Világosság, 2002. január-július (43. évfolyam, 1-7. szám)
2002 / 2-3. szám - IRODALOMELMÉLET - Kibédi Varga Áron: Narráció és kommentár
Világosság 200212-3 Kibédi-Varga Áron: Narráció és kommentár Irodalomelmélet szabályaihoz, valamint az elocutióhoz, azaz a beszéd amplifikáló-bővítő kidíszítéséhez. E mellett a két szorosabb értelemben vett retorikai eszköz mellett az irodalmi hermeneutika használja azokat a meggondolásokat is, amelyeket a reneszánsz óta poétikának neveztek, majd az utóbbi évtizedekben - a strukturalizmus hatása alatt - narratológiának. Inventio - azaz intencionatitás, elocutio - azaz stilisztika és poétika - azaz narratológia: ez az a három eszköztár, mely az irodalmi hermeneutika rendelkezésére áll. A három között az a világos különbség, hogy míg a retorikai inventio és a poétika általában egy szöveg egészének az értelmezését segíti elő, addig az elocutio általában csak egyes részletek értelmezésére alkalmas. 1. A retorikai hermeneutikai inventio alapgondolata, hogy minden szöveg szerzőjének célja van azzal, amit ír. Meg kell találni a szerző szándékát, és ebből kell azután minden mást levezetni: az érvelés részleteit, az alakzatok használatát és a cselekmények egymásutánját. Le Bossu XVII. századbeli francia jezsuita filozófus szerint az Iliász alapgondolata a széthúzás veszélye, a több ezer soros eposz nem más, mint érvek végeláthatatlan láncolatának felsorakoztatása ennek a gondolatnak a bizonyítására. A példa kissé erőszakolt, de kritikusok gyakran mondják lényegében ma is ugyanezt, amikor az eposzoknál egységesebb struktúrájú és rövidebb művek lényegét akarják megragadni. Nicolas Ruwet szerint nagyon sok reneszánsz szonett variál egy közös mélystruktúrát („szeretlek”). És az a kritikus, aki a Bovaryné lényegét például úgy fogalmazza meg, hogy tragikus következményei lehetnek annak, amikor egy fiatalasszony gyerekkori fantáziáit szeretné megvalósítani a felnőttek józan világában, nem tesz tulajdonképpen mást, mint Le Bossu, megállapítja a regény alapintencióját, és ebből kiindulva igyekszik azután megmagyarázni a cselekmény és a stílus részleteit. 2. Az elocutio azaz az alakzatok rendszere általában a mikroanalízist szolgálja, és a kritika egyes alakzatokat csak kivételes esetekben tekint egy egész szöveget átfogó hermeneutikai ismérvnek, általában akkor, amikor egy alakzattípus egy szövegben kimondottan dominál. A strukturalisták, Jakobson nyomdokaiban járva elsősorban a trópusok iránt érdeklődtek és úgy vélték, hogy az irodalmi alkotásokat metaforikus vagy metonimikus szerkezetük alapján lehet megkülönböztetni. Hayden White amerikai történetfilozófus ezt az tropikus rendszert nem irodalmi művekre is kiterjesztette, és a XIX. századi nagy francia történészek egymástól eltérő világnézetét egy-egy trópus domináló szerepe világosan reflektálja. Ezek a hetvenes években divatos kutatások általában viszont figyelmen kívül hagytak néhány további, a strukturalista binaritástól távol eső alakzatot, amelyek egyes szövegek értelmezésénél döntő jelentőséggel bírnak. Három ilyen alakzatra szeretném felhívni a figyelmet. 2a. Az első és valójában legelterjedtebb alakzat az ismétlés, a repetitio, melynek rengeteg válfaja van: anaphora, epiphora, epanalepszisz, anadiplószisz, gradatio stb. Az ismétlés tulajdonképpen a legprimitívebb szövegstrukturáló jelenség, legegyszerűbb formáit kisgyerekek is használják, amikor izgatottan és gyorsan el akarnak mesélni valamit („és akkor..., és akkor...”). Az ismétlés mondattanilag a mellérendelés 50 eszköze és két merőben ellentétes célt szolgálhat. Egyrészt, például a költészetben, a deixist segíti elő: egyenként rámutat egymás