Világosság, 2000. január-május (41. évfolyam, 1-5. szám)
2000 / 1. szám - VALLÁSTÖRTÉNET - Gábor György: Héberül pedig tudni kell: A héber nyelv a középkori keresztény gondolkodás tükrében
34 Vallástörténet Világosság 2000/1 Gábor György: Héberül pedig tudni kellszerű oknál fogva, hogy tudniillik Szent Ágoston görögül alig tudott (s azt a keveset is csak rosszul, s - miként erre Marrou joggal hívta fel a figyelmet - „nem is tett semmit annak érdekében, hogy gyarapítsa ismereteit”), héberül pedig egyáltalán semmit. Mindezen mit sem változtat az a tény, hogy exegetikai munkáiban Szent Ágoston olykor hivatkozik eredeti héber forrásokra, de ezek másodkézből valók, s az sem kizárt, hogy a Karthágó környékén egészen a VII. századig beszélt pun nyelv alapján (amely a sémi nyelvcsalád tagja) némely egyszerű nyelvi-lexikai elemet képes volt felismerni. Egészen bizonyosra vehető, hogy az egyházatyák között alig akadt, aki - akár csak elemi szinten - tudott volna héberül: a görögök között legfeljebb csak egy-kettő, s a latinok sorában mindössze egyetlenegy: Szent Jeromos. Ami a „vir trilinguis” (latinus, graecus, hebraeus) tehetségéről kortársai által is megcsodált Szent Jeromost illeti, maga számol be betlehemi nyelvi és exegetikai tanulmányairól egy bizonyos Bar Khanina nevű rabbi mellett, s lydiai stúdiumairól is, ahol - mint füstölögve jegyzi meg - igencsak borsos áron vette az óráit. Valószínűsíthető, hogy Órigenész és Euszebiosz is valamilyen szinten ismerte a héber nyelvet, ámde mindenképpen túlzónak és megalapozatlannak tűnik Euszebiosz határtalan lelkesedése és csodálata Órigenész héber nyelvtudását illetően: „Órigenész annyira belevetette magát az isteni szavak nagyon pontos kutatásába, hogy még a héber nyelvet is megtanulta”, holott Órigenésznek valójában csak elemi ismeretei lehettek, ám ezt a csekélynek mondható tudását feltétlenül hasznosította a Hexapla elkészítése, illetve exegetikai munkássága során. Okkal gyanítható, hogy az első évszázadok folyamán akár a szentírási szövegek fordítási problémáinak megvitatása, akár a viszonylag gyakorinak mondható exegetikai-szövegértelmezési kontroverziók élénkebb (mondhatni: mindennapos) zsidó-keresztény kapcsolatot feltételeztek, amelyben a héber nyelv ismerete (vagy nemismerete) igen fontos szerepet játszhatott, döntően befolyásolva akár egy-egy vita végső kimenetelét.10 Ilyen esetre tesz célzást a Talmud akkor, amikor a „minim” (eretnekek, akik közé értendők a talmudi szóhasználatnak megfelelően Jezsua ben Pantera, azaz Jézus követői, a keresztények”) egy csoportjával való vitája során R. Abbahu megemlíti, hogy „nekünk, akik gyakori kapcsolatban állunk veletek, szükséges alaposan tanulmányozni az írást”.12 Ámde mit sem értek a legkiválóbb rabbik, zsidó bölcsek rendkívül alapos szövegismeretére (és értelemszerűen: nyelvismeretére) támaszkodó argumentumok az olyan esetekben - s az ilyen történések korántsem voltak elszigeteltek, az első öt-hat évszázadban akár folklorisztikusnak is nevezhetnénk ezeket a maguk állandóan visszatérő elemeivel s egymástól alig-alig eltérő variációival, mint amire a legkorábban Jusztinosz apologéta szolgáltatta a példát. Jusztinosz a zsidó Trifónnal folytatott párbeszédében (a művet talán helyesebb monológnak tekinteni, amelyben Trifón egy-egy bátortalan közbevetése inkább csak az apologéta epikus határtalansággal hömpölygő tipologikus írásmagyarázatának 13 hátteréül szolgál) a textuális bizonyítékok egybegyűjtésének és belső ellentmondásoktól mentes kifejtésének fáradságos munkája helyett egy szokatlan (de egyre megszokottabbá váló) argumentum ad hominemmel kísérli meg a maga szempontjait megtámogatni, s az ellenfeleiét halomra dönteni. Jusztinosz gyanakvó típus: „Én nem bízom a ti tanítóitokban, akik nem fogadják el helyes értelmezésnek azt az írást, amelyet Ptolemaiosz, Egyiptom királya alatt az a hetven vén fordított, mert ők ma