziájában vajon melyik ófrancia nyelvjárásban szólalt meg Dávid és Salamon, avagy inkább latinul, mondjuk Szent Jeromos veretes fordításában, a Vulgatához hűen tolmácsolták saját eredeti héber nyelvű szövegüket, esetleg héber eredetiben beszéltette a premontrei apát a két királyt és a prófétákat? S ha ez utóbbi történhetett meg, akkor akadt volna-e olyasvalaki a Rue de la Boucherie és a Rue de Garlande környékén - lett légyen az illető akár az egyetemet látogató vagy az egyetemen oktató értelmiségiek körének prominens személyisége, aki megértette volna az elhangzottakat, vagy legalább képes lett volna beazonosítani az ismeretlen nyelvet? Feltételezhetően aligha. Pedig héberül még a kereszténységnek is tudni kell. Szent Ágoston a Szentírás valódi értelmének, autentikus sugallatának megragadása érdekében szögezi le, hogy a jelek ismeretlenségéből (ismeretlen szó - ignotum verbum, ismeretlen kifejezés - ignota locutio), a szavak kétértelműségéből, valamint a fordításokban meglévő hibákból származó tévedéseinkre az igazi és hathatós „orvosság a nyelvismeret. A latin nyelvű embereknek, kiket oktatni igyekszünk, még két másik nyelvet kell elsajátítaniuk ahhoz, hogy megértsék az isteni írásokat: a hébert és a görögöt. Hiszen ha kételyeink támadnának a megannyi latin fordítás sok eltérő változatát olvasván, akkor a régi példányok szövegeihez kell visszatérnünk”, nem is beszélve arról, hogy „könyveinkben jócskán fordulnak elő héber szavak-ilyenek, mint például ámen, halleluja, ráka, hozsánna és más hasonlók, amelyek nincsenek lefordítva a mi nyelvünkre”. Mindamellett Szent Ágoston saját személyiségében hordozza azt a különös, ambivalens viszonyt, amelyet mind az őt megelőző, mind az őt követő kereszténység alakított ki a héber nyelvvel. Mert hiába teszi közzé a nyelvtanulásra vonatkozó örökbecsű bölcs tanácsait Hippo püspöke, útmutatását - az idők távlatából - méltán érezhetjük kissé fellengzősnek, álláspontját enyhén hipokritának, azon egy-Világosság 2000/1 Gábor György: Héberül pedig tudni kell 33