Világosság, 2000. január-május (41. évfolyam, 1-5. szám)
2000 / 1. szám - FILOZÓFIA - Marno Dávid: Véget érhet-e a történelem? Hegel és Danto a történelem végéről
18 Filozófia Világosság 2000/1 Marno Dávid: Véget érhet-e a történelem? meny jelentése” fogalom illusztrálására. Ugyanakkor viszont, amellett hogy tagadta a történelem tudomány voltát, azt is tagadta, hogy művészet lenne; álláspontját úgy lehetne megfogalmazni, hogy a történelem a „történet” (story) genusába tartozik, ám a regényétől különböző speciesbe. A vita további alakulása ezzel megpecsételődött. A narratív modellnek számos kritikusa akadt. Voltak, akik gyakorlati érveket hoztak fel ellene, példákat a nem narratív történetírásra; ezek közül a leggyakrabban emlegetett Burckhardtnak az itáliai reneszánszról írott könyve. Mások ugyanezt a kifogást elméleti alapon fogalmazták meg, amikor azt állították, hogy a történetem központi fogalma nem az esemény, hanem a struktúra vagy a funkció. Azonban, mint később bebizonyosodott, a legelőrelátóbb kritika egészen más természetű, normatív bírálat volt. Mandelbaum, aki kezdettől fogva a relativizmus harcos kritikusa volt, rámutatott, hogy történelmi magyarázatnak a narratívára való redukciójától egyenes út vezet az abszolút történelmi relativizmusig. Érvelésem az volt, hogy egy történet elmondása vagy ismert, vagy kitalált események elmondását jelenti, márpedig a történelem feladata éppen az, hogy addig ismeretlen tényeket adjon elő. Ily módon a történelem nem lehet lényegében narratív. Ám számunkra Mandelbaumnak az a nézete különösen fontos, amely a narratív modellt és a relativitást kapcsolja össze. A történelem irodalmi jellege persze már Dante előtt sokakban felmerült, ám az is kétségtelen, hogy nem került a figyelem középpontjába, talán éppen azért nem, mert a Hempel által definiált határok közé nem férhetett be, így Dante lett az, aki Hempel megvédésével párhuzamosan újra felvetette a problémát, azzal a javaslatával, hogy a történelmi megismerés analízise terjedjen ki az explanandumra is. Hiszen ha valóban ilyen jelentősége van a történelmi esemény deskripciójának, akkor adekvát feltenni a kérdést, hogy vajon van-e az adott eseményről adható leírások számának elvi korlátja. Dante nem válaszolhatott erre a kérdésre nemmel, egyszerűen azért, mert, ahogyan azt majd később látni fogjuk, a szubsztantív történelemfilozófia elleni támadásában felhasználta azt az állítást, hogy nincsen a múltról adható deskripciók számának logikai határa. A narratíva és a deskripció fogalmainak középpontba kerülésével így Dante után az elemzésekben egyre több szerepet kaptak a retorikai, esztétikai és irodalmi kategóriák. Ezzel párhuzamosan a szerzők egyre fokozottabban koncentráltak valódi történelmi szövegekre, a korábbiaknál nagyobb terjedelműekre is, azt vizsgálva, mi az, ami miatt ezeket történelemnek tekintjük. Gyakran egészen radikális következtetések jelentek meg, így egy J. H. Hexter’5 nevű szerző a történelmi retorika szabályait elemezve arra jutott, hogy a történelem sajátosságát olyan attribútumai adják, amilyen például a lábjegyzetek kötelező használata. Hexter esete ugyanakkor azt is jól példázza, hogy a vita már nemcsak a filozófusok között zajlott, hanem beszálltak történészek, mint éppen ő is, és irodalomkritikusok is, mint például Northrop Frye. Végül a fordulatot leginkább két szerző nevéhez lehet kötni, Roland Barthes-éhoz és Hayden White-éhoz. Barthes a történelmet elsősorban ideológiai beszámolónak tekintette, White viszont inkább a mítosz, illetve a metafora fogalmaival dolgozott. White-nál újra megjelentek normatív kijelentések, amelyek azonban már egyértelműen morális jellegűek voltak, a történész aktuális feladatait fogalmazták meg, a történelem kulturális funkcióit. A szubsztantív történelemfilozófia rehabilitációjára ezzel párhuzamosan több kísérlet is történt. Haskell Fain16 az analitikus történelemfilozófia újabb fordulatában egyenesen a szubsztantív